Szöget ütött a fejembe egy Oak Tree által többször is idézett tétel (elképzelés? meggyőződés?), amelyet tudós könyvek szerzői vetettek papírra, de amellyel nekem problémáim vannak. Persze lehet, hogy brit vagy más nemzetiségű tudósok többet tudnak mindannyiunk lelki életéről, mint mi magunk, de azért nézzük meg ezt a kérdést közelebbről is. 

Az állítás nagy vonalakban úgy hangzik, hogy aki életének valamely pontján felfedezi magában a poligám hajlamot (most vonatkozzék ez két vagy több párhuzamos partnerre, illetve úgy önmagunkra, mint ezen partnerekkel kapcsolatos elvárásainkra), vagyis azt az adottságot, hogy a szexuális és/vagy érzelmi kizárólagosság nem feltétlen igénye, az tulajdonképpen már korábban is erre hajlott, csak nem vette észre.  Megkérdeztem Oak Tree-t, hogy hol szerepelnek ezek a tételek, de ahogy megtudtam tőle (és javítson ki, ha rosszul értettem), kifejezetten a mono/poli meghatározottságra nem hegyezték még ki, inkább a szexuális orientáció alakulására tartják érvényesnek, vagyis azt állítják, hogy ha valakiből egy bizonyos ponton előtör a saját nemét illető vonzalom, az mindig is benne volt, csak elnyomta. Ebbe most nem mennék bele, viszont a mono/poligámia kérdését összetettebbnek érzem.)

Ide kapcsolódik egy bizonyos gén megjelenése a köztudatban, amelyet leánykori nevén úgy hívnak, mint holmi robotot a Csillagok háborújában (DRD4), de a könnyebb érthetőség kedvéért átkeresztelték liberális génnek. A liberális, haladó szellemű, újra nyitott gondolkodásmód kialakulása az egyes emberben ezen elmélet szerint nem a véletlen műve, hanem egyrészt ezen gén jelenlététől függ (bennem biztos van), másrészt, a korai szocializációtól: milyen sok emberrel érintkezett a gyerek, mennyire volt befogadó a család, hagyták-e barátkozni (ezen a ponton meg kell mondjam, csoda, hogy nem lettem teljesen konzervatív). De mi köze ennek a libsi génnek a poligámiához?

Vajon a poligám beállítottságú ember automatikusan liberális is? Erre azt mondanám, hogy saját magára nézve poligám lehet bárki, aki egyébként nagyon is konzervatív, csak a partnereire nézve nem lesz az. Azt már könnyebben elfogadom, hogy a partnernek adott szabadság összefügg a liberális gondolkodásmóddal. De azt határozottan nem tartom igaznak, hogy ez a beállítottság nem változhat az évek során. Az enyém rengeteget változott, és másokat is láttam változni. Nem csupán poligámia szempontjából.

Szerintetek hogy van ez? Eleve elrendelten vagy ilyenek vagyunk, vagy olyanok? És csak hisszük magunkról, hogy változunk? Vagy esetleg létezik személyiségfejlődés, hatások érnek pro és kontra, felismerhetünk igazságokat, módosulhat a véleményünk, meggyőzhetnek, kondicionálhatjuk magunkat egy másfajta gondolkodásra? Vajon lehet-e bizonyítani tudományos módszerrel, hogy mi van a lelkünkben, amiről még mi sem tudunk? 

De hogy ne csak egy irányba vigyem el a történetet: van olyan is, aki korábbi poligám hajlamait elveszítve, megtagadva, szublimálva, egyszer csak monogámmá válik - akkor ő is öncsalás áldozatául esett poligám vagy promiszkuis évei alatt? És titokban mindig is monogám volt, csak erről nem tudott? Van valami értelme ennek szerintetek? Ne feledjétek, ha sikerült bizonyítani, hogy az ember fejlődőképes, Nobel-díj is járhat érte!