Nemrég felvetődött kérdés: mitől kezdtem másképp látni a hűtlenséget? Miért értékeltem olyan nagyra a hűséget azelőtt, és mi változott bennem, hogy már ne tartsam abszolút értéknek? Az én történetem csupán egy a sok közül, és ez a blog nem rólam szól. Mégis, hol vannak a fordulópontok, amelyek arra bírnak bennünket, hogy egyszercsak szembemenjünk saját korábbi énünkkel?

Van egy pillanat, amelyben végre döntünk. Lehet, hogy nem a józan ész hatására, sokkal inkább a hormonjaink, az érzelmeink, az indulataink szeszélyeinek engedelmeskedve. Bár tudatosan is el lehet dönteni, hogy erre az útra lépünk. És nagyon tudatosan meg lehet tervezni, milyen legyen ez az út. Persze a tervek nem válnak feltétlen valósággá.

Mi adta meg a lökést nektek? Hosszan gondolkodtatok rajta, vagy váratlanul lepett meg benneteket a tény, hogy immár nincs visszaút? Vagyis van: az önmegtartóztatásba mindig, csak az ártatlanságba nincs. Aki egyszer "elbukott", az már más ember lett. Olyan ez kicsit, mint a szüzesség másodszori elvesztése. A hűség egyfajta lelki szüzesség. De jó dolog-e szűznek maradni? Akár testileg, akár lelkileg?

Bánjuk-e, hogy bekövetkezett a fordulat? És nem érezzük-e magunkat nem csupán bűnösnek és olykor perverznek, de felnőttebbnek is?