Nem akarom elvenni egy másik, hírhedt blog kenyerét ... De ez a téma is kikerülhetetlen, ha hűtlenségről beszélünk.
Szakítani valójában csak akkor lehet, ha volt már valamiféle formája a kapcsolatnak. Mikor már kimondva-kimondatlanul szeretőkről van szó. Sokszor marad ez kimondatlan, ezért gyakran megesik, hogy a szakítást sem kell verbalizálni. Egyszerűen elmaradoznak a levelek, a telefonok. Vagy hirtelen eltűnik az egyik fél, lásd Eltűnőművész. Ha a "szeretők" nem azonos térben élnek és a civil életben nem futhatnak össze, a szakítást szinte mindig meg lehet spórolni. (És ezt nagyon szívesen megspórolja magának a legtöbb ember.)
Aki viszont folytatta volna a kapcsolatot, az dönthet úgy, hogy nem hagyja annyiban, és kikényszeríti az eltűnő, elsunnyogó féltől, hogy legalább e-mailben írja meg: vége. Mivel nem divat már szemtől szembe véget vetni a kapcsolatoknak, még abban az esetben sem, amikor a találkozás nem igényel külön konspirációt, a szakítás egyre kényelmesebb, egyre személytelenebb és egyre súlytalanabb. Az illendőség már rég nem diktál semmit, sem indoklást, sem személyes találkozást, sem szembenézést.
Nem, mintha dicsőíteni akarnám a digitális korszak előtti időt, elsunnyogás akkor is volt, de kisebb eséllyel jöttek létre szeretői kapcsolatok a civil életben egymást nem ismerők között (az Utolsó tangó Párizsban jó ellenpélda, bár az fikció), ezért egy viszonylag komoly szintre eljutott kapcsolatot is nehezebb volt turbulenciák nélkül megszakítani.
Azt mondják, a válások nagy részét a nők kezdeményezik. Nos, valami azt súgja, hogy a szakítások nagy részére is ez érvényes. Nem, mintha a nők szakítani akarnának, de ők érzik szükségét annak, hogy kimondják vagy kimondassák a másikkal, hányadán állnak. A férfiak nagyon jól érzik magukat körülíratlan, meghatározatlan, átmeneti helyzetekben is, sőt, számukra talán ez az ideális. Van is szeretőjük, ha éppen akarják, meg nincs, ha éppen nem akarják. Mit bíbelődjenek lelki drámákkal, szakítással, újrakezdéssel, ezzel-azzal? De a nő általában semmit nem rühell jobban, mint a bizonytalanságot. Tehát, ha úgy érzi, hogy őt éppen semmibe veszik egy ideje, hajlik majd arra, hogy kirúgja a pasit, még akkor is, ha sokkal inkább odavan érte, mint fordítva. Csak ne kelljen tovább szenvedni. A biztos rossz még mindig jobb, mint a bizonytalan akármi. (Az élet más területein a férfiak is ugyanígy tudják ezt.)
Sok szakítás persze pusztán átmeneti. Lehet, hogy a kezdeményező eleve nem is gondolta komolyan, csak tesztelte a partnerét. De az is lehet, hogy legmélyebb meggyőződéssel mondta, amit mondott. Láttam már számos hasonló esetet. Egyik héten szakítás, másikon összeborulás. Van, akinek ez a dinamika kell. Már, ameddig a szeretője partner ebben, mert jónéhány emberrel egyszer lehet ezt megcsinálni, és soha többet.
Egészen más kategória egy hosszú, akár több éves szeretői kapcsolatot követő szakítás. Ha mondjuk egy lebukást követően kényszerülnek "jó útra térni" ... Vagy azért, mert a férfi beleszeretett a nőbe, és nem tudja összeegyeztetni a családi életét ezzel a szenvedéllyel. Vagy, mert egy passzív szerető ki akar lépni kényszerhelyzetéből, és nem tud rá más megoldást, mint a szerető elbocsátását, mert amíg érzelmileg hozzá kötődik, nem képes másra koncentrálni. (És sorolhatnám az okokat.) Az effajta szakítás ugyanolyan mély nyomokat hagyhat az emberben, mint egy legális kapcsolat vége. Gyászolni fogja, de még a gyászát is titkolnia kell. Nehéz és fájdalmas emberi helyzet.
Kérdés, mint minden hasonló esetben: lehetséges-e megőrizni a barátságot? Mennyire veszélyes ez a visszaesés szempontjából? És mi van, ha nem is kerül sor szakításra, csak egyszerűen elmúlik az erotika egy szeretői kapcsolatból? Akkor lehetséges-e barátként folytatni?
