Újra és újra felbukkan a kommentjeitekben az a felismerés, tapasztalat, hogy a vágy gyilkosa az együttélés, a túlzott közelség, egymás túlságosan jó ismerete. Mire vágyunk, ha már nincsenek titkaink egymás előtt? Vagy éppen attól lesznek titkaink, hogy már nem bírjuk elviselni, hogy nincsenek?

Létezik egészséges közelség? Vagy inkább: egészséges távolság? Miért van az, hogy egy ponton túl a közelség sokak számára túlzott lesz, és távolsággá válik? A fizikai közelség, vagyis az együttélés, a rengeteg, egy légtérben töltött idő gyakran nem közelebb hozza egymáshoz az embereket, hanem távolságot teremt. Mert a közelség már nem kívánt dolog, nem olyasmi, amiért meg kell küzdenünk, amiért akadályokat kell legyőznünk. A közelség hétköznapivá, sőt, kényszerűvé válik, és ezzel elveszti minden varázsát. Sőt, van, hogy teherré és nyűggé változik. 

Persze mindenütt másképp zajlik ez a folyamat. Ha a felek okosak, megadják egymásnak a mozgásteret, amely nem teszi a kapcsolatot börtönhöz hasonlatos képződménnyé. Ha van pénzük, még fizikai mozgásteret is tudnak egymásnak biztosítani a lakáson, házon belül. De vannak, akik a párkapcsolatot börtönbüntetésként fogják fel, és minél inkább korlátozzák a másikat szabadságában, annak annál kevésbé lesz kedve a rabsághoz. Olyan evidensnek tűnik, mégis annyira kevesen értik meg. 

Az ok egyszerű: a szabadság veszélyes. Ahogy veszélyes egy kormányzat, egy politikai rendszer számára, úgy a párkapcsolat számára is. Általában a saját szabadságunkat szeretjük, de a másikéban fenyegetést látunk. A feleség retteg a férje szabadságától, a férj a felesége mozgásterét látja fenyegetőnek. Aki szabad, azt más hatások is érik, másutt is megfordul, ha van egy kis ideje magára, azt más nőre-férfira fordíthatja. Nincs ellenőrzés, bármi megtörténhet. Úgy bánunk felnőtt emberekkel, mintha gyerekek lennének, akikre vigyázni kell, akiket korlátozni kell. Hol jártál, mit csináltál, kivel beszéltél... Mire gondolsz, ránéztél arra a nőre? 

Ugyanakkor ott a távolság, amely elválasztja a szeretőket. Kényszerű távolság, olykor földrajzi is, lehet, hogy többezer kilométeres, de lehet, hogy mindössze pár méter: az a pár méter, amennyivel nem mehetünk közelebb egy emberhez, mert nem szabadna belépnünk a személyes terébe, hogy gyanút ne ébresszünk a körülöttünk lévőkben. Bármennyire is fájó ez a távolság, ugyanakkor vágyfokozó is. És közelebb hozhat bennünket lelkileg. Lehet, ha folyton hozzáférnénk egymáshoz és akadálytalan lenne a kommunikáció, a fizikai kontaktus, ugyancsak túlzott közelséggé válna. Egy idő után, persze. 

A másikban való fölolvadás a gyermeki vágy, hogy újra egyek legyünk valakivel, az a paradicsomi állapot, amelyben boldogok voltunk. De az az állapot a totális függésé is. Talán jobban kellene becsülnünk a távolságot, hogy felnőtt módon tudjuk megélni a közelséget. És az a közelség sose legyen kényszer...