Van-e még szerelem? Hát, persze. Szerintem ez nem is kérdés. De azért megkérdőjelezhetjük, ahogy Almási Miklós teszi új könyvében. Irodalom- és filozófiatűrő személyek itt olvashatnak kicsit utána, miről is morfondíroz az esztéta. Hallottam egy jó hosszú beszélgetést is vele, bevallom, a könyvet még nem olvastam, de az általa feltett kérdések és az értékítéletek szerintem már magukban vita tárgyát képezhetik. 

Idézet Laik Eszternek a könyvbemutatóról írt beszámolójából:

Az egyetemen hallgatóitól első kézből értesül a mai huszonévesek dilemmáiról, akiket a magány – ambivalens módon – épp annyira vonz, mint amennyire tartanak tőle; valójában a tartós elköteleződéstől félnek. Egy másik jellemző trend az intimitás elvesztése: a szerelmes sms-eken a folyosón együtt vihogó lányok egyfajta megtestesítői az intimitástól megfosztott érzelmeknek. Az életünket átformáló „kütyük” hatalma az Almási-féle szerelemfilozófiában súlyozottan jelentős, következtethettünk a professzor szavaiból. A magánszféra és a titkok eltűnésének oka javarészt a telefonos, Facebookos és egyéb elektronikai alkalmazásokban keresendő. S még egy nagy ellenség: az idő. Rohanva, figyelmeztető pittyegéseket és fastforwardokat beállítva nem lehet megnyugodni a másik jelenlétében.

Kérdések:

Vajon tényleg rettegünk-e - legyünk huszonévesek vagy idősebbek - a tartós elköteleződéstől? Változott-e a mindenkori fiatalok hozzáállása? Vajon visszatekintve úgy érezzük-e, hogy nekünk sem kellett volna elköteleződnünk, hogy ott rontottunk el valamit, és emiatt lettünk hűtlenek? (Noha a házasságról alkotott vélemények tükrében itt, a blogon az derült ki, hogy rengeteg hűtlen nem elégedetlen a kapcsolatával, mások viszont igen.) 

Egyet jelent-e a szerelem az elköteleződéssel, egyébként? Azért félünk a szerelemtől, mert az hosszú távon csapda, vagy, mert a csalódástól félünk, attól, hogy megbánthatnak? Mikor nem óvnak bennünket a szerelemtől? Nem egész életünkben csak azt halljuk, hogy csak szerelmes ne legyél, miközben állandóan azt sugallja minden, a költészettől a giccsig, hogy csakis azért érdemes élni? Vagy van egy 20-25 éves kor közötti szakasz, amikor igenis törekedni kell rá, mert ott az ideje, majd a továbbiakban isten ments, minden mást, csak ezt ne? (Lehet törekedni vagy nem törekedni a szerelemre, egyébként?)

Eltűnt-e a magánszféra, és a kütyük lehetetlenné tették-e az intimitást? Vagy inkább megnyitottak egy csomó olyan kapcsolódási lehetőséget, amely korábban elképzelhetetlen volt? Milyen volt a magánszféra korábban? Kinek volt magánszférája? Falvakban, kisvárosokban élőknek, vagy egy gangos ház lakóinak? Vagy akiket lehallgattak? És mit ér a magánszféra, ha az ember teljesen magányos benne? Jobb, ha senki nem tud semmiről és senkivel nem lehet semmit megbeszélni, vagy az a jobb, ha megoszthatóvá válnak a gondolataink? Persze, egy blogolvasó közönség elfogult lesz a témával kapcsolatban, hiszen különben nem olvasna blogot... De mégis. Tapasztaltok valami különbséget az intimitás jellegében? Bizonytalanabbak lettek a szerelmi kapcsolatok? Maga a hűtlenség mennyire tesz bizonytalanná egy kapcsolatot, és vajon hányan lesznek hűtlenek, mert éppen arra a különös érzésre vágynak, amelyet kimondva-kimondatlanul szerelemnek szoktunk hívni (bár inkább adunk neki más, kevésbé ijesztő neveket)?

Egyáltalán: csak egyféle szerelem létezik? Csak az a mindent szétfeszítő, szétrobbantó, inkább destruktív, mint konstruktív, agyeldobó dolog szerelem, vagy - ahogy én gondolom - annyi formája és íze van, ahány ember? Nem kellene elvárásként tekintenünk rá, és nem kellene eltiltani magunkat tőle, nem kellene mások képébe dörgölnünk, hogy nekünk összejött, vagy azt hazudnunk, hogy összejött, mert különben lúzereknek tűnünk, nem kellene ennyire komolyan vennünk - talán. Vagy rosszul gondolom?