Sok szöveget kaptam az utóbbi időben, illetve folyamatosan olvasom az innen-onnan érkező cikkeket, könyveket. Az egyik gyakori érv a félrelépés ellen, hogy az ember úgyis lebukik, nincs olyan, aki soha ne követne el valami hibát, és ha felfedezik, mit tett, nagyon nagy bajok lesznek. Vagyis azért a kis gyönyörért, örömért, kalandért nem éri meg ilyen kockázatot vállalni.
Persze nem én lennék Skarlát Betű, ha egy ilyen általánosítást nem kérdőjeleznék meg.
1) Tényleg mindenki lebukik? Vagy van, aki mégsem? Esetleg lebukott, de nem tud róla, mert a partnere nem jelezte a gyanúját, nem tört ki a botrány?
2) A lebukás tényleg mindig negatív következményekkel jár? Nem lehet belőle valami pozitívat kihozni? Például, hogy elkezdjenek beszélni arról, amit addig a szőnyeg alá söpörtek? Hogy kiderüljön, ki milyen reakciókra képes egy krízishelyzetben?
3) Tényleg mindenki megbánja, amit tett? Magát a tettet vagy a következményeit? Mert a két dolog nem ugyanaz! Megbánhatok valamit, mert utána belátom, hogy helytelen volt, vagy megbánhatom azért, mert a következményei kellemetlenek, de attól maga a tett még nem feltétlen tűnik negatívnak.
4) És a megbocsátásról: tényleg annyira nehéz megbocsátani? Kell egyáltalán? Mindig bocsánatért esedezik a félrelépő? Feltétlen bűnösnek érzi magát? Vagy ez egyáltalán nem kötelező?
Összefoglalva: Hogy érzitek, ráfáztatok, és bárcsak soha nem tettétek volna meg, vagy épp ellenkezőleg, úgy gondoljátok, hogy ez volt a helyes döntés? (Persze lehet, hogy egyik alkalommal ráfáztatok, máskor meg helyesnek éreztétek.) Van olyasmi, amit keserűen megbántatok, és legszívesebben meg nem történtté tennétek? Vagy inkább örültök annak, hogy vállaltátok a kockázatot, mert ezzel javult az életetek? Belegondoltok néha abba, hogy mi lett volna, ha soha nem léptek félre? Hol tartanátok most, kik lennétek, és hogyan gondolkodnátok?