Mindeddig a hűtlen fél szemszögéből néztük a dolgokat, de mi történik azzal, aki a saját szemszögéből hűséges (meggyőződésből vagy lelki kényszerből, talán, mert őt kielégíti a monogámia, talán, mert nem igazán érdekli a szex, talán, mert nem akar fájdalmat okozni, talán, mert csak erkölcstelennek tartja a megcsalást, de nagyon szívesen megtenné, és nagyon szenved attól, hogy nem teheti meg), bármilyen okból kifolyólag is, de hűséges. Mi történik, ha az ilyen ember tudomására jut, hogy megcsalják?

Az első reakció talán a megdöbbenés. A fájdalom, hogy becsaptak. Nem ezt érdemeltem, én, aki úgy bíztam benne, átvágott, hazudott, szemét módon kihasznált. Ha az illető sosem játszott a gondolattal, hogy ő is megtegye, akkor ebbe értetlenség is vegyül. Miért? Mi az, amit nem kap meg tőlem? Ez egyébként még azokban is felmerül, akik saját maguk is elkövettek már hasonlót. Mert az ember a saját motivációit világosabban látja, de a másik helyébe már önvédelemből se akarjuk beleképzelni magunkat. Ha játszott a gondolattal, de visszafogta magát, a reakció általában ez lehet: de ha én képes vagyok uralkodni magamon, ő miért nem? Mert én jobban szeretem, mint ő engem. Vagy: mert én erkölcsösebb vagyok.

Aztán jön a harag, a düh, a féltékenység. Elvették tőlem. A megcsalt embert éktelen harag tölti el, haragszik a párjára, az egész világra, de persze legfőképpen a csábító(k)ra. (Jellemző módon abból szokás kiindulni, hogy a parterünket úgy csábították el, nem ő volt a kezdeményező fél.) De miért is haragszunk? Mink fáj ilyenkor? A szívünk? Vagy az egónk? A büszkeségünk?

A megcsalt fél azt érzi, hogy megalázták, pedig senki sem akarta megalázni, az egész hűtlenség nem arról szól (legtöbb esetben), hogy bárkit is meg akarnának alázni. A társadalmi konvenció azonban megalázónak értelmezi a felszarvazottságot. (Ha nőt csal meg a férje, az a konvenció szerint kevésbé megalázó számára, mert semmit nem mond a szexuális teljesítményéről. Pedig a női hűtlenség se feltétlen a férj szexuális teljesítményével van kapcsolatban.)

A büszkeségünknek fáj a hűtlenség, nem a szívünknek. Amikor szerelemmel szeretünk valakit, azt akarjuk, hogy csak a miénk legyen, pedig a szeretet éppenséggel nem erről szól. A szerelem birtokolni akar, a szeretet viszont ennek éppen az ellentéte. A szeretet szabadjára engedi a másikat. Jót akar neki, és azt kívánja, hogy a másik a maga módján legyen boldog. Nagyon fáj, ha mi nem vagyunk képesek boldoggá tenni, de ez elsősorban a büszkeségünknek fáj. Ne akarjuk meghatározni, hogy mi jó a másiknak. Azt csak ő tudja (felnőtt emberről beszélünk, persze). Ha nem tudja, akkor sincs jogunk kényszeríteni rá, hogy a mi értékrendünket vallja magáénak.

Ha megcsalnak, fáj a hazugság. De vajon nem azért hazudnak-e nekünk, mert nem bírjuk elviselni az igazságot? Nehéz az igazsággal szembenézni, és ezt a partnerünk is tudja. Neki is nehéz lenne. A hazugság tehát nem csak őt kíméli, hanem bennünket is.

Ha megcsalnak, kevésnek érezzük magunkat. Hiszen nem tudtunk elég jók lenni, biztos azért lépett félre a másik. Pedig elképzelhető, hogy elég jók vagyunk, csak neki más is kell. Mert a változatosságot szereti, vagy, mert mást is megkívánt, sőt, talán meg is szeretett. Lehet, hogy nem tudunk neki annyit és olyan minőségűt adni, amennyit szeretne, de az is lehet, hogy egyetlen ember se volna erre képes. A megcsalt fél magában is fogja keresni a hibát (kivéve persze az olyan vadállatokat, akik soha nem néznek tükörbe), de nem feltétlenül hibás. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, és egyáltalán nem könnyű.

Sokkal könnyebb vakon vagdalkozni, és lealázni a másikat, gyűlölni a szeretőt, bosszút forralni, sőt, bosszút is állni, mindez sokkal könnyebb, mint éretten végiggondolni, hogy mi miért történt, illetve történik.