Gyakran eszembe jut, és nem csak nekem: miért kell ilyen bonyolultnak lennie ennek az egész félrelépős világnak? Miért kell szenvedni miatta? Még ha két ember látszólag hasonló motivációkkal rendelkezik is, még ha egyértelműen vonzódnak is egymáshoz, és intellektuálisan, erotikusan egyaránt működik a kettősük, akkor is állandóan közbeszól valami ... Ahelyett, hogy felhőtlen élvezetet jelentene a szeretősdi, az idő nagy részében lelki sebeket ejtünk vagy kapunk, és egyébként is gyötörjük magunkat, a partnerünket, vagy, ha ettől visszatart minket a jobb belátás, bizalmasunk napjait keserítjük meg vele.

Vajon ez elsősorban a nőkre jellemző? Mi rágjuk magunkat ennyire, mi próbálunk olyan igyekezettel egyensúlyozni, önelemezni, mérlegelni, vajon megéri-e vagy sem, és méltatlan-e vagy sem, megalázó a helyzet vagy sem? Szeretem-e vagy sem, ha szeretem, miért elégszem meg ennyivel, ha nem szeretem, minek az egész, és miért nem jelentkezik, és miért nem szól hozzám, és miért nem mondja, hogy kellek neki? Miért akarunk mindig többet és többet, miközben tudjuk, hogy egy ponton túl már nem szeretősdi van, hanem valami egész más? Józanul átgondolva tudjuk, de mégis többet akarunk.

Aztán itt a szex kérdése. Miért kellenek nekünk feltétlen érzelmek? Mennyivel könnyebb lenne, ha mi is tudnánk csak a pillanatra, a rövid és esetleg nem ismétlődő élvezetre koncentrálni. Ha nem azon gondolkodnánk még a búcsúzás előtt, hogy mikor lesz legközelebb. Vagy kivel ... Lesz-e. Vajon hány férfi aggódik amiatt, hogy nem lesz legközelebb? És, ha nem lesz, bántja ez egyáltalán?

Persze, tudom, hogy általánosítok, mert nem minden férfi veszi ezt ilyen könnyen, és nem minden nő gondolkodik rajta ennyit. Láttam már férfiakat is hosszasan mélázni, és nőket is könnyeden túllépni kalandokon. De a kérdés attól még kérdés marad. Miért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie? Miért nem esnek pasik az égből, és kész? :-)