Felmerült ez a fogalom: klasszikus szerető.
Merthogy van nem klasszikus is. Az, aki nem igazán úgy viselkedik, ahogy az a nagykönyvekben, romantikus regényekben meg van írva. Aki nem él-hal a szerelméért, nem párbajozna érte első vérig, sőt, még csak arra sem képes, hogy érzelmekről beszéljen, vagy egy kicsit megerőltesse magát egy randi érdekében, ha nehézségek lépnek föl. Nehéz nőként elszakadni a klasszikus szerető fantomképétől. Mert mind a végzet asszonyai szeretnénk lenni. Azt akarjuk, hogy minket ne csak kívánjanak, rajongjanak értünk. Nagy lobogásra vágyunk, vagy legalább valamilyen lobogásra, varázslatra.
Sajnos a férfiak épp erre nem vágynak. Ha olykor mégis beüt, az minden előzetes szándékukkal ellentétes, és teljesen kibillenti őket egyensúlyi helyzetükből.
Na jó, akkor ne legyen végzetes szerelem, de legalább valami kisebbfajta. Kizárólagos, gyengéd, szenvedélyes, kiszámítható, hosszú távú. (Egymásnak ellentmondó elvárások? Ne jöjjünk tőle zavarba.) Mit is akarunk? Egy másod-párkapcsolatot? Egy párhuzamos házasságot? Csak a házasság minden nyűgétől, unalmától, kötelezettségétől mentesen?