Nem, nem kifejezetten szakirodalom-vásárlás céljából vettem meg azt a két krimit, amelyek kissé kiverték nálam a biztosítékot, hanem azért, mert szeretem a bűnügyi történeteket. Főleg, ha agyilag lefáradtam, és valami könnyedebbre vágyom. A rózsaszín lányregények idegesítenek, a krimi pont megfelel.
Sokmindenre fel van készülve az ember, ha krimiolvasásra szánja el magát, akár a brit arisztokratákra, akár az amerikai rosszfiúkra gondolunk, de még ügyvédekkel is szimpatizálhatunk olykor, vagy drukkolhatunk a gyilkosnak, nehogy elkapják. Vannak gyomorforgató krimik (noha bármely posztmodern regény túltesz rajtuk), és nagyon illedelmesek, vannak pörgősek és lassan csordogálók, vannak felületesek és mélylélektaniak. De az elég szokatlan, hogy krimibe bújtatva a monogámia szüntelen dicséretével és a hűtlenség ócsárlásával találkozzon az olvasó. Jelentem, nekem sikerült.
Mintha csak a sors vezérelte volna az utamba Robert B. Parker (1932-2010) műveit. Az egyiknek a címe Gyilkos szex. Nem rossz cím, főleg, hogy az eredetihez semmi köze (az úgy hangzik: Stone Cold, utalás Jessie Stone nyomozóra, aki egy krimisorozat főhőse, és örök szerelem fűzi a volt feleségéhez), de egyébként illik a cselekményhez, valóban van benne egy kifejezetten monogám indíttatású párocska, amely sorozatgyilkol. (Természetesen nem fogom elmesélni a tartalmat, mert egy krimivel kapcsolatban ez ízléstelenség lenne.)
Ebben a regényben Stone épp magányos farkast játszik, van egy állandó nője, akivel jól elvan, mert csak barátok, olykor lefekszik más, rendkívül csinos és értelmes csajszikkal (úgy vonzódnak hozzá, hogy alig tudja őket levakarni magáról), de szinte kényszeresen ismételgeti, hogy ő még mindig szerelmes a nejébe, aki hűtlen volt hozzá, el is vált tőle, de valahogy nem tudja elfelejteni. Mikor az aktuális barátnője megkérdezi, hogy lehet-e még szex köztük, ha a neje visszatérne, Jesse meggyőződéssel jelenti ki, hogy nem, semmiképp. Mert a monogámia az egyetlen feltétel.
A Jesse Stone-történetekből filmsorozat is készült, és pont ezt sztorit filmen is láttam, de abban ez a monogámia-vonulat nem jelenik meg, és más a befejezés is. A filmváltozat életszerűbb, szerintem jó érzékkel hagyták ki belőle ezt a témát vagy a témának a könyvbélihez hasonló tálalását.
Nos, kicsit furcsának találtam egy krimiszerzőtől ezt a konzervatív hozzáállást, de egy könyv alapján még nem lehet következtetéseket levonni.
Akkor jött a második mű: az Őrült üzlet. Ez nem a Jesse Stone-sorozat része, hanem egy magándetektív, Spenser viselt dolgaiba avat be minket. De mintha az egész krimi csak azért íródott volna, hogy pocskondiázza a hűtlenség minden formáját és fajtáját. Egy metodista lelkész vagy egy katolikus pap nem lehet olyan meggyőződéses erkölcscsősz, mint ez a nagy melák Spenser (vagyis a teremtője, a képen látható Parker).
Spenser persze még Stone-nál is klasszabb pasi, semmit nem kell tennie, hogy jobbnál jobb nők akarjanak szexelni vele, de ő soha nem enged a kísértésnek. Levakarja őket magáról (bár azért minden nőnemű lényt tetőtől talpig végigmér és osztályoz), mert ő a hűség mintaképe, és ezt fennen hirdeti is. A szerelme a világ legcsinosabb és legokosabb pszichiátere, aki olyan bölcsességeket tud hangoztatni, minthogy a hűtlenségnél nincs rombolóbb dolog. (Biztos ezért kapta a PhD fokozatát, amellyel szintén dicsekszik lépten-nyomon.)
A cselekmény egésze a hűtlenség, a nyitott házasság, a megcsalás különböző módozatai körül forog. Szóba kerül a trubadúrszerelem, de teljesen eltorzított értelmezésben, ebbe most igazán nem mennék bele. A legabszurdabb számomra az a rész, mikor Spenser magában megállapítja, hogy a nyitott házasság biztos olyan lehet, mint a nyilvános WC. Ezek szerint a házasság az otthoni WC? Vagy hogy kell ezt érteni?