A téli szünetben rengeteget olvastam és megnéztem jópár filmet. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy 90%-ukban előfordult a hűtlenség témája, a maradék 10% gyerekeknek szólt.
Biztos csak nekem tűnik úgy, de ha fikcióról van szó, akkor meg merik mutatni a valóságot, ha pedig valódi emberekről, ragaszkodnak a fikcióhoz. A regényhős "botlását" megértjük, a családtagjainkét nem?
Tegnap hallottam egy friss hírt (biztos sokan ismeritek már), amely a jelek szerint bejárta a világot. A 99 éves olasz jóemberre gondolok, aki most válni akar, mert szerelmes leveleket talált: ezek bizonyítják, hogy a neje az ötvenes években megcsalta. A feleség most 96 éves. És a hírek szerint nem nagyon tiltakozik a válás ellen. Innen is gratulálok a férjnek, hogy csaknem 100 év alatt eddig jutott bölcsességben. De legalább megvan a maga 15 perces világhíre. Biztos megérte.
És a feleség? Lehet, hogy megkönnyebbült.
Erről eszembe jut egy novella, a rádióban hallottam valamikor, elnézést, de nem emlékszem, ki írta. (Valaki tán tudja közületek.) Egy idős férfiról szól, aki a felesége halála után kutakodni kezd az asszony holmijai közt, mert valami gyanakvással tölti el. Feltételezik hogy megcsalták. De nem tudja. Azt hiszem, a novellából nem is derül ki egyértelműen, mi az igazság. És nem is az számít - szerintem. Hanem egyrészt az, hogy a hűtlenség vagy annak tudata, gyanúja nem írja, nem írhatja fölül a múltat. Másrészt az, hogy senkit sem birtokolhatunk és senkinek a titkaihoz nincs korlátlan jogunk.
