Öööö...
Olyan opció nincs, hogy általában (mondjuk ~75%) boldog vagyok monogám kapcsolatomban, de ha éppen nem, akkor se segítene egy szerető? :)

ok, olyankor dugnánk párat, ami legfeljebb kielégülté tenne, de nem boldoggá...
ám amikor "boldog vagyok" akkor erősen hanyagolnám őt... kevés nő tűrné ezt el...

Azt kell mondanom, így átgondolva nem sokat szenvedek a házasságban... :)

B1

@bee-lah: Minden opciót nem lehetséges megfogalmazni. Egyébként tipikus, amint mondasz, szerintem a pasik nagyon nagy százaléka ilyen, de ahogy te, ők sem tartanak szeretőt, legfeljebb félredugnak olykor. Nem tűr ilyet el egyetlen nő sem hosszabb távon (szerintem), vagy csak akkor, ha neki is van más opciója, és szórakozásra megfelelsz. (Esetleg, ha annyira hülye, hogy elhiszi, hogy egyszer majd másképp lesz ...) Illetve erre van kitalálva a prosti intézménye.

"A boldgoság létezik; ez egy hülye kérdőív."

@kardhal77: Vagyis a boldogságnak semmi köze a párkapcsolatokhoz? Vagy hogy kell érteni, amit írsz?

@skarlát betű: úgy gondolom, hogy ez a kérdőív csúcsra járatja az agyalásba hajló racionalizálást (ami az én ízlésem szerint már alapjáraton is rettentő "zajos" a blogban). Agyalás útján még senki sem lett boldog, ahhoz az intuíció és az érzelmi megközelítés inkább hozzá tud segíteni.

@kardhal77: Ez aranyos, hogy most úgy tűnik, mintha éppen a női oldal lenne racionálisabb ... De logikus - ne haragudj, én így működöm, ezt tudom nyújtani -, hogy aki nem találja csak úgy, spontán a boldogságot, az gondolkodik rajta. :-) Persze én se tudom mindig, hogy miért vagyok boldog vagy miért boldogtalan, de legalább a magam számára megpróbálom meghatározni. Érzelmi megközelítés? Intuíció? Ha egy nő csak erre támaszkodik, nagyon gyorsan belefut olyasmibe, amit később megbán. Én így látom.

Azt hiszem, a boldogság belőlünk táplálkozik. Ha képesek vagyunk észrevenni akár a legapróbb jelet, akkor sikerül, ha nem, akkor lehet akárhány szeretőd is, mégsem érzed. Tudj adni, tudj fogadni és boldog lehetsz. Eggyel, kettővel, vagy ki tudja hánnyal....

Érdekesen oszlanak meg a szavazatok, és meglepő módon a 2. opció vezet toronymagasan. Nem számítottam rá :-)

@Labdarózsa: Tudod, ez amolyan tetszetős szöveg, lehet, hogy van, akinél működik, másoknál meg nem. De örülök, ha nálad működik, könnyű lehet neked. Viszont jópár embert ismerek, akiknél a legnagyobb törekvés ellenére sem jön össze, elsősorban a múltban gyökerező tehetetlenségek miatt. Aki nem ilyenből küzdi fel magát, annak elképzelhetetlen, hogy sokszor mennyire visszahúz a múlt.
Személyes véleményem egyébként az, hogy a boldogság pillanatokban, órákban mérhető, és sose tart nagyon sokáig, mert mindig bezavar valami. Az elégedettség vagy derű az más. Ahogy a flow is, bár közelít a boldogsághoz, de abból is folyton kiszakítják az embert.

@skarlát betű: Na azért nem olyan könnyű. Meglehetősen sokat dolgoztam rajta, hogy így legyen.Kellett nagyon nehéz élethelyzet, hogy felismerjem, mi igazán fontos, mire figyeljek. Alapvetően szerencsésnek mondhatom magam, de nagyon hosszan a megfelelni akarás töltötte ki a napjaim. Most, ahogy Te is mondod, elégedett vagyok, és minden percét észreveszem a boldogságnak.

