Valószínűleg ritka az olyan ember, aki egyébiránt többé-kevésbé normális erkölcsi értékek szerint él (nem létformája a lopás, nem üt le idős embereket az utcán, és nem parkol a mozgássérültek helyére), a félrelépés(ek) miatt kénytelen kevésbé mintaszerűen viselkedni, és még egy fikarcnyi lelkiismeret-furdalása sincs. Legalább a kezdeti időszakban biztos felmerül mindenkiben a kérdés: milyen ember is vagyok én, hogy így hazudozom, alakoskodom, meséket találok ki, és mást mutatok, mint ami vagyok?

Nem lenne jobb nyílt kártyákkal játszani? De hát eldöntöttem, hogy nem akarok válni. Javaslatot tehetek a nyílt házasságra, kockáztatva, hogy szájba vágnak, felnégyelnek és kerékbe törnek, de legalább is le nem mosom magamról, hogy mekkora szemétláda vagyok, aki ilyenre gondolni mer egyáltalán! (Az esetek kis százalékában a felek megegyeznek a kapcsolat kinyitásában, de ehhez nagy érzelmi érettség vagy majdnem tökéletes közöny kell, és az is eléggé kérdéses, melyik házasság tudja ezt túlélni. Nem sok, szerintem.)

Ott tartunk tehát, hogy a tiszta beszéd nem lehetséges, ezt általában előre sejtjük is, ezért a legtöbben meg se próbálják. Nincs sok választásunk, rákényszerülünk a hazugságra. Vagy az elhallgatásra, ez az élethelyzetünktől függ, de legtöbbször konkrét hazugságok nélkül nehéz megúszni. Hogyan nézzünk szembe ezzel az erkölcsi problémával? Könyveljük el magunkban, hogy bukott emberek vagyunk, nekünk végünk, jobb, ha nem sűrűn nézünk a tükörbe (pedig a szeretőnk számára szeretnénk szépek lenni), vagy kreáljunk magunknak saját erkölcsi kódexet?

Ki-ki döntse el, bár azt garantálom, hogy ha bukott emberként tekintünk magunkra, akkor a szeretősdi többet fog ártani, mint használni. Nem lehetünk vonzóak, sármosak és kívánatosak, ha közben úgy érezzük, hogy jobb lenne hamut szórni a fejünkre. Mégis sokan elkövetik ezt a hibát. Egyik pillanatban majd megvesznek, annyira akarják azt a tiltott örömöt, és magukat is meggyőzik arról, hogy képesek feldolgozni a kettősséget, a másik pillanatban összeomlanak a bűnbánattól, el se bírnak indulni a találkára. Ez a szeretőnek, szeretőjelöltnek nagyon nagy pofon, nem kéne csinálni. Mondhatnám, hogy szerintem egyáltalán nem erkölcsös dolog valakit meghülyíteni, aztán ilyen indokok miatt visszakozni. (Szép kis morál, ugye?)

Marad tehát a saját erkölcsi rend felállítása. (Persze nem ringatom magam abban a hitben, hogy mindenki ilyen tudatosan csinálja, de reménykedni azért szabad ...) Melyek ennek a rendnek az alappillérei?

1) Ne okozzunk fájdalmat!
Legyünk tehát elővigyázatosak, diszkrétek és ügyesek, ne bukjunk le. Nem csak magunkat kíméljük ezzel, hanem a társunkat és az egész családunkat is. A szeretőnk vagy szexpartnerünk érzelmeivel se játsszunk, ha egy mód van rá. Tudom, ez utóbbi már nagy követelmény, mert a vadászat, hódítás, behódolás témakörében a játszmázás szinte elkerülhetetlen, de esetleg próbáljuk meg.

2) Ne haragból csaljunk!
Ne azért csináljuk, mert haragszunk, vagy bosszút akarunk állni. Akkor nekünk se lesz benne örömünk, meg annak se, akivel csináljuk. Ráadásul nagy lesz a kísértés, hogy lebuktassuk magunkat, mert különben hol marad a bosszú?

3) Ne gyötörjük magunkat és a szeretőnket!
Semmi jóra nem vezet, ha folyton azon rágódunk, hogy ezt nem szabad. Főleg, ha ezt még a szeretőnkkel is állandóan tudatjuk, hogy rosszabbul érezze magát. Előbb-utóbb megunja, ha élvezet helyett csak plusz frusztrációt tudunk nyújtani neki (kivéve persze a mazochistákat).

4) Merjünk örülni!
A házasságtörés, ha jól csináljuk, extra energiákkal tölt fel bennünket, megszabadít a feszültségtől, otthon is türelmesebbek lehetünk általa. Ne rontsuk el ezt a hatást, hagyjuk érvényesülni. Így még azt is megtapasztalhatjuk, hogy a családunknak is jót tesz a mi titkos tevékenységünk. Tehát valójában többet használ, mint árt.

Nos?