Ma kérdéseket teszek föl.

Mennyire kényszerülünk szerepekbe a szeretői kapcsolatban? És ezek a szerepek mennyiben függnek a civil szerepeinktől? Például a házasságban vagy a családban betöltött szerepünktől? Gondolok itt olyasmire például, hogy egy domináns feleség feltétlen domináns szerető akar-e lenni. Vagy egy mindenkit kiszolgáló anya, akire rákényszerítik a félmártír-, félszent, félhárpia identitást, hogyan fog kitörni a szerepeiből egy titkos kapcsolatban? Mennyit számít, hogy a munkában milyen státuszt foglalunk el? Hogy az bennünket nyomaszt-e, vagy épp ellenkezőleg, pont azt szeretjük csinálni?

Hogyan hatnak a szeretői szerepvállalásunkra a szüleink? A gyerekkorunkban nekünk juttatott figyelem, vagy a tőlünk megkövetelt fegyelem? Kereshetünk-e pótapát, pótanyát egy szeretőben? Esetleg pótgyereket? Menyire visszük át ki nem élt érzéseinket a szeretőnkre? Hogyan hatnak a családban tapasztalt példák? A nyíltan kicsapongó apa figurája eredményezheti-e, hogy a gyerekei éppenséggel elfojtják saját szexuális késztetéseiket, mert nem akarnak hasonlítani arra, aki tönkretette az anyjuk életét? Megváltozhat-e a szüleinkről alkotott kép, ha mi is belekerülünk a megcsalás dilemmájába? Képesek vagyunk-e utólag megbocsátani annak, akit korábban csak vádolni tudtunk? Vagy vádolhatjuk-e most, amiért nem készített fel bizonyos élethelyzetekre?

Milyen hatással vannak ránk a testvéreink, a legjobb barátunk, a velük kapcsolatos szerepeink? (Fiútestvérek között szokott éles rivalizálás menni minden téren, a nőkkel kapcsolatos sikereket is ide számítva.)

Kódolva van-e bennünk bármilyen szerepkényszer? És hogyan tudunk belőle kitörni?

Persze sorolhatnám a kérdéseket napestig ...