Belegondolva, vajon miért is viseljük annyira nehezen, ha nem mi vagyunk az egyetlenek a partnerünk számára, és miért viseljük jól, ha nekünk több partnerünk van, a legkézenfekvőbb ok talán az, hogy az első esetben nem érezzük magunkat elég fontosnak, a másodikban pedig az átlagnál is fontosabbnak érezhetjük magunkat.
Nehéz úgy kialakítani egy nyitott kapcsolatrendszert, hogy abban mindenki igazán fontosnak, sőt, egyedinek érezhesse magát. Pedig a zárt, párkapcsolati rendszerben is könnyen előfordulhat, hogy a partnerek veszítenek jelentőségükből, érdekességükből, de legalább megmarad az az érzés, hogy a másiknak szüksége van ránk, hogy nem cserélhet le, mert függ tőlünk. Amennyire terhes és kényelmetlen tud ez olykor lenni, annyira jó érzés is, hiszen a saját fontosságunkba vetett hitet erősíti, enélkül pedig gyakorlatilag elmegy minden életkedvünk.
Az a partner, aki meggyőzően érezteti velünk, hogy annak ellenére nagyon fontosak vagyunk számára, hogy mást is szeret, nem csak bennünket, nagyobb eséllyel fogja fenntartani a többes kapcsolatát, mint az, aki mellett azt érezzük, hogy csak egy vagyunk a sok közül, lecserélhetőek, és felejthetőek (pedig lehet, hogy abban a pillanatban nincs is más az életében). Senki sem szereti feleslegesnek és jelentéktelennek érezni magát. Mégis milyen szívesen éreztetik sokan a többiekkel, hogy jelentéktelenek, csak, mert ezáltal ők maguk fontosabbnak tűnnek. Vagy, mert rettegnek attól, hogy a partnerük megerősödik, magára talál és mások is észreveszik, hogy valaki. Hogy fontosember.