A Veszedelmes viszonyok című klasszikus szerint nincs. Egy szükségképpen elszánt, profi csábító, aki korlátlan szabadidővel és elég pénzzel rendelkezik, előbb-utóbb sikerrel jár. Mit ér az erény, ha nem teszik próbára, ugyebár? Mit ér a hűség, ha a csalásnak még a lehetősége sem merül fel? Van-e szomorúbb nemi identitásunk, női önképünk számára, mint az, ha már elcsábítani se akarnak bennünket?

Maga a tény, hogy valaki eddig még mindig ellenállt a csábításnak, nem biztosíték arra, hogy ez örökké így is marad. (Jó, egy bizonyos kor után már esélyes.) Ha jól belegondolunk, egy többé-kevésbé átlagos életvitelű, nem különösebben dögös nőnek nem sűrűn adódik alkalma dörzsölt csábítóval találkozni, főleg olyannal, aki mindent megtenne azért, hogy őt, és pont őt megszerezze. Lehet, hogy bepróbálkozik valaki, aki saját maga sem biztos a szándékaiban, lehet, hogy üldözi valaki, aki neki sem tetszik igazán, legfeljebb maga a tény kedvére való, hogy sikerült megbolondítania egy férfit. Tetszeleghet az erkölcsös asszony szerepében, persze, noha a lelke mélyén tudni fogja, hogy nem ő annyira erkölcsös, csak a kísértés nem volt elég erős.

Az persze, hogy (szerintem) nincs elcsábíthatatlan nő, nem jelenti azt, hogy bármelyik olvasó bármely tetszőleges nőt elcsábíthatja. Még a profi csábítók sem jönnek be mindenkinek, beletörhet a bicskája egyiknek-másiknak, de ha elég sokáig próbálkozunk különböző tapasztalt nőcsábászokkal, a siker valószínűleg garantált lesz. Kivéve! Kivéve, ha a nő, akit el akarunk csábítani, nem reagál az erotikára. Bár a dolog akkor sem teljesen reménytelen, hiszen  hiúság és a szeretetéhség abban is megvan, akit a szex kevésbé izgat.

És van-e elcsábíthatatlan pasi?