Egy regény és néhány beszélgetés juttatta eszembe ezt a témát. Az olyan monogámokét, akik még teljesen nyilvánvaló visszautasítás, sőt válás ellenére sem képesek lemondani korábbi partnerükről, érzelmi kötődésük éveken keresztül megmarad, nem is próbálják újrakezdeni, és az őket elutasító régi társuk új kapcsolataira olykor betegesen féltékenyek, sőt, ha a híradásokba kerülnek, akkor sajnos nem maradtak meg a féltékenykedésnél.
Esettanulmányok:
Középkorú férfi, évek óta külön él a feleségétől, el is váltak. A nő még a házasságuk alatt megcsalta, ami nagyon megviselte. A férfi másik városba költözött. A nő utána jött. Állítólag szereti az ex-férjét, de nem akar vele élni, és más férfiakkal találkozik. A férfi is találkozik más nőkkel, de folyton az orruk alá dörgöli, hogy ő továbbra is a feleségét szereti, és csak szexelni akar. Mást szeretni nem képes (pedig megpróbálta állítólag.) És közben alkoholizál. Valamint éktelenül féltékeny és legszívesebben megölne minden pasit, akivel a felesége lefekszik. El szokta képzelni. És ettől beteg. De alapjában véve nagyon törvénytisztelő, ezért nem tesz semmit.
Középkorú férfi, pár éve vált el, alkoholizál. A felesége a házasságuk végefelé már irtózott a testi kapcsolattól, ő azonban zsarolással, könyörgéssel, fenyegetőzéssel kiharcolta újra és újra. A válást nem akarta, máig nem bírja elfogadni. Folyton arról próbálja győzködni az asszonyt, hogy megváltozott, ha visszatér hozzá, majd bebizonyítja, mennyire más lesz minden. Egy-egy gyenge próbálkozása volt nőkkel, de megmondta nekik, hogy visszavárja a nejét. Otthagyták. Egyedül él, nem jár sehová, emberi roncs. És képtelen kilépni abból a rögeszméből, hogy a felesége őt félreismeri, mert megérdemelné, hogy szeressék.
Biztos nőben is van hasonló, de úgy tapasztaltam, ritkább. Vagy tévednék? Ez lenne a valódi monogámia? Amikor csak egy embert tud valaki szeretni (szeretet ez?), vagy csak egyhez akar kötődni, senki máshoz? Akkor is, ha az az ember őt már nem kívánja? Akkor is, ha ezzel tönkreteszi önmagát és a környezetét is?
