Egy percet sem bántam meg sem a régi hűtlenségből, sem az újkoriból. Fantasztikus élményekkel gyarapított, még ha érzelmileg iszonyatos mélységekbe is taszít(ott) a csúcsra emelés után.

@Enchantée: Én se bántam meg, sőt, ma sokkal teljesebb ember vagyok, sokkal felszabadultabb és kiegyensúlyozottabb, megtanultam egy csomó mindent, amit enélkül nem tudtam volna. Olyan embereket ismertem meg, akiket másképp sose. Szóval minden tekintetben pozitív. Persze, hogy voltak nagyon rossz pillanatok, de ez már azelőtt is így volt, hogy erre az útra léptem volna.
A lebukástól meg megkönnyebbültem, és talán hosszú távon mindkettőnknek jobb lesz, hogy így történt.

@skarlát betű: Én nem buktam le anno, most meg szabad emberként műveltem.
Azt hiszem, ha hagyományos felállásban, azaz foglalt emberként foglalt emberrel történt volna az egész mostanában, gyerek(ek)kel megspékelve, az más kérdéseket vetett volna fel, és talán jobban segítségemre lenne a felmerülő kérdéseimre/érzéseimre, önmagam alaposabb megismerésére. Így próbálok a Ti történeteitekből, tapasztalataitokból merítkezni. :)

@Enchantée: Én se konkrétan buktam le, tulajdonképp az ember önmagát buktatta le, és így kiderült, én nem mondtam el semmit, de nem is tagadtam.
Sokáig nem szólt, noha már sejtette, és ki tudja, hogy szólt volna-e, ha ő maga nem lépi meg. Bonyolult... De annak ellenére, hogy baromi nehéz időszak volt, jobb így, mint beleragadni egy kilátástalan állapotba.

E@skarlát betű: @Enchantée: én úgy gondolom, hogy egy idő után ki kell mondani. De ez mindenkinél másképpen van.

@varázsló1: A poszt témája persze nem ez, hanem, hogy ráfázik-e az ember. Nem sok olyan kommentre emlékszem a blog történetében, amely arról szólna, hogy "én csaltam és iszonyúan megbántam". (Pedig hányszor hallom, olvasom, hogy úgyis megbánjuk...) Várom a vallomásokat, de egyelőre nem akarnak özönleni :-)

@skarlát betű: hát én úgy vagyok vele, hogy akkor éppen külön éltünk, nem bántam meg, de nem is mondom azt, hogy megérte. Olyan semmilyen volt, persze később amikor helyrepofoztuk a kapcsolatunkat megkérdezte és én elmondtam, nem fáztam rá legalábbis eddig nem. Biztosan ott motoszkál időnként a fejében, remélem helyén kezeli.

@varázsló1: Ezek szerint neked nem jutott valami klassz szerető... És ez nem megcsalás, semmilyen értelemben, hiszen külön éltetek.

Én már volt, hogy "lebuktam", ami azt jelenti, hogy nem tartottam be azt az őszinteségi megállapodást, ami a feleségem és köztem volt a külső kapcsolatokra vonatkozóan, vagyis nem voltam őszinte vele.

Ez akkor elég nagy trauma volt, a helyzet mindkettőnkből a legrosszabbat hozta ki érzelmileg. Aztán helyreállítottuk a bizalmat. Én nagyon megbántam az őszintétlenségemet.

@kardhal77: A megállapodás szerint mindent be kell vallani? Ezt én nem bírnám, egész biztos. Igaz, sose kötöttem ilyen megállapodást.
De magát a félrelépést vagy külső kapcsolatot is megbántad, vagy csak azt, hogy elhallgattad?

@skarlát betű: mindent bevallani (vagy egyáltalán: bármit "bevallani"), erről szó sincs. De ha már egyszerűen rákérdezett, hogy most randizom-e valakivel, joggal várhatta volna el, hogy egyszerűen igazat mondjak.

Külső kapcsolatot, ha jó volt, nem bántam meg soha. Ha nem jól sikerült, akkor sem bántam meg kifejezetten, inkább elkönyveltem, hogy úgy látszik, ezek a kellemetlen élmények sem voltak megspórolhatók a tanulásban.

@skarlát betű: Előfordulhat az is, de lehet nem jó helyen kopogtattam, így utólag sok kép összeállt bennem.

@kardhal77: És mi volt az oka, hogy nem tartottad be az őszinteségi megállapodást?

Azt hiszem, ez amolyan hétköznapi gyarlóság volt részemről, sem több, sem kevesebb. Azt hittem, észrevétlenül máshová is lophatom a kapcsolatunk súlypontját, mint ahová közösen tettük. Odébbtoltam, hát, erre billent egy nagyot.