Mi a baj a 2. opcióval? :-)

A boldogság belőlünk táplálkozik tényleg közhelynek hangzik, de mégis igaz, abban az értelemben, hogy akkor lehet tartós, ha önazonos módon éljük az életünket - tudjuk, mit akarunk, és van bátorságunk/lehetőségünk meg is valósítani. És akkor elégedettek és derűsek is vagyunk, úgyh ezek nem is távol álló fogalmak. :)

@skarlát betű: @Labdarózsa: Én is a kettesnek szurkoltam, de fura, hogy ennyire vezet. Labdarózsának: a nagy dilemma az szokott lenni, hogy azért tartanak szeretőt az emberek, mert boldogtalanok a kapcsolatban, vagy semmi bajuk a kapcsolatukkal, de szeretik kiegészíteni. A konzervatív magyarázat szerint mindig a hiány, a boldogtalanság vezet a szeretőtartáshoz. A szavazók között ehhez képest többségben vannak azok, akik boldogok, és csak kiegészítésnek, tökéletesítésnek tartanak szeretőt. Mondjuk ez nyilván nem egy reprezentatív eredmény, de akkor is érdekes, és ebből szerintem azt is le lehet vonni, hogy egyáltalán nem elhanyagolható számban vannak, akik boldogok, és mégis szeretőt tartanak.

@Labdarózsa: Értem, és gratulálok hozzá. De minden nehéz helyzet különbözik, ahogy mondani szokták, a boldog emberek hasonlítanak egymásra, a boldogtalanok pedig mind másképp boldogtalanok :-) Tehát annyira egyéni, hogy nehéz általános receptet kitalálni hozzá.
A 2. opció a világ legjobb opciója szerintem, csak csodálkozom, hogy a szavazók kb fele ezt választotta, mert a közhiedelem szerint ez tényleg nem így működik. Persze, nem tudok reprezentatív felmérést készíteni.

@barbieds: Ehhez annyit tennék csak hozzá, hogy rengeteg ember kényszerhelyzetben él, és emiatt nem képes úgymond önazonos módon létezni. Mert a múltban valamikor hozott bizonyos döntéseket. A másik pedig a külvilág folyamatos változása, amelyre nincs ráhatásunk. Persze, ha megvan a derű, akkor még a nagyobb csapások is könnyebben viselhetők, de azért azt erős túlzásnak gondolnám, hogy olyankor valaki boldog. (Vagy csak, ahogy Kertész írja a Sorstalanságban, olyan állapotban, mikor már nem vágyik semmire, de ehhez a "muzulmán" állapotba kell eljutni, ami kávé a nihil.)

@TBal: Mindenesetre az olvasók között nem elhanyagolható számban vannak az ilyenek. De az is érdekes, hogy aki passzív szerető, az nem jelölte be, hogy ő ezzel elégedett lenne. Bár ez annyira nem lep meg ... Kíváncsi lennék a szavazatok nemi eloszlására, de annyira nem értek az ilyen felmérések készítéséhez, hogy ilyen részletekbe menően kutakodjam ...

Időközben a korábban 50% körüli 2. opció azért veszített a népszerűségéből. Amit azzal magyarázok, hogy az állandó olvasók között viszonylag nagy a 2. opció híveinek aránya, a többiek között már kevesebb ilyen akad.

Szerintem nem a kapcsolattól kell várni a boldogságot, kicsit megvezető a kérdésfeltevés. A kapcsolat annyi, amennyit a felek beletesznek. Ha valaki attól várja, hogy boldog legyen(tipikusan női hiba), akkor csak kivesz belőle, s így az előbb utóbb kiszárad. Először önmagunkban kell tudni boldognak, kiegyensúlyozottnak lennünk, akkor tudunk valaki mást boldoggá tenni.
Lehet, az volna a megoldás, hogy megegyezéses, baráti alapon házasodni és mellette szeretőt tartani?
Így a monogám társkapcsolatot nem zavarná a szerelmi élet:)

@waszabi: Mivel ez egy tematikus blog, a boldogságot is ebben a kontextusban szemléltem. Lehet, hogy női hiba a szerelemtől/házasságtól/családtól várni a boldogságot, de a férfiak ezek szerint mitől várják? Mert nekem úgy tűnik, hogy ők is valahol errefelé keresgélnek, ha nem is olyan nyíltan kimondva. (A jó közérzethez persze az örömet szerző munka, a barátok és más dolgok is hozzájárulnak.) Egyébként persze kérdés, hogy mennyire hibáztatható a mindenkori fikciós világ (regények, filmek) és a lányok nevelése abban, hogy a nőknek ilyen "abszurd" elvárásaik legyenek.
Természetesen nem úgy gondoltam, hogy az ember összeáll valakivel, aztán várja, hogy ettől boldog legyen, nem tesz érte semmit. Millió tényező határozza meg, hogy egy párkapcsolat mennyire tesz valakit elégedetté, derűssé, de csupán önmagunkból táplálkozva általában nem vagyunk boldogok, még ha ez tetszetős ötletnek is tűnik. Mindenkinek kellenek a visszajelzések, és mások szeretete. Ha valaki gyerekkorában keveset kapott kívülről, akkor felnőttként keveset fog tudni visszasugározni is. És persze, aki nem derűs, azzal nem szeretnek együtt lenni a többiek.

Baráti alapon házasodni: igen, nem is új ötlet, csak nem baráti, hanem anyagiak és a társadalmi státusz alapján volt szokás házasodni, amíg a romantika és a polgárosodás bele nem rondított a dologba. Persze, ettől még a társadalmak nagy többségében nem volt szabad a szeretőtartás. De alapvetően jó ötlet szerintem, csak nagyon nehéz lenne keresztülvinni.

@skarlát betű: hát azért a barátit mondtam, mert azért szeretet és elfogadás kell emberi szinten, különben tényleg csak érdekházasság. De ki tudja, lehet, hogy az is jól működött anno. Sajna nem élnek már a nagyanyáim, hogy erről mesélhessenek.

A boldogság az egyén pozitív állapota. Ergo, okai is benne kell legyenek. Ha ez nincs meg, pontosabban még nem találta meg, akkor nem alkalmas boldogságot vinni a kapcsolatba sem.
Van az infantilizálódásnak, kiszáradásnak egy nagyon lassú formája. Hosszú évekig boldog házasság, aztán egy szép napon arra ébrednek, hogy már nincs töltése. Ezen nem segít a vibrátor meg a latex jelmez, sem utazás, vagy a péntek esti tánc sem. Ezek már csak felszínes töltelékek a lékbe. Valami elveszett két ember közül, az igazi kötőanyag. Szerintem ez az az állapot, amikor nem sugároznak, nem adnak a másiknak már. Erre alapozom, hogy egyedül kell tudni boldognak lenni, ismerni önmagát az egyénnek, s stabilan menni bele a hosszú kapcsolatba. Olyan bögre nincsen, amit nem kell tölteni, elég inni belőle. Hát még az ember mennyivel összetettebb, igényesebb ennél.

@waszabi: Attól, hogy valamit sugárzol meg adsz a másiknak, lehet, hogy nem vagy vele boldog. Mintha a boldogtalanság oka a saját ürességünk lenne, pedig nem, vagy nem feltétlen. Lehet nyűglődni olyan partner mellett is, akit szeret az ember, és akivel alapvetően jól érzi magát, de valami fontos mégiscsak hiányzik. Persze, mondhatja azt valaki kívülről, hogy nincs joga/oka ennek vagy annak boldogtalannak lenni, hiszen megvan az életében minden, amire valaha vágyhatott, de azt csak belülről tudja az ember fia vagy lánya, hogy ő mire vágyott, mire vágyik, és mi az, amitől szenved.

A régimódi házasságok meg ugyanolyan arányban voltak rosszak vagy jók, mint a maiak, azt hiszem. Az elvárások különböztek, ezért a dolgok megélése is különbözött. Ja, és akkoriban nem illett nagyon panaszkodni, főleg nem az urakra. Szóval, a nagymamáktól se biztos, hogy a valóságot tudnád meg.

@skarlát betű: amit mondasz igaz, de ezt a baráti vagy érdek házasságra mondtam, hogy ennyi kell bele, enélkül nem működne. Persze nem tudom, mert nem volt ilyenem,nem is vágyom erre. Nyilván a saját igényeimből indulok ki én is.
Hiába szeretek valakit, hiába jövünk ki jól, zördülés nélkül, hiába harmonikus a szex, ez csak az alap. Ha nincs valami plusz szikra köztünk, ami belül is éltet, akkor ez nem elég a társsághoz. Mert ez nem kizárólagos, sokakkal kialakulhat. Szerintem nem az a jó, ha belátásból, szeretetből nem csalom meg a párom, hanem ha eszembe se jut. Ha már valaki meg tud érinteni úgy, akkor a meglevő kapcsolatom nem az igazi. Ezt tapasztaltam magamon, persze ezek az én igényeim csupán.

@waszabi: Meg attól is függ, hogy hány éves vagy :-) Mert az a szikra, ha valaha volt is, egyszer ki tud aludni, de ettől még nem kell véget vetni mindennek. És miért ne érinthetne meg több ember is ÚGY? Sokszor az életkörülmények nem olyanok, hogy éppen azzal kerülj össze, akivel leginkább szikrázol.

