Úgy tűnik, a vendégposztok korszaka köszöntött ránk, és ismét egy pasi billentyűzetéből. Gondolom, lesznek néhányan, akik magukra ismernek White Rabbit nicknevű posztírónk történetéből, ha nem is teljes egészében, azért részben igen. Talán gyakoribb jelenség ez, mint hinnénk... 

Előre bocsátom, még sose csaltam meg a feleségemet. Nagyon szeretem, és nem akarom megbántani, ezért mindeddig képtelen voltam megtenni. De néha úgy érzem, muszáj lesz, mert nem bírom tovább.

A történetünk szépen indult, szerelemből kötöttünk házasságot, minden rendben is volt közöttünk, a mai napig szerencsésnek mondhatom magam, mert szeretjük egymást. Kezdettől fogva terveztünk gyerekeket, de nagyon nehezen jött össze az egyetlen kislányunk, 6 év próbálkozás után, mesterséges úton, rengeteg kudarcot követően. Másról se szólt az életünk abban a hat évben, mint termékenységi kezelésekről, reményekről, kudarcokról. Én már lemondtam volna legszívesebben a gyerekvállalásról, csak ne kelljen többet órára szeretkezni, ne kelljen szorongva várni, hogy megjön-e a havi vérzése... De ő nagyon akarta, úgy éreztem, kötelességem mindent megtenni.

Végül sikerült, a feleségem teherbe esett. De nem lett könnyebb a helyzetünk. A terhességet nehezen viselte, problémák is adódtak, és a gyerek olyan kis súllyal született, hogy rettegtünk az életéért. Csoda, hogy ép és egészséges lett, most már, lekopogom, nem látszik rajta semmi, gyönyörű kislány, és imádjuk. De a születése utáni fél év rémálom volt. Ahányszor hazamentem este a munkából, a feleségem a kezembe nyomta a csecsemőt, és elment aludni, mert nem bírta tovább idegekkel. Nem tudom, hogy éltük túl, de hogy a házasságunk megsínylette, az biztos.

Én is hibás vagyok, nyilván, mert sokáig nem láttam mást benne, csak az anyát, nem is foglalkoztam vele, mint nővel, de nem ez az egyetlen gond. Valami történt vele, mert azóta nem kívánja a szexet, egyáltalán. Azt mondja, fájdalmai vannak, ahányszor hozzáérek, és őszintén szólva egy idő után belefáradtam a folytonos próbálkozásba. Elhúzódik tőlem, noha azt mondja, szeret, de a szexet, azt ne, arra nem képes. Sosem volt szenvedélyes természet, ez igaz, de a teljes elutasítás azért mégis más. 

Nem akarja kivizsgáltatni magát, persze, elmegy rutin vizsgálatra évente egyszer, de azt mondja, ő többé nem jár orvoshoz, elég volt az a hat év, nincs semmi baja, csak hagyjam békén ezzel. Még nem vagyok negyven éves, és mondjak le a szexről örökre? Úgy látszik, ő ezt várja tőlem, mert azt biztos nem fogadná el, hogy legyen valakim. Sose voltam egy nagy nőcsábász, félénk is vagyok, határozatlan is, meg nagyon tartok attól, hogy megbántom. Regisztráltam egy társkereső oldalra, de ritkán lépek be, ha valakivel elkezd alakulni valami levelezés, néha lelkesedem, de aztán mégis meggondolom magam, így persze a nők se vesznek komolyan. Eltűnök hetekre, majd újra bejelentkezem, mikor már nagyon úgy érzem, hogy ezt nem bírom tovább. De valahogy nem bírom rászánni magam. 

Van vagy volt valaki köztetek ilyen helyzetben? És meddig lehet ezt ép ésszel elviselni? Nekem a válás nem megoldás, szeretem a feleségem és mindenek fölött a lányomat, nem akarok nélkülük élni. De szerzetesi fogadalmat sem tettem, mikor megnősültem. Valóban a szerető lenne a megoldás? Hogyan szánjam rá magam? Vagy mit tehetnék még?