Biztos elkönyveltétek, hogy már lusta vagyok saját posztot írni, de nem ... Csak örülök, hogy mostanában többen is küldötök ötleteket.
Ezúttal E. Bonheur egy novelláját ajánlom a figyelmetekbe, az írás a legutóbbi posztban tárgyalni kezdett féltékenységet boncolgatja. Kis részletet közlök itt az belőle, az egész elolvasásához pedig kattintsatok majd a linkre.
Kommentelni itt is lehet!
Esős nap
(...)
Megcsal, megcsal, visszhangzott a szó a fejemben, már nem szeret, hazudik nekem, el fogom veszíteni egy másik nő miatt, akinek csak átkozott vágyai és tervei lehetnek. Miért akarja elvenni tőlem az egyetlent, hogy merészeli, hisz még szépnek se mondható, nem illenek egymáshoz, hasítottak belém a kérdések.
Napról-napra egyre ingerültebb lettem, nyomokat, árulkodó jeleket kerestem mindenütt, rúzsfoltokat, hajszálakat, bármit, amivel végre leleplezhetem. A szerelmem ingeit szagolgattam, nadrágjait kiforgattam, alsóneműjét is alaposan átvizsgáltam. Mindenkinek elsírtam magam, az ismerőseimmel figyeltettem őket. Egy kisvárost megtöltöttem a panaszaimmal, az meg csak gúnyosan nevetett a szemembe, kikacagta leírhatatlan fájdalmamat. (...)Az egész szöveg elolvasásához kattints ide!