@skarlát betű: ez tapasztalati kérdés, teljesen szubjektív. Mondjuk, hogy egy 100-as skálán tudom elhelyezni a kapcsolataimat, nem egy 10-esen. Így számomra 5 egység is érzékelhető különbség.
Abban igazad van, hogy vannak találkozások az életben, és nem tudni, miből mi lesz, viszont ez nem szokott elég lenni egy nőnek. Azért mazochista nem vagyok:) Csak szerető keresésére nem voltam alkalmas sosem, személyiség kérdése is, milyen típusú kapcsolatokra vagyunk alkalmasak. Nem tudok szeretet nélküli kapcsolatot elképzelni, sem megállapodásos alapút, nekem több kell ennél. Ez is igény kérdése. Néha irigylem azokat, akiknek kevesebb is elég. Ha szeretek valakit, akkor adok mindent, amit ösztönösen adnék, mert szeretem, nem tudok megalkudni, latolgatni, az nem megy.
Néha ezt pechnek érzem, de boldogabb így az életem.

@skarlát betű: Erről a szikrázásos dologról jutott eszembe... Egyre inkább azt gondolom, hogy a fizikai lehetőségek (pl. rendszeres kontaktus), és egy adott lelkiállapot kérdése csakis, hogy ez a bizonyos szikrázás kialakuljon. Az "igazi" nem létezik, csak a helyzet hozza, kivel éljük át élményszerűen magunkat is kicsit becsapva. A természet okosan kitalálta, mindig a legtöbbet kihozva a lehetőségekből.

@waszabi: "Ha szeretek valakit, akkor adok mindent, amit ösztönösen adnék, mert szeretem, nem tudok megalkudni, latolgatni, az nem megy."

Szerintem minden egészséges lelkületű ember így áll a szerelméhez (szerelmeihez), ez a normális. Csak aztán kapsz pár pofont a szerelmektől, és óvatosabb leszel. Legalábbis én így vagyok. Már nem tudom akkora elánnal adni magam és az érzelmeimet, mert annak kockázata van. Viszont ha valakivel érzem az összekapcsolódást, akkor egyből megadom neki a bizalmat, amit persze el lehet játszani, de az elején ezt nem mérlegelem. Csak aztán az érzelmek adagolása már más, mint mondjuk 10-15 éve. És ez valahol tök szomorú.

@barbieds: én is megkaptam a pofonokat. Az adagolás kicsit mű volt nekem, ezért végül azt vontam le, hogy csak azt adom, amit spontán, magamtól adnék, se többet izomból, se kevesebbet félelemből. Nincsenek elvárások, minták, amiknek meg kéne felelni. Ugyanakkor tudomásul veszem, hogy ezen az alapon mire elég egy kapcsolat. Objektíven annyi van benne, nem több, nem kevesebb. Amióta így nézem, boldog és felszabadult vagyok, pedig rám jár a rúd rendesen, s még is.

@waszabi: Hát, igen, nyilván az én kudarckerülő természetem is benne van ebben. A spontán érzelmeimet mindig visszahűti a racionalitás: "hátha ő nem is így érez", "hátha túl sok lennék így neki", "hátha teljesen félreértem a jeleit".
A te "módszered" életképesebbnek látszik. :)

@barbieds: nem szeretem a pofonokat,nem vagyok mazo, inkább tanulok mihamarabb, hogy kevesebbet kapjak:) Jó motiváció ez, kevesebb a monoklim, több a mosoly.

@waszabi: azt hiszem, én olyan vagyok mint te. már hogy nem tudok nem mindent adni, ha úgy érzem, hogy adni akarok magamból. nem mérlegelek olyankor. nem tudok gondolkodni. viszont az attól való félelelem, hogy ez csalódások, pofára esések által kiveszik majd szép lassan belőlem, az megvan bennem...
amúgy ezzel számomra együtt jön a másik oldal is. ha meg nem érzem úgy hogy őszintén tudok adni magamból, ha nincs meg az a megfoghatatlan, asszem nálatok "szikrának" nevezett dolog, akkor nem tudok várni, hogy majd hátha, meg nem tudok úgy tenni mintha... ez mondjuk lehet nem jó. de ez van :)

@barbieds: @waszabi: Más az élethelyzetetek, ha jól értem. Ha az embernek van már egy tartós kapcsolata, és azt nem akarja felrúgni, nem tehet mást, mint adagol a szerető esetében. Mert a szeretőtartás alapja az egyensúly megteremtése. Ahogy W is írta, neki ez nem megy. Vagyis most azt hiszi, hogy nem, mert az ember nem konstans, ami ma lehetetlennek tűnik, az holnap megvalósul.

