Elég ritkán beszéltem eddig a szingli szeretők speciális helyzetéről, vagy azokéról, akik ugyan nem szinglik, de a párkapcsolatuk már csak egyfajta kényszerű együttélés, betegápolás, vagyis érzelmileg/szexuálisan szinte szingliknek számítanak, viszont sokkal kevésbé szabadok, mint a valódi szinglik. Az utóbbi időben hallottam egy-két esetről, ami elgondolkoztatott a meddig várni, mire várni témájáról, valamint arról, hogy mi történik, ha egy hosszú status quo hirtelen felborul, mert mondjuk az elkötelezett fél megözvegyül...
Kezdjük azzal, hogy rengeteg szingli szerető lehet szerte a világon, aki arra vár, hogy házas partnere elhagyja a feleségét/férjét, és legalizálja a vele folytatott kapcsolatát. Klasszikus helyzet, mikor a házas férfi fiatalabb, egyedülálló lányt kecsegtet azzal, hogy majd elválik, csak még kicsik a gyerekek, csak most nem lehet, mert anyagilag nem megoldható, csak még ez, csak még az. Nem feltétlen üres kifogások ezek, aki házasságban él és gyerekei vannak, az pontosan tudja, hogy mennyire nem csak kifogásokról van szó. Ettől függetlenül nem szép dolog olyasmit ígérgetni, amit nagy valószínűséggel nem fogunk betartani, csak, mert nekünk kényelmes, hogy legyen egy mindig elérhető szeretőnk, aki parkolópályára tette az életét miattunk.
Persze lehet, hogy az ígérgető fél nincs tisztában azzal, hogy soha nem fogja betartani, amit ígér. És még az is lehet, hogy egyszer rászánja magát. Kérdés, hogy a szingli szeretőnek érdemes-e erre várnia. És meddig. Vajon okos dolog-e benne maradni egy teljesen bizonytalan helyzetben, olyan ígéretre alapozva, amelyet a másik fél bármikor visszaszívhat? Ne feledjük, ezek a helyzetek évekig, sőt, évtizedekig is elhúzódhatnak. Közben lehet, hogy a házas fél már el is költözött egyszer-kétszer a szeretőjéhez, vagy legalábbis el otthonról. De visszament, a gyerekek miatt, vagy mert a házastárs érzelmi zsarolása működött, vagy mert hitt benne, hogy megváltoznak a körülmények odahaza. De a körülmények ritkán változnak, vagyis megy tovább ugyanaz a gyötrődés, és kényszerhelyzet.
A "szabad" fél dönthet úgy, hogy ultimátumot ad, ha az letelik, akkor véget vet a viszonynak. Baromi nehéz lehet megtenni, hiszen minél több időt és energiát fektettünk egy kapcsolatba, és minél jobban szeretünk valakit (a szerelem hosszabb ideig megmarad, hiszen nem szerezzük meg teljesen, vagyis folyamatosan vágyhatunk rá), annál nehezebb beismernünk, hogy nincs értelme. Vagy dönthet úgy, hogy kivár, türelmes lesz és nem keresgél másutt. Esetleg - ez a liberálisabb, szabadabb szellemű megoldás -, dönthetnek úgy együttesen, hogy a szingli félnek lehetnek kalandjai, vagy egyenest biztathatja arra a szeretője, hogy keressen független társat, akár annak az árán is, hogy ő el fogja veszíteni.
Ha a házas felet ez a társkeresés zavarja, frusztrálja, lehet, hogy érzelmi zsarolásba kezd, féltékenykedik. Lehet, hogy szakít, és az is lehet, hogy ez fogja lépésre bírni. Ha nagy a szerelem a szingli fél részéről, hiába mond le a másikról időlegesen a "normális" kapcsolat érdekében (mert annyira monogám, hogy nem lenne képes párhuzamosan két kapcsolatot folytatni), ha nem jön össze egy bizonyos időn belül az a legális, vállalható kapcsolat, vagy nem olyan, amilyet ő szeretne, könnyen megtörténhet, hogy visszaesik, és ismét a szingli szerető státuszban találja magát. De lehet, még mindig jobb ez, mint olyannal legálisan együtt lenni, akit nem szeret.
A megözvegyülés szintén hatalmas kérdéseket vet fel. Hiszen az özvegy nem tudhatja magáról előre, hogy mi mindent vált ki majd annak a társnak az elvesztése, akit valaha szeretett, de már egy ideje talán nem, egyenest tehernek érezte esetleg, ha sokáig betegeskedett, és emiatt nem hagyhatta el, bár legszívesebben azt tette volna, vagy esetleg nagyon is szerette, annak ellenére, hogy szeretőt tartott mellette. Lehet, hogy utólag támad lelkifurdalása, mert nem tudta eléggé szeretni és becsapta, a hirtelen megkönnyebbülés miatt is érezheti magát rosszul (özvegyeknél gyakori jelenség a gyász és a megkönnyebbülés együttes megléte, főleg, ha úgy érezték, a házastársuk elnyomta őket). Ki tudja, nem sújtja-e sokkal jobban az illetőt a házastárs elvesztése, mint ő maga gondolta volna, és ki tudja, nem viseli-e sokkal könnyebben, mint várná.
De a szingli szerető aztán végképp nehéz helyzetbe kerül, főleg, ha kimondva-kimondatlanul várt erre az eseményre. Ha elhangzott, hogy összeházasodnak, ha a házastárs meghal. Egyrészt milyen dolog más halálától várni a saját boldogságunkat? Már ez is nagy tehertétel lehet. Mikor pedig bekövetkezik, amire a szingli szerető várt, hirtelen légüres térben találhatja magát. Egy szellemmel nem lehet versenyezni. Az elhunyt érdemei felértékelődhetnek, a veszteség megszépítheti a múltat. Az özvegy egykori ígéreteinek megemlítése mikor válik lehetségessé? Ha magától nem tér vissza rá, mikor szabad finoman rákérdezni erre? Hány hét, hónap múlva?
Mi történik a kapcsolattal, ha az özvegy rájön, hogy ő tulajdonképp legszívesebben úgy folytatná, ahogy eddig, nem legalizálna továbbra sem, hiszen ez a szeretői felállás épp megfelel neki. Egyrészt hogy néz ki a családja, a külvilág szemében, ha most azonnal elvesz valaki mást (nyilvánvalóvá válik, hogy régebbről ismeri, tehát szeretőt tartott)? Másrészt miért akarná lekötni magát újra, mikor egy nagy és esetleg túlságosan terhessé vált kötöttségtől épp most szabadult meg? De ki az a szingli szerető, aki ettől nem borul ki, ha x évig várta, hogy végre felvállalja a partnere? Ha emiatt nem ment bele más kapcsolatba? És mi van akkor, ha az özvegy teljesen új életet akar kezdeni, kalandozni és ismerkedni szeretne, a várakozó szerető helyett pedig valaki mással jön össze, esetleg még házasságot is köt?
Ragozhatnám tovább az egyedi eseteket, de már így is hosszú ez a poszt, legyen most a szó a tiétek!
Az utolsó 100 komment: