Nem, mintha mindenképp ijesztgetni akarnék itt mindenkit, de most megint valami kevésbé kellemessel fogok foglalkozni. Mi történik, ha egy egyébként talán jó házasságban megjelenik az egyik fél részéről egy olyan betegség, amely az illetőt képtelenné teszi a szexuális életre? Vagy, ha nem is válik teljességgel képtelenné, bizonyos dolgokra már nem lesz alkalmas, vagy nem lesz hozzájuk kedve?

Férfiaknál elsősorban impotenciára gondolhatunk: hogy mi rejlik a háttérben, az persze más kérdés, de léteznek olyan esetek, amelyek gyógyíthatatlanok (például súlyos cukorbetegség). A nők is kerülhetnek olyan állapotba, amely a szexuális életet fájdalmassá teszi számukra, például a szülés komplikációi miatt. Mit tesz a másik fél ilyenkor? Az, aki továbbra is szereti a partnerét, nem akarja súlyosbítani az állapotát azzal, hogy még lelki terheket is rak a szerencsétlenre, de azért mégiscsak szeretne szexuális éltet élni - és nem feltétlenül csak alkalmilag, hanem rendszeresen? 

Van, aki megpróbálja beérni a simogatással, orális szexszel (ha a partner legalább erre hajlandó), nők esetében vibrátor és más eszközök használatával, lehet, hogy egy ideig be is válik, de hogy örökre nem, az elég valószínű. Van, aki úgy érzi, a félrelépés jogos lenne, de képtelen megvalósítani, mindig nekilendül, aztán visszakozik, tart az érzelmi belebonyolódástól, és a lebukástól. Lehet, hogy egy-egy alkalom erejéig elcsábul, de gyorsan vissza is vonul, arról most ne is beszéljünk, hogy milyen értetlenséget hagy maga után (mert az ilyen emberek sokszor érzelmileg közelítenek a potenciális szeretőhöz is.) 

Van, aki megbeszéli, dráma és könnyek között, lehet, hogy csak megkísérli megbeszélni, de a beteg fél hallani sem akar a témáról. És létezik olyan beteg házastárs, aki azt mondja: csináld, keress valakit, legyen szeretőd, ha én már nem tudom neked megadni, amire szükséged van. Hallottam olyan nőről, aki hosszas tépelődés után végre elhatározta magát az első hűtlenségre, és a randi előtt bevallotta a férjének. Ha ő nem ad rá engedélyt, nem megy. A férfi megadta az engedélyt. (A nő alaposan belebonyolódott érzelmileg, aztán maga is elkezdett betegeskedni, állítólag a lelkiismeret-furdalástól, és végül szakított a szeretőjével.)

Nagyon nehéz emberi helyzetek ezek: lojalitás, szorongás, vágyak, ingadozás ... Jobb a beteg félnek, ha nem szembesül a problémával? Ki az az erős jellem, aki maga dönt úgy, előzetes kérés nélkül, hogy szabadon engedi a másikat? Mit kockáztat valaki, aki tudja, hogy soha többé nem fog teljes értékű partnerként működni, és még a párja lelkiismeret-furdalására se apellál? Mi van, ha veszít, elveszíti az önbecsülését, a házastársát, a saját életét? Súlyosbodhat-e valakinek a betegsége amiatt, hogy még ezzel is megterheli a lelkét? De más szempontból: joga van-e az embernek elvárni a házastársától, hogy ő is betegként, korlátozottan éljen, szolidaritásból?