Bármilyen jó és kielégítő lehet egy szeretői kapcsolat, lehet, hogy eljön a pillanat, mikor az egyik fél úgy dönt, hogy neki fontosabb a házasságának rendbetétele. Ez sokszor lebukás után következik be, de olykor nem is kell hozzá lebukni.

Szerepet játszhat a rossz lelkiismeret, a bujkálásba való belefáradás, a veszélyérzet, hogy nemsokára szétesik minden. Vagy a házastárs megbetegszik, és ez új helyzetet teremt, jobban kell figyelni rá, és a hűtlen fél esetleg még hibásnak is érezheti magát a betegség miatt.

Nem könnyű döntés szakítani valakivel, aki valószínűleg nagyon fontos számunkra, és aki nagyon fog hiányozni. Ráadásul akkor nem, ha a kapcsolatunk teljesen jól működött, esetleg még szerelem is volt köztünk. Mi várja az embert otthon? Ha lebukott, akkor esetleg egy hosszú vezeklés, egy kínnal-keservvel megpróbált újrakezdés. Bűntudat, vádaskodás, kínlódás. Nem kötelező, hogy így legyen, de nem hiszem, hogy sok esetben kerülhető el ez a fázis. Lehet, hogy a házastárs elvárása volt a szakítás, és enélkül nem lenne esély a házasság rendbetételének megkísérlésére sem. Ez valószínűleg még nagyobb frusztrációt kelt a hűtlenben, mert azt érezheti, hogy a férje vagy felesége az őt éltető egyik legfontosabb érzelemtől és embertől fosztja meg, erőszakkal. A megcsalt fél persze úgy gondolja, hogy ez a minimum, ha bármit is kezdeni akarnak a kapcsolatukkal, a harmadiknak mennie kell. (Van olyan eset, hogy a házastárs belátja: ezzel csak újabb feszültséget eredményez, és nem ragaszkodik a szakításhoz, de ez nem ennek a posztnak a témája.)

De mi lesz a szeretővel, aki eddig kellett, eddig fontos volt, és továbbra is jó lenne vele, de meg kell értenie, el kell fogadnia, hogy a partnere nem akarja folytatni? Vagy nem engedheti meg, hogy folytassa? Ki van szolgáltatva, nem tehet semmit, őt itt nem kérdezte senki, nincs döntési pozícióban. Valószínűleg úgy érzi, hogy nincs joga megpróbálni rábeszélni a szakítani kívánó felet, hogy mégse hagyja ott, mert érzi, tudja, hogy a házasság prioritást élvez. Főleg akkor érzi ezt át, ha ő is házasságban él, és hasonló esetben kénytelen lenne megtenni ugyanezt. Ha szingli szeretőről van szó, annak talán nehezebb a helyzete. Mert ő tényleg az ürességbe esik vissza - feltéve, hogy egyetlen kapcsolata van vagyis volt. Ráadásul nem ritka, hogy a szakító fél teljesen elzárkózik a kommunikációtól, sőt, a szakítás csúnyán, méltatlan módon megy végbe, még csak személyes találkozás sincs, csak egy e-mail vagy sms, sőt, a szakító szerető úgy állítja be az egészet, mintha ő áldozat volna, a szeretője pedig agresszor.

Mihez kezd az ember, az elhagyott szerető? Még csak nem is gyászolhat túl feltűnően... Mert azt észreveszik, és nem tudja megindokolni semmi hihetővel. Főleg a nők tudnak ilyenkor órákig sírni, üveges tekintettel nézni maguk elé. De mindezt úgy, hogy közben ne legyen gyanús? (Persze, hogy gyanús.) Borzasztó tehet ez mindenkinek, ilyenkor legalább egy bizalmas barát nagyon jól jön. Eddig a szerető volt a bizalmas, akivel mindent meg lehetett osztani, de a szakítás legtöbbször az emberi kapcsolatot is hazavágja, meg hogy veszi az ki magát, ha annak panaszkodunk, aki a bajunk forrása? Nem ritka, hogy teljes csend következik a szakítás után, egyrészt azért is, hogy ne essenek kísértésbe, másrészt, hogy ezzel is bizonyítsák, mennyire komolyan gondolják, vagy, mert képtelenek civilizáltan kezelni ezt a helyzetet. 

Az egyedül hagyott szerető ott marad a millió kérdésével. Ha megbeszélték a szakítást, akkor is, de ha nem, ha hirtelen jött, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, akkor még nehezebb felfogni. Lehet választani a belenyugvást, vagy próbálkozni azzal, hogy legalább minimális szinten igyekezzünk fenntartani a kapcsolatot az életünkből kiszakadt exel. Majd írok a névnapjára, valamilyen évfordulóra. Hátha meggondolja magát. Figyelhetjük ilyenkor a facebook-on, az iwiw-en, a gmail-en a zöld lámpácskát, és szenvedhetünk, mert a lámpa már nem azért ég, hogy velünk csevegjen az ex. 

Megpróbálhat az ember belemenekülni a futó kalandok világába, mert iszonyú hiányérzete van, kell neki a szex, a tudat, hogy képes hódítani, hogy valaki még rajong érte (még ha csak órákig is). De ezek a kalandok legtöbbször csak keserű szájízt hagynak maguk után. El kell telnie egy bizonyos időnek ahhoz, hogy készen álljon egy másik, tartalmasabb kapcsolatra, de hogy valóban talál-e ilyet, az persze kérdéses.

A házasságban élő elhagyott szerető megpróbálhat a saját házasságán is javítani, ha még úgy érzi, hogy van rá esély.

És mi történik, ha a szerető, aki szakított és állítólag a házasságán munkálkodik, mégis visszatér? Nincs mit megmenteni a házasságon, vagy nem is gondolta komolyan a szakítást, vagy csak túlságosan hiányzik neki a szerelme? Elkezdik-e elölről az egészet? És nem lesz-e ott mindig a fenyegetés, hogy aki egyszer meggondolta magát, az máskor is megteheti? Esetleg ez válhat a kapcsolatuk dinamikájává? Szakítások, megjavulások, bűnbánó korszakok, majd újabb bezsongások? Ki bírja ezt elviselni?

Biztos vagyok benne, hogy ilyen vagy olyan szerepben rengetegen voltatok már és lesz mit mondanotok róla.