Nagy vitát kavart korábban a Kinek jó a monogámia mítosza című posztom, nos, most egy Guardian-cikk nyomán kénytelen vagyok visszatérni a témára. Daniel Bergner: What Do Women Want?: Adventures in the Science of Female Desire [Mit akarnak a nők? : Kalandozás a női vágy tudományába] című könyvéről van szó, amely még sokkal erősebb állításokat tartalmaz, mint