A legutóbbi posztok nagy része inkább könnyed hangvételű volt, de ez nem jelenti azt, hogy elhanyagolnánk a fajsúlyosabb ügyeket. A napokban eszembe jutott, hogy erről a témáról még viszonylag kevés szó esett a blogban. Pedig a hűtlenség egyik nagy rákfenéje a bűntudat. A bűntudat persze nem egyenlő a megbánással. Sőt.

Bűntudat szinte mindenkiben van olykor, aki félrelép, ha arra gondol, hogy ezzel milyen fájdalmat okoz vagy okozhat (amennyiben megcsalt partnere fontos a számára), de attól még egyáltalán nem biztos, hogy valaha megbánja, amit tesz. Ez nagy mértékben függ a tett rövid- és hosszútávú következményeitől is, természetesen.

A közvélekedés szerint a félrelépés leginkább azért kerülendő, mert a lebukás szinte biztos, azt pedig kötelező jelleggel dráma követi. Ezt sugallják a papok, pszichológusok, ügyvédek, a média és még sokan mások ... A képlet persze nem ennyire szimpla. Mert még a lebukásnak is lehet pozitív hozadéka ... 

Ha tehát a lebukás nem vezet helyrehozhatatlan drámához, vagy nagy fájdalomhoz, akkor olyan sok megbánnivaló nem lesz. Sőt, kiderülhet, hogy a félrelépés olyan folyamatot indított el, amely valójában javított a meglévő kapcsolaton, vagy végre felszínre hozta az addig szőnyeg alá söpört ellentéteket és ki nem mondott problémákat. Még akkor is lehet pozitív hatása egy hűtlenségnek, ha az nem sikerült jól, ha csalódást okozott. Az is ráébreszthet minket sokmindenre, ha balul sül el egy kaland. 

Amennyiben a megcsalásra nagyon rosszul reagál a házas- vagy élettárs, esetleg a szerető, akkor a hűtlen fél valószínűleg megbánja majd, hogy engedett a kísértésnek (vagy kísértett), de korántsem mindegy, hogy a hűtlenséget magát, vagy csak a következményeit bánja meg. Megbánhatja az egészet, és érezhet bűntudatot, de úgy is megbánhatja, hogy nincs benne bűntudat, legfeljebb haragszik saját magára vélt vagy valós ügyetlensége miatt. 

Megbánni azonban azt is lehet, aminek nincsenek különösebb következményei. Például meg lehet bánni egy kalandot, mert ostobán alakult, mert olyannal szexelt az ember, akivel nem esett jól, aki nem "érdemelte meg", aki utóbb méltatlannak bizonyult, vagy egyszerűen csak kellemetlen kikelni mellőle az ágyból, esetleg mellette ébredni. 

És persze meg lehet bánni azt is, ha valamit nem tettünk meg. Mert nem volt hozzá bátorságunk, mert visszatartott a szégyenérzet, az erkölcsi meggyőződésünk, vagy valami más ... Lehet, hogy utóbb nagyon keserűen fogjuk bánni, hogy egy adott pillanatban nemet mondtunk, visszakoztunk, eloldalogtunk. De ettől bűntudatunk nem lesz, persze. 

Vajon mi kellemetlenebb? A bénaságunk, ügyetlenségünk érzése, vagy a bűntudat?