@hannawald: Szerencse kérdése is, hogy találkozol-e egyáltalán olyannal, akinél nem kell taktikázni. Ritka jelenség. Még azt a lehetőséget is el lehet rontani túlzott őszinteséggel, amely óvatosan kezelve működhetne. Szerintem. Ahogy W fentebb írta, a ritmus különböző, mi van, ha a pasinak csak több idő kell az érzelmek felépítéséhez? Bizony, ez a több idő lehet, hogy hónapok, sőt, évek kérdése. De lehet, hogy soha nem alakulnak ki ezek az érzelmek. Mindenesetre a szikra nem feltétlen villámcsapás, mint a Keresztapában :-)

@skarlát betű: szerencse kérdése... hmmm. meg ritka jelenség. lehet. most úgy érzem, akkor megéri várni rá, vagy ilyesmi. túlzott őszinteség? az milyen? nekem az őszinteség nem azt jelenti, hogy minden-mindenről tudnia kell a másiknak, hogy csőstűl zúdítom rá magam. csak hogy nem kell cenzúráznom magam. ami jön az jön, azt mondhatom. az érzelmeimet amik elragadnak, meg a kételyeimet is. és ezezket megérti. meg az, hogy ha valamit nem akarok elmondani, akkor elmondhatom neki, hogy nem, és miért nem. lehet, hogy hülyén fogalmazom meg... a lényeg, hogy hiába más a ritmus, ha ismerjük, és elfogadjuk a másikét, akkor szerintem működik. de honnan ismernénk a másik ritmusát, ha nem onnan, hogy kerek perec elmondja nekünk?

@hannawald: Erre leginkább egy pasi válaszolhatna :-)
De most annyi: a pasik ezeken általában nem gondolkoznak, és nem tudják, hogy nekik most épp hol tart a ritmusuk, csak azt viselik borzasztó rosszul, ha egy nő presszionálja őket a döntés irányába. Ha valaki nagyon tetszik, akkor ne mutasd ki neki túlságosan, mert ezáltal sokkal kevésbé leszel érdekes ... Nem, mintha én minden esetben tudnám ezt tartani, de elméletben felkészült vagyok :-)

@skarlát betű: Én nemcsak a szeretői viszonyról beszélek, régen, független koromban is így volt. Spontánul viselkedő szerelmes utoljára szerintem 20 évesen voltam. Ha valamire nincs igény, akkor, ugye, felesleges a piacra vinni. :D Na jó, ennyire nem lettem cinikus, de majdnem.

@barbieds: És szerintem igazad van, gondolom, ezért vagy sikeres ...

@skarlát betű: Sikeres? Hát, ahogy vesszük. Érdekes módon egyébként mostanában kezdem úgy gondolni, hogy a fenébe a visszafogottsággal, jobb lenne vállalni az érzelmeimet, akár pozitívak, akár negatívak, aztán, ha nem tecc az illető úrnak, akkor úgysincs mit keresnünk egymásnál.

@barbieds: Minek kockáztatni a status quo-t? Mondom én ... :-) Neked kell tudnod, persze.

@hannawald: Ha nem ösztönösen viselkedsz, akkor nem magadat adod, s tuti a bukta. Ezért nem működik a tolerálok, alkalmazkodom a másikhoz egy ösztönös, természetes igényem ellenében. Légy önmagad és olyannal kezdj, aki mellett az is tudsz maradni. Akkor lehet jó bármi.
Mondok egy példát. A nő pontosan érzi, mikor kéne már megkérnie a kezét a pasinak. Nem szól neki, de dolgozik benne az ösztön, egyre erősebben. Ez olyasmi, amit a pasinak kell észrevennie. Ha nem teszi meg ebben az időszakban, akkor lesz egy pont, amikor elmegy a hajó, elveszti a nő bizalmát. Utána már bottal ütheti, abból már nem lesz happy end.
Nos, nem csak ez működik ösztönösen két egymáshoz való ember közt, hanem a ráérzés a másikra (pont akkor hívja fel, amikor szüksége van rá a másiknak, meccs közben is ráérez, hogy mikor kell kimenni a konyhába megsimogatni és meg is teszi, nem legyint, stb.). Szexben pláne. Nem a tervek, elvárások dominálnak, ezek nem tudják kezelni a pillanatot, lehetőségeit. Ha pl. meg volt beszélve valami program, de észreveszi, hogy a másiknak baja van, akkor az a fontosabb, a szórakozás máskor is meglehet.

@barbieds: boldog lehetsz, ha rá mersz támaszkodni. Akkor éled meg a saját igazi életed.
Amennyire magadat szereted, annyit vagy képes másnak is adni legfeljebb. Az önfeláldozás Neked okoz kárt, elsorvadsz, kiszáradsz és még annyit sem fogsz tudni adni, amennyid korábban volt. És a kapcsolat, amelyért ezt vállaltad rámegy. Ezért fontos az őszinteség, saját magunk felvállalása.

Kedves Skarlátbetű! Nem akarom széttrollkodni a blogodat, csak ma jó napom van:) , kikívánkozott ez a sok minden. Remélem nem baj.

@waszabi: szépen leírtad. egyetértek :) azt hiszem én még nem is nagyon tudok nem ösztönösen viselkedni, nem magamat adni...
csak azt próbáltam ezzel ellentétbe állítani, hogy mi van akkor, ha valaki olyannal hoz össze a sors, aki elsőre (meg másodikra sem) tűnik neked valónak, nincs meg aközös hullámhossz rögtön. de időt hagyva, egymásra hangolódtok. na én az ilyeneknek nem adok lehetőséget, és ez lehet, hogy rossz.

@hannawald: ezt megalkuvásnak hívják. Amire gondolsz, az csak a mesében van úgy, a gyakorlatban elpazarolt idő, energia és csalódás a vége. Az önrábeszélés ruha vagy cipővásárlásnál be szokott jönni? Sztem nem. Akkor ismerkedésnél miért működne?
Sztem az eddigi gondolkodásoddal nincs semmi baj. Ne kételkedj magadban.

@waszabi: csak a teljesség kevéért minden átvitt értelem nélkül: volt már olyan cipőm, ami nagyon megtetszett, megvettem, és aztán hamar kiszerettem belőle. meg olyan is, amit nem is én vettem magamnak, először ki is akadtam, hogy nem kell. s aztán az egyik kedvencem lett.
persze ez nem jelenti azt hogy átvitt értelemben ne lenne igazad ennek kapcsán. ezt nem tudom :)
kételkednem meg muszáj magamban. :) de azért jól esik látni, hogy más is így gondolkodik, sőt biztosabb e gondolkodás létjogosultságában, vagy szépségében, mint én :)

@hannawald: azért bíztam benne, hogy érteni fogod, mire céloztam vele:)

érdekes, hogy a boldogság menyire önteltté teszi az embert (így engem is); idegesítőek tudnak lenni a frissen összeházasodott párok vagy a friss szülők, de ezek szerint a friss szeretők is. (ez törpént velem is pár hónappal ezelőtt). mint az már megéneklődött, a boldogok valahogy mindig hasonlítanak. az ember társaslény; a "magadban kell megtalálni a boldogságot" duma azért álságos, mert én még olyan embert aszkétákon és szerzeteseken kívül nem láttam, akiknek nem kellett a szeretet, az interakció, a másik elismerése, csodálata stb. a boldogság is csak akkor jön, ha meg vagyunk elégedve magunkkal, ez igaz. de sokszor jobban szeretjük magunkat, ha a külvilágtól pozitív visszajelzést kapunk. ám azt hiszem, ehhez nem elég, ha a gyerek tanítónénije megdicséri a gyereket. például ha valaki belenéz a dekoltázsomba, ööööö, a szemembe, vagy csak úgy végigsimítja a könyökömet, megdicséri a parfümömet, sokkal többet dob rajtam.
a boldogság egy egyensúlyi állapot, amikor a külső és a belső világ éppen szinkronban van. a legkisebb kilengéstől borulhat az egész egyensúly, sokszor rajtunk kívülálló tényezők miatt. ezért ha azt a régi nótát hallom, hogy "magadban találd meg a boldogságot", azt nem tudom hova tenni.

@M-elicious: Én továbbra is azt hiszem, hogy a "magadban találd meg a boldogságot" mindössze annyit jelent, hogy tudd, mit akarsz, de azt eléggé biztosan. A párkapcsolattól is. És akkor nem sodródsz bele olyan viszonyokba, amelyek nem jók neked, ahol úgy érzed, kihasználnak, ahol nem tudsz spontán érzelmeket adni. Ez mindig akkor van, ha kétségbeesetten valami hiányt akar az ember pótolni a másikkal, és annak nem szokott jó vége lenni.

@barbieds: Egyetértek; ha nincsenek rendben az alapok a fejben, akkor minden kapcsolatfelvétel ingatag lesz. De mivel minden emberi lélekkel kapcsolatos történés relatív, a bennünk zajló folyamatokat külvilág változása, illetve a belső és a külső világ interakciója is befolyásolja. vesszőparipám, hogy miközben az emberi természet egy dinamikus dolog, közben az ideálok statikusak; példaképpen: miközben minden nap más arcot láthatok a tükörben, a másiktól (párjától, ygerekétől, főnökétől) azt várnám el, hogy ugyanúgy viselkedjen, ugyanolyan legyen. Ezért a magunkhoz és a másokhoz való viszonyunk állandóan változik, az elvárások viszont sokszor állandók. A kettő közötti ellentét néha feloldhatatlan és sok belső feszültséget szülhet, még akkor is, ha alapjában véve tudjuk, mit akarunk magunktól és másoktól.

@M-elicious: Nekem a párkapcsolat terén is változik, hogy mit keresek a másikban - teljesen másfajta férfira vágyom most, mint huszonévesen. (Fura is lenne mondjuk, ha nem így történt volna. :)) És az az ember is változik, akivel közel egy évtizede együtt vagyok - bizonyos dolgokban velem egy irányban, bizonyos dolgokban nem. Szerintem egy kapcsolat tartósságát az is meghatározza, hogy ezek a fejlődések mennyire tudnak szinkronban történni.

(Két éve, osztálytalálkozón döbbentem meg, hogy az a fiú, akibe 16 évesen halálosan szerelmes voltam, akivel el tudtam képzelni akkor a hátralévő életem, most mennyire nem mond nekem semmit. Ezért sülnek el sokszor nagyon szarul a nagyon fiatalon kötött házasságok.)

@M-elicious: Szerintem nincs olyan ember, akinek elég volna önmaga, legfeljebb a vallásosak úgy érzik, hogy nincsenek soha egyedül, így ebben az értelmezési szférában ők is külső szeretettől függnek.
Meglehet, hogy a boldogság önteltté tesz, és hajlamossá arra, hogy a kevésbé szerencséseket kevésbé okosaknak vagy bölcseknek tartsák, ezzel is erősítve azt az elképzelést, hogy akinek nem sikerül, az csak magára vessen. Ha nekem sikerült ezzel meg ezzel a módszerrel, a másiknak is bejön majd, ha meg nem, akkor az nem a módszer, hanem az illető hibája.

@barbieds: Attól, hogy tudod, mit akarsz, még nem vagy előrébb, mert a legtöbben lehetetlent akarnak. Vagy majdhogynem lehetetlent. Az a nagy truváj, hogy olyan akarj, amit el is tudsz érni, amire reális esélyed van. De honnan tudnánk, mire van reális esélyünk?
Persze, az ideálok valamennyire változhatnak, de azért én akkora nagy pálfordulást nem látok magamban. Persze, érettebb pasik tetszenek, mint 14 éves koromban :-) De az alaptulajdonságok továbbra is közelítőleg ugyanazok. Meglehet, hogy a korábbi ideálom nem lett olyan, amilyennek gondoltam, mert soha nem is az volt, amit beleképzeltem, de ez már egészen más kérdés.

@skarlát betű: Ja, tudod, van az a mondás, hogy ha nem kaphatom meg, amit szeretnék, akkor megtanulom szeretni, amit megkaptam. :D
Én eléggé mást várok a férfiaktól most, mint régen. Nagy változás, hogy például a külső már nem annyira fontos (ja, öregszem én is :)), fiatalabb koromban kimondottan az volt a fő szempont, ezért aztán előfordultak igen jóképű seggfejek az életemben. Meg igazad van, a beleképzelés is nagyon megy ifjan, ma már reálisabban látom az emberek jellemét.

@barbieds: A külső nekem is egyre kevésbé számít. És ez annyira jó :-)

sziasztok,
tegnap találtam rá erre a blogra, nagyon tetszik, hogy végre valaki értelmesen, szabatosan képes erről írni, előítéletes és vaskalapos baromságok nélkül. na meg persze érint a téma, úgyhogy egy kicsit maradok :) érdekes kérdés ez a boldog vagy-e dolog, meg hogy mit keresünk a másikban, én nagyon sokat gondolkozom ezen, immár lassan egy éve, mióta szeretőm van, bár ő nem szereti így nevezni, merthogy ez szerelem. én 24 éves vagyok, szóval nem egészen az a korosztály, amiről itt általánosan szó van, és van a barátom, akivel majdnem hat éve együtt vagyok, hol csak barátilag, hol beleszerwetek újra és újra, és szexelni is szoktunk, és jókat, csak a mennyiségi igények nem egyeznek, nem mondom, hogy nagyon kevés, de több is lehetne. meg van a munkatársam, akivel egy kicsit elkezdtünk kavargatni, erről még a barátom is tudott, elég liberálisan viszonyulunk az ilyen könnyedebb félrelépésekhez, vagyis mindketten úgy sejtjük, hogy mi vagyunk egymásnak az igazi, marhára egy hullámhosszon vagyunk, kívül-belül ismerjük és értjük a másikat, ami szerintem nem gyakori, és ezért úgy vagyunk vele, hogy ha netalán együtt öregszünk meg, akkor (is) önáltatás azt állítani, hogy mi sose nézünk rá másra, mert az embernek az új pezsgés, izgalom stb törvényszerűen hiányzik néha, és mink elfojtani, attól csak erősebb lesz. úgyhogy ezért is úgy gonoltam, hogysemmki baj, ha kavarok egy kicsit a munkatársammal, semmi komoly, csak aztán valahogy az lett, ő belém szeretett (van neki menyasszonya, akivel állítólag azért még jó neki, és együtt marad vele, amit igazából szerintem csak azért állít, mert én is ezt mondtam a saját kapcsoaltomról, mert szívesebbe hagyná el, hogy csak velem legyen, csak az én részemről erre nem lát hajlandóságot, de hát ezt mondta, én nem kötök bele) és aztán én is belé. nem olyan komolyan igazából, mint a hivatalos barátomba, inkább az ilyen szívfájdító nagy szerelem típusú dolog, amit barátság nemigen támogat, magyarán olyasmi, ami esélyes, hogy elmúlik, ha a lángolás alábbhagy. ja és persze rengeteget szexelünk, nyilván ennek a hiánya hívta életre ezt az egészet, csak közben elharapózott. és ettől valahogy a hivastalos baráétommal is többet szexelek, és több időt is töltök vele, eleinte kicsit bűntudatból, de mára ettől még jobb lett a kapcsolatunk. de mégis valahogy kettőjükkel érzem magam egésznek, annak ellenére, hogy rengeteget őrlődtem, hogy kit hagyjak el, és jaj mi lesz, nem tudok a barátom nélkül élni, nem érzem úgy, hogy el kellene hagynom, ez egy ilyen protokoll jellegű ötlet volt, hogy ilyenkor ezt kell csinálni és kész. de a szeretőmet se akarom kirúgni, mert őt is nagyon szeretem, halál romantikus az egész, minden megvan benne, ami az ilyen szirupos filmekben, csillagok nézése a dunaparton, lopott csók az irodában stb stb. de hát egyszer mégiscsak csinálni kell valamit, mielőtt kettéhasadok, még ha nem is érzem mindig így...tudom hogy ez az egész nem általános, megromlott, kihűlt kapcsolatokban, gyerekek mellett szokás ilyet csinálni...de hát ez lett :) nem is tudom hogy tanácsot akarok-e kérni vagy csak egy őszinte, értelmes közegben leírni, hogy ilyen is van, de tessék :)

@veres pálné: Te dicsekszel, hékás. Irigylésreméltó helyzet, szerintem élvezd, amíg csak lehet, nem kell senkivel szakítani, lehet két embert szeretni, kívánni, jó ez így. Csak igazságtalan, hogy másnak egy se jut, ugyebár, de most mit tegyünk, ez nem a te hibád. :-)

@skarlát betű: a nagymamám is ezt mondta, azóta nem őrlődök (annyit). :) de nem dicsekszem, mert iszonyú rossz érzés hazudni annak, aki nekem ilyen fontos, és sokszor bennem van, hogy mi a fenének. ezért ilyen konkrét hazugságokat nem is nyomok le, úgyis együtt dolgozunk, ráadásul este, szóval lényegében nem kell mondanom semmit, meg olyankor találkozunk, amikor úgyis mennem kell valahova, a barátomnak meg úgyse tűnik fel, hogy két szer annyi ideig vagyok ott, nem számoltatjuk el egymást. de ettől még olyan sokszor szorítja a gyomromat a dolog, hogy távol áll a dicsekvéstől, néha érzem csak úgy, hogy az egész életem hű de szép úgy, ahogy van, és mit panaszkodom, mikor ennyi szerelem árad felém, és két ilyen nagyszerű pali szeret, stb, a többi időben azért igazából nem olyan nagy boldogság, mint akár lehetne, ha lazább lennék :)

@veres pálné: Persze, a lazaságot nem könnyű belevinni, ezt a pasik sokkal jobban tudják csinálni, bár, ha két nőbe szerelmesek, akkor valószínűleg nekik se megy. Szerintem lehet két embert egyszerre szeretni, mint már említettem, de a társadalmi konvenciók túl erősek mindannyiunkban, és tolnak az egyszerű, letisztult, monogám megoldás felé, mert ahhoz vagyunk agyilag hozzászokva. A konvenció ugyan köszönő viszonyban sincs a valósággal, de azért tartja magát. Egykor a Föld lapos volt, és kész, na, ez körülbelül ugyanilyen ...