@barbieds: Ön a címzett. :)

@kardhal77: És miért akartad arrébb rakni a súlypontot? Több privátszférát akartál? Vagy nem is volt tudatos?

@kardhal77: akkor az a lelki szerződés mégsem olyan fontos, ha súlypontokat akar vki ide-oda tologatni...

úgy tudom elképzelni:
Nemcsak az fázik rá, aki valójában nem is akarja? Mármint a vágy ott van benne, de egy nagy gyáva, és annak ellenére, ő egy nagy gyáva, mégis meglépi, utána a lelkiismerete, ami néha odavág neki.

Vagy az, aki totál belehabarodik a szeretőjébe, kész lenne dobbantani, a szeretője viszont csúnyán átvágta és csak játszott vele. Egy ilyen esetről tudok. A pasit visszafogadta a felesége és megbocsátott neki. Tehát a megbocsátás is lehetséges... és tudom, hogy a pasi nagyon megbánta, de az, hogy ráfázott volna... hisz happy end lett belőle.

@skarlát betű: itt ezen a blogon még nem találkoztam olyannal, aki megbánt volna bármit is, de kb 10-20 valóban hozzászóló "tag" van.. eléggé nem reprezentatív...

Ami engem illet, ez a blog érdekes volt... segített "elfogadóbbá" válni.

@koibito: látom, ez a lelki szerződés dolog nagyon megfogott. Csakhogy a lelki szerződés, az nem egy statikai tervrajz. :)

@barbieds: jó kérdés. Nem volt ez annyira tudatos. De mindig is hajlamos voltam átlépni a szabályokat, még azokat is, amiknek közreműködtem a meghozásában.

A te kapcsolatod a férjeddel mindig "egy helyben" van?

@kardhal77: na igen, én hajlamos vagyok az abszolútumokra és azokban gondolkodni, nagy hibám. Talán ezért is szeretem a matematikát. Ha valami be van bizonyítva az úgy van. a tétel az tétel és nem vitatkozom :D
valahogy így képeztem le magamban is ezt a fogalmat (a lelki szerződést), függetlennek, nincsenek benne változók stb stb..

@kardhal77: Nem, nyilván egyetlen kapcsolat sem álldogál egy helyben. Engem tényleg csak a motiváció érdekelt volna, mert úgy képzelem, hogy az őszinteségi megállapodás, az biza racionális döntés, másképp nehezen működtethető egy ilyen, mondjuk úgy, unortodox kapcsolati forma. Viszont a gyakorlatban meg egy csomó olyasmi történhet, ami kikezdi vagy relatívvá teszi ezt a döntést.

@koibito: 10-20 valóban hozzászóló? Ennél azért jóval több. Vagy mit értesz valóban hozzászóló alatt? Vannak olyanok, akik tényleg szinte a blog kezdetétől hozzászólnak, vannak, akik sokáig tették, aztán eltűntek, vannak újra felbukkanók. Nyugodtan lehetne megbánó is, nem én állok senki útjába. Főleg, mikor címlapos poszt van, akkor aztán bárki ideírhat. De egyébként is.
A zárt csoportban is feltettem ezt a kérdést, ott olyan is kommentel, aki itt nem, de megbánó egyelőre ott se volt.
Ami NEM jelenti azt, hogy senki se bánná meg, csak itt és most nem jelentkezett senki. Vagyis nem mindenki bánja meg, ugyebár. Ellentétben a közhiedelemmel és a filmek szokásos sugallataival...

@skarlát betű: nem szemre vetésként írtam...
de barbieds, Hanna, azéntitkaim, Melicious, rogerthat, kardhal, Enchantée, a fő-fő hozzászólók... a többiek, meg max 5-10 fő még (lostinlove, sandlover, oak tree, stb).
Nem(!) a látogatottságról van szó, és a index napos hozzászólókat meg hadd ne kelljen már belevenni a körbe.. semmi konstruktív nem származik tőlük...
ami a zárt csoportban "elhangzik" az totálisan független a blogtól.

@skarlát betű: @koibito: de most komolyan, nézd meg kik kommenteltek, és milyen jó kis párbeszédek alakultak ki, posztok, amikhez100< komment tartozik, a nagy megtermelőjük kb ennyi (10-20) ember ;)

így értettem...

@koibito: Kihagytál jópár embert :-) De nem akarok névsorolvasást tartani.
Az indexes hozzászólóktól igenis származik konstruktív komment, múltkor nagyon értelmes beszélgetés jött létre olyanokkal, akik addig sose szóltak hozzá.
Mivel a zárt csoport falára is feltettem ezt a linket, és arra érkeztek kommentek, nyilván van köze a bloghoz, blog nélkül nincs zárt csoport. Csak van, aki nem akar az indára regisztrálni, vagy nem akarja, hogy ország-világ lássa, amit ír.

@koibito: Igen, az lehet, de nem mindig ugyanazok. Azért van fluktuáció itt is. De ne matekozzunk már ennyit :-P Ne akard, hogy statisztikákat készítsek, még nem is ebédeltem, sőt, nem is reggeliztem :-P

@skarlát betű: nekem se az volt a szándékom :D csak írtam pár nevet gyorsan.. de nagyjából úgy érzem, helytálló az a szám (ha időpontokban és nem időtávokban nézzük)

FB zárt csop: amit oda ír, az nem jelenik meg itt, és én kifejezetten azt írtam, h az ITT kommnetelők... teljesen irreleváns most, kik vannak ott.

na igen, ezt abbahagyom, mert totál nem lényeg.

(gondolkoztam a zárt csoporton, de inkább nem, valóban semmi hasznosat nem tudnék "adni" :D akkor meg minek...leecherkedni meg utálok. elég, ha itt értetlenkedek.)

@koibito: Jaja... Csak azért hoztam fel a csoportot, mert esetleg ott valaki megbánásról beszélhetett volna, de nem, ott sem. Személyesebb hangvételűek a hozzászólások, noha itt is sokszor nagyon azok. És elsősorban nők vannak benne :-)

@barbieds: racionális, mint a végrendelet. :D

Mindenfajta megállapodásban az az abszurd, hogy egy olyan embernek a nevében teszed, akit nem is ismersz. Konkrétan az egy-öt-tíz-ötven évvel későbbi saját magad nevében.

@kardhal77: épp ezért kellene azt abszolútnak tekinteni, az elv/filozófiai irányzat stb nem változik csak a követője, és ha az elv/filozófiai irányzat stb független a követőitől, akkor nem tudod ide-oda hajlítgatni, max eldobni vagy megtartani. Ráadásul itt nem filozófiát írtál, vagy elvet, hanem szerződést... oké, egy szerződés is tartalmazhat kiskapukat, és lehet módosítani... de az mindig közös beleegyezéssel történik.

ezért szar irl-ból példát hozni :D de máshogy meg nem igazán lehetséges...

(az a helyzet, nincs kedvem számvitellel foglalkozni és ezért az újabb felesleges hozzászólás)

@kardhal77: Olyan ez, mint az örök barátság a nemzetek között, meg a meg nem támadási szerződések, bár a politikusok legalább tudják, hogy nem szabad komolyan venni.
Sok dologban már köszönő viszonyban se vagyok 20 évvel ezelőtti önmagammal.

@skarlát betű: de akkor is, ha jó valami, pl egy megnemtámadási szerződés, akkor én változhatok akármennyit, érdemes betartanom, kivéve ha olyan irányba változom, hogy az destruktív...

az a lelki szerződés, az az őszinteségi "fogadalom" jó, mert nem kötötte le kardhalat, szeretőzhetet amennyit csak akart, egy volt a feltétel, legyen őszinte, ez 10-20-30 év múlva is jó és teljesíthető, hacsak fel nem akarja rúgni az egészet az egyik fél (egész=házasság)...

@koibito: Nem kardhalat akarom mentegetni, most ettől elvonatkoztatva: van úgy, hogy az őszinteség túl sok macerával jár, túl sok sebet ejt, még ha megfogadtad is, abban a pillanatban úgy döntesz, hogy lélektanilag jobb, ha nem vagy őszinte. Ezek másodpercek alatt meghozott döntések, amelyek lehetnek jók vagy a fene tudja, de az ember általában nem mereven a szabályok szerint dönt, hanem zsigerből.

@skarlát betű: erről eszembe jutott a híres "amiről nem tudok, nem fáj"... szóval egyetértek abban az esetben, ha az őszinteséget nem mind a két fél szeretné
ám, ha az elején közös volt a megállapodás, akkor no problem, és illik ehhez tartani magunkat, aztán később kérheti az egyik, h ezt hagyjuk abba, mert stb stb... de az már más kérdés.

kardhalat nem is kell mentegetni ;)

@koibito: Pedig van olyan, hogy ő kijelenti, szeretné, de minden alkalommal, hogy konkrétan tudja, hová mész, olyan tüneteket produkál, hogy a falra mászol tőle. És akkor adott esetben úgy döntesz, hogy ehhez a cirkuszhoz nincs kedved. (Nem kardhal esete, arról nem tudok nyilatkozni.)

@skarlát betű: na igen, ez már nyomasztó és idegesítő is.

Na de a kérdés? Mikor bánják meg az emberek a szeretőzést?
van az a két eset, amit el tudok képzelni...
most eszembe jutott, h akkor is megbánhatja valaki a szeretőtartást (mintha állat lenne :D) ha a szerető túl ragadós/tapadós lesz, és ha el kezd követelőzni...
na azt nagyon meg tudnám bánni, ha egy ilyenbe botlanék (nem mintha gondolkoznék szeretőben)

@koibito: Tényleg, eddig még senki nem állt elő valami jó kis fatal attraction jellegű történettel a szeretőjéről. Ilyenek vajon nincsenek a való életben?

@barbieds: biztos, hogy vannak, de szerintem az a helyzet, hogy egy ilyen balsikerű viszonnyal nemigen "dicsekszik" az ember.

@koibito: apám, van egy rossz hírem. Még az elveket és filozófiai irányzatokat is emberek gyártják és tartják karban. :P

@skarlát betű: Én is az Indexen láttam meg először ezt a blogot, és azóta kísérem figyelemmel "kétoldali érintettségem" okán.

@hibiszkusz50: Mondtam én, hogy jönnek jó olvasók, kommentelők az index címlapok miatt is :-)

@koibito: persze, néha én is vagyok, úgy elvétve:)
de a kommentjeid....., mintha a jó néhány évvel ezelőtti énem írta volna.
na meg, én is az egzakt tudományokhoz vonzódok/vonzódtam, pont olyan elvek alapján, mint te.
aztán rájöttem, hogy "szart" se érnek:) csak a munkám, amit megtanultam jól elvégezni.
és ez nagyon oké, csak a skálát bővíteni kell. Jó úton haladsz. :)

off volt

sziasztok! Most fedeztem fel ezt a blogot. Igaz alaposabban még nem néztem át, de amit láttam az tetszik és gratulálok neked kedves Skarlát betű!

Úgy voltam szerető, hogy mindketten kapcsolatban éltünk.Most a szeretőmmel élek. Szeretjük egymást, de az idő távlatában azt kell mondjam, hogy megbántam.
Hogy mi vitt más pasi karjaiba, persze meg tudom magyarázni, valós vagy vélt okok ezek, amit az akkori párom nem értett meg.Megbocsátott,de rajtam a rózsaszín köd és a birtoklás hatalma( a szeretőm iránt) - így elváltunk.
A szeretőmmel való találkozás egy villámcsapás volt, egyszerűen megtörténtek a dolgok. Ezt az akkori páromnak is elmondtam nem hitte el, hogy vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek.

(A élet pikantériája, hogy most Ő is szerető és épp ezeken a megmagyarázhatatlan érzéseken mereng..)

Hogy miért bántam meg? Visszagondolva akkori magamra, nagyon bután viselkedtem és nem vettem figyelembe az akkori párom érzéseit, önző voltam. Mi nem buktunk le, én bevallottam mindent. Szóval akkor is és most is bánt a lelkiismeret. Nem gondoltam arra, hogy ez az őrület, amit szerelemnek hívtunk nem tart örökké ( még szerencse).
Gondolok, arra néha, hogy ha hajlok rá, hogy együtt maradunk, akkor visszaállt volna e a bizalom?Tudtunk volna e úgy összebújni, mint előtte?

@mogyorka: Mióta éltek együtt az akkori szeretőddel? Azaz mennyi idő telt el a váltás és megbánás közt? A férjeddel jobban érzted magad mindent összevetve? Vagy miből fakad ez az érzés? Valóban csak a amiatt érzel bűntudatot, hogy megbántottad akit szerettél, vagy jött valamiféle kiábrándultság is az új partnered iránt? Köszi, hogy megosztottad a történeted, ilyen még nem volt ezen a blogon, azt hiszem, hogy valaki megbánta volna, ezért érdeklődöm ilyen élénken... Kicsit félek, hogy magam is hajlamos vagyok valami effélére, megijesztettél.

@LostInLove:
Kedves vagy!Ne ijedj meg, minden ember más és az élethelyzete is más.

Konkrétan 2 és fél éve élünk együtt, de 9 éve kezdődött a kapcsolatunk.
Ami kérdeztél:- "Valóban csak a amiatt érzel bűntudatot, hogy megbántottad akit szerettél, vagy jött valamiféle kiábrándultság is az új partnered iránt? "- elgondolkodtatott.

Mindkettő benne van, sőt, irígy is vagyok. Volt, ugyanis egy közös nagy szerelmünk( hobbi) amit ő tud űzni, én nem…..
Büntudat, mert olyan szinten volt toleráns velem a férjem, hogy rájöttem, igazán szeretett, hisz el tudott engedni úgy, hogy nem kiabált velem, és barátok tudtunk maradni. A szétköltözés után is sok mindent megbeszéltünk, de már egyszer sem volt szó a kapcsolatunkról, én pedig nem mertem szóba hozni.
Nem értem mi van velem, mert a kapcsolatairól is tudtam, de eddig nem éreztem ezt a facsaró szívszorítást, mint aki féltékeny, pedig ő most a szerető. A nő olyan helyzetben van, hogy nem fog elválni. Azt hiszem savanyú a szőlő!

Kiábrándultság ea mostani páromből? lehet!
Ő zárkózottabb, nem tudunk „világmegváltó” dolgokról beszélgetni, mint a férjemmel. Más az érdeklődésünk, (persze van némi közös is) amit én nem láttam addig, míg nem költöztünk össze. Amiről tudnánk beszélgetni, arról sem beszélgetünk. Biztosan érted! Amikor nem csak a gondokat beszéli át az ember, hanem pl véleményt ütköztetünk filmekről, emberi kapcsolatokról, egy két az életben történt eseményről…..vagy akár a nagy semmiről is olyan jót beszélgetünk, amikor a szó szót követ....

Értem, azt hiszem. Tehát a volt férjed jobb "barát" volt, mint a jelenlegi partner, és fáj a közelség hiánya? Ebbe bele sem gondoltam eddig, milyen lehet önhibából elveszíteni barátként, társként akit valamikor szerettél. Írod, hogy maradt köztetek a jó kapcsolat, talán csak a meghittség veszett ki belőle...Ez az új partner, aki miatt a volt férjed most szerető, csak a közelmúltban került a képbe? Kicsit furcsállom, hogy oly könnyen lemondott rólad, ha ilyen közel álltatok egymáshoz - persze nem akarok összeesküvés elméletet gyártani. Lehet valaki ennyire nagylelkű? Én nem tudnék, azt hiszem...

@mogyorka: És köszönöm, hogy megosztottad a történeted, elgondolkodtató!

Sziasztok. Jó volt olvasni a hozzászólásaitokat, főleg az tavalyiakat. Az ember, ha a saját hűtlenségét sosem kalkulálta be a házasságába, nagyon magányos tud lenni azzal az érzéssel, hogy "ÚrIsten mit teszek!?" Pedig a férjem nekem is nagyon rendes, nagyon szeret, tudunk beszélgetni, van két szép gyerekem, a házasságunk a béke szigete, csak valami nagyon hiányzott a házasságunk 10 évében, amit egészen addig nem is tudtam hogy hiányolok, amig nem tűnt föl a szerető. Ráadásul a szerető nagyon gyerekszerető, a mindenben partner amivel hozzáfordulok. Félek attól, hogy egy válás mindenkit rettenetesen megviselne, a gyerekeim nem értenék, apa miért "nem elég jó már", félek attól, hogy évek múlva esetleg megbánnám. De azt a vágyat amit a szerető puszta jelenléte kelt, még sosem éreztem, a sex még soha senkivel nem volt ilyen önfeledt, örömteli, ilyen felszabadult senkivel sem tudtam lenni. Nagyon sokat gondolkozom, tudatosan akarok dönteni, a szertőt csak katalizátornak tekintem a helyzet megoldásában. Bár ő tárt karokkal várna a gyerekeimmel együtt., ha válás lenne a vége, nem miatta akarok elválni, hanem mert ez a házasság amúgy sem működne tovább. De ezt a döntést még meg kell szülnöm. Mindenféle tapasztalataitokat szívesen olvasom, föleg aki a válást is átélte már.

@erdei egérke:
Itt eléggé kakukktojás vagyok ugyan, mint "hűségpárti" kommentelő és a hűtlenségnek szakmámból kifolyólag a negatív utóhatásaival találkoztam, szóval "elfogult" is vagyok. De azért erősen birizgálja a csőrömet néhány dolog:

A soraidból azt veszem ki, hogy Te sem úgy mentél bele a dologba, hogy válás lesz majd vége. Azt hitted Te is, hogy a "puszta kalandot" végig kézben tudod majd tartani. Csak "katalizátornak" akartad tekinteni a dolgot a kapcsolatodban, de hát semmilyen kapcsolatban nem lehet előre megmondani, hogy mivé fejlődik és hát a komment vége már egyértelműen egy válást feszeget.

Bár magam nem váltam el, de nagyon sok hasonló esetet láttam. Tényleg lehet abban valami, hogy egy kapcsolat 9-10-ik éve körül jön a nagy hullámvölgy.
Én azt valllom, hogy a hullámvölgyben kell különösen a társunkba kapaszkodni, ha meg akarjuk menteni a kapcsolatot.

Nem vagyok semmiféle erkölcsi ideológia híve, főleg a racionalitás vezérel (remélem).

Azt mindenképpen el KELL fogadnond, hogy a gyermekeidnek hatalmas sokkot fogsz okozni. Ezt csak csökkenteni tudod, elkerülésre még nem láttam példát.

Ha az általam ismert "nagy és unalmas átlaghoz" tartozol akkor ahogy múlik az idő, egyre inkább azt fogod érezni, hogy Te vagy főleg az oka, hiszen igaz, hogy a férjeddel a kapcsolat megromlásában felerészben vagytok felelősek, de az esetleges válást főleg Te generáltad a félrelépéseddel. Ezzel fogsz egyébként szembesülni minden irányból. Az itt is sokat emlegetett"társadalmi sztereotípiák" számomra sem irányadóak és nem is értek egyet nagy részükkel, de attól még léteznek és igen kegyetlenül működnek ilyenkor.

"Részt vettem" elég sok válásban és ha a gyermekeidnek még esti mese kell, és azt apuka olvassa, akkor nem sok jót tudok jósolni :(

Azt írod, hogy a szerető/lleendő társ tárt karokkal várna Téged a gyerekeiddel együtt válás esetén - ami nagyon jó és nemes dolog - de a gyermekid számára jó esetben is elég hosszú ideig csak az az ember lesz aki miatt eltűnt az igazi apjuk.

Mit fogsz kezdeni a volt férjeddel, akitől a közös gyermekek nem tudsz "megszabadulni" soha?

És hát mi lesz, ha a leendő új pároddal is ellobban a láng?

Ezeket is érdemes mérlegelni.
Szerintem egyébként még félrelépés előtt.

Miért nem élsz a férjjel, és a szeretővel együtt @erdei egérke: ? Nem lennének vevők rá?

@erdei egérke: Te most vagy életedben először szerelmes? Hányadik kapcsolatod a szeretőd? Valahogy annyira lelkesnek és naivnak tűnsz, mint egy 18 éves, nem pedig 10 éve házasságban élő, feltehetően harmincas nőnek.

@OakTree: Egész eddig magam is hűségpárti voltam/vagyok. Azt hittem az vagyok. Szerelmes gyerekkorom óta rendszeresen voltam, a legutóbbi a férjem volt, 12 évvel ezelőtt. A szeretőt nem tudatosan katalizátornak szántam, menetközben jöttem rá, hogy ez az egész bili nem csak miatta borul, ami benne van, azért nem ő a felelős, ő legföljebb belerugott véletlenül abba ami tele volt. Igy aztán ő ebben a folyamatban nem okozója a válságomnak, csak katalizátor abban, hogy felszínre kerültek a hiányérzeteim. A szerető a semmiből bukkant elő, régi ismerős, 13 éve nem láttuk egymást, én kerestem meg fél éve levélben, jókat beszélgettünk, főként leveleztünk, nem titokban. Hosszú ideig úgy tűnt nincs semmi veszélye a dolognak, mert egyszerűen barátok voltunk... egyre több dolgot mondtunk el egymásnak... egyre "meztelenebbek" lettünk egymás előtt (leveleztünk), a szeretet pedig egyre nőtt a másik iránt. Amikor először találkoztunk (a levelezésünk óta), meg sem érintettük egymást, annyira tiszteletben tartottuk egymást... Eleinte egészen plátói szerelemnek indult...
A férjemtől nem megszabadulni szeretnék, hiszen nem gonosz, rossz ember, nem akarok tőle megválni, mert most egy jobbat találtam. A házasságunk alapvető problémáit szeretném megtalálni és azokra választ kapni, azok tudatában dönteni, hogy bevállalom-e azt tovább, vagy nem tudok abban tovább maradni.

@barbieds: Nem most vagyok először szerelmes, bár valami hasonló érzésem azért van :-) Néha azt mondja a szeretőm is, hogy olyanok vagyunk mint a 18 évesek!! Pedig én 40-en túl ő pedig 50-en túl.
Negyedik kapcsolatom a szeretőm, de a férjem óta ő az első. Házasságpárti és monogám nő vagyok. Egyszerre sosem volt párhuzamosan kapcsolatom. A férjemből - mint férfiból - a házasságunk legelején kiábrándultam, amit igyekeztem magam előtt is leplezni, igen röstelltem magam miatta, és időről időre igyekeztem magamban felspirázni a vágyat, de hát az ugye nem megy mesterségesen. Ő meg mindent megtett a maga kényelmességével, kiöltözési undorával, melegítőivel, önbizalomhiányával, hogy az a maradék eszménykép, amit igyekeztem építgetni, alaposan lenullázódjon. Magát unalmasnak tartja és azt várja tőlem, hogy én érdekesnek lássam őt. Eleinte ez ment is, de 10 év alatt belefáradtam, és kezdem azt hinni, hogy ő olyan, amilyennek magát látja. Gyakorlatilag mesterségesen papucsférjjé vetkőzte ki magát... Talán az első évben kellett volta a melegítőit kivágnom a francba, a kinyúlt pólóit meg eltüzelni, de ehhez nem volt elég bátorságom. Hiába veszek neki jó cuccokat, ha az ízlése nem kívánja, hogy fölvegye. Legalább is nem előttem.
Hogy az eredeti témához visszatérjek, nem tudom a szertői viszony meddig tartható fönn, nem tudom ki mennyire sérül benne, biztos, hogy hosszú távon nem működik a dolog. Félek attól is, hogy kiderül, bár elég óvatos vagyok. De a rózsaszín köd, el tudja homályosítani az ember agyát , még ha jól működő rutinok ki is zárják a lebukás veszélyét. (Azért volt már egy-két meleg helyzetem.)

@erdei egérke:

Ha úgy érteteted, hogy hibáztatlak, félreértetted.

Értem én, hogy nem megszabadulni akarsz a férjedtől.
Tényleg nagyon sok ilyen esetet láttam.

Mindössze arra akartam felhívni a figyelmedet, hogy ha egy párkapcsolatban élsz és bármi olyat teszel ami a párodat is érinti, akkor mindegy, hogy Te minek szánod a dolgot, az fog számítani, hogy Ő minek érzi.

A gyermekeiteket pedig semminek a következményéből nem fogjátok tudni kihagyni.

@OakTree: Köszi, nem éreztem, hogy hibáztatsz, sőt nagyon jól esik a tárgyilagosságod. Egyfelől egyetértek a szempontjaiddal, egész addig, míg érintett nem lettem benne. Korábban én is így beszéltem volna a barátnőimnek. Másfelől iszonyú nehéz két fájdalmas döntés közül választani, úgy hogy a gyerekeimet jobban szeretem mindenkinél. De következménye nem csak annak van, ha anya felpakolja gyerekeit és elmegy egy lakatlan szigetre, vagy haza a másik lakásba, vagy idővel gyerekestül a szertőhöz, hanem annak is ha otthon marad és egyre frusztráltabb lesz apa mellett, aki nem ért az egészből semmit. A távolság csak nő és a gyerekek meg persze megérzik a feszültséget.

@erdei egérke:

Teljesen igazad van.
Viszont erre tárgyilagosan csak annyit lehet mondani, hogy a vázolt helyzet nem állt volna elő, ha nem léped meg amit megléptél.

Szerintem minden férfi gusztustalan ruhatárát le lehet selejtezni, rá lehet venni a sportolásra.
A kapcsolat megromlása 50-50% felelősség.
A másik fél megcsalása egyedüli 100% felelősség.

Ti majd túl lesztek rajta előbb-utóbb, felnőttek vagytok. A gyerekek nem.

És igen, a helyzetedben szerintem sincs már jó döntés, csak legkevésbé rossz.
Viszont ezt egyedül Te tudod megtalálni.

@OakTree: Tényleg, mintha nem ismernéd az emberi nemet - vagy csak a férfiakat. Én több mint 10 évig próbáltam rávenni a férjemet bizonyos dolgokra, amelyeket soha nem tett meg és már nem is fog. Kár volt annyi ideig próbálkoznom, az emberi türelem határos, és nem Szent Mónika egyikünk sem. Egy pasit sose fogsz megváltoztatni, ha ő maga nem akar változni, amúgy egy nőt is elég nehéz, de pasit sokkalta nehezebb.

És ez a tréningruha dolog persze csak jelkép, itt az egész személyiségéről szó van. Akit nem lehet kívánni, aki magát se becsüli semmire, az nem várhatja, hogy őt kívánják és becsüljék. Közhelyes, de mégse tudja az emberek 90%-a a gyakorlatban - ahogy én észreveszem.

A gyerekek miatt MINDENT nem érdemes feláldozni, nem fogják megköszönni. Nem is ez a feladatuk. Megérteni se fogják, de ha azt mondod majd nekik, hogy miattatok maradtam apátokkal, azt jól lerázzák majd magukról - amikor már elég nagyok ahhoz, hogy átlássák, mi egy párkapcsolat.

@skarlát betű:

Sem a nők sem a férfiak nem változtathatóak meg teljesen. Vannak akik apró dolgokban sem.

Újra hangsúlyoznám, hogy teljesen hétköznapi ember vagyok, semmi földöntúli képességem nincs, de a férjemet 11 év után mág a bajuszától is meg tudtam szabadítani. És nála ez a bajusz tényleg jelkép volt :)
Persze lehet, hogy marha nagy mázlim van Vele.

A gyermek miatt MINDENT persze, hogy nem szabad feláldozni, de amíg felneveljük őket azért majdnem minden energia rámegy.
Soha nem mondanék egyébként a kölkömnek olyat, hogy csak miatta maradtam az apjával. Még akkor sem, ha így lenne. De hát egyszerűen nem így van.
Mellesleg már írtam nem egyszer, hogy én egyáltalán nem érzem semmiféle áldozatnak, hogy "ellenállok az édes kísértésnek". A jó szex természetesen nekem is fontos, de nem A legfontosabb.
Szerintem én csak más prioritások mentén szemlélem ugyanazokat a dolgokat, mint Te.

És köszönömm a bókot a férfiak ismeretéről :)

Itt újra elsüthetném a poénomat arról, hogy ki vagyok valójában, de elég a másik topicban :)

@OakTree: Szerinted itt bárkinek is a szex az első dolog az életében? Dehogyis. Ha az lenne, egyáltalán nem agyalogna itt mindenféléről, akik itt morfondíroznak hónapokig a motivációikon, azok nem szimpla szexőrültek. Személyenként változó, de nem egy ember van itt, akinek nem hogy jó szex, de semmilyen vagy pocsék szex jut otthon. A pocsék nem feltétlen a férjet minősíti, de nekik az és úgy pocsék. Csak ez nem elegendő válóok. Éppen, hogy nem a szex a legfontosabb nekik. De lemondani róla teljesen, azt nem akarnak.
Te nem vagy áldozat, de ettől más még az lehet. Neked csak egy kis édességről kell lemondanod, másnak meg a teljes étkezésről. Kb itt a különbség.

Akármilyen jelkép egy bajusz, azt csak szimplán levágja az ember. De nem jelent személyiségváltozást. Más emberré nem változtathatsz egy meglett pasit.

@skarlát betű:

Igazad lehet. Fogyókúrázni könnyű, éhezni nehéz :)

Valakit megváltoztani nem könnyü, bár nem kétlem, hogy kitartó munkával biztos lehetséges. A kérdés az, hogy érdemes-e. A férjem ruhatárát lecseréltem az évek alatt, az izléset nem tudtam. A magával szembeni igénytelenséget sem. Arra képtelen volnék, hogy mint egy ovisnak kikészitsem a ruháit reggel, hogy ezt vegye föl. El tudom mondani neki, hogy tetszene nekem jobban, de eröszakkal ravenni nem tudom. En ilyen konfliktus kerülö rák vagyok. Nekem is kell az az érzés, hogy öt nem én alakitottam át, a magam képére és hasonlatosságára, hanem ö nekem akar tetszeni. Higyjétek el nincsenek extra igényeim, nem tanga bugyiban kellene rohangálnia... Arra jöttem rá az évek alatt, hogy egy két valtoztatast el tudok érni nala, de ezek csak csepp a tengerben, de amig alapvetöen nem változik meg a magárol alkotott képe, addig én sem tudom öt "csodalni". Már nem akarom öt megváltoztatni, de az aki igy marad, az nagyon kiabrandito, mint "férfi". Továbbra is jo apa, jo barát, de az ember nem fekszik le azzal, akit nem kiván, akarmilyen jo munkatárs, vagy jo barát. Lehet, hogy kemény munkával megdolgozhatnám, de a müvembe kötve hiszem, hogy beleszeretnék. Inkább felnézni szeretnék rá, mint "kipofozni" .

@erdei egérke:

Nem könnyű persze. Kitartó munkával sem biztos, hogy lehetséges vagy érdemes. A baj ott van tényleg, ha teljesen kellene változtatni.

A férjemnél említett bajusz kapcsán igaza van skarlátbetűnek - bár ez nála olyan igazi márkavédjegy volt kamaszkora óta :) - csak felszínes változás. De miattam tette :))))

Azzal teljesen egyetértek, hogy egy párkapcsolatban kölcsönös tiszteletre és egymásra "felnézésre".

Mindeneseter szerintem nagyon nehéz helyzetben vagy, őszintén kívánom neked, hogy jól tudj majd dönteni.

@LostInLove:
Nem szeretőm a volt férjem, dehogy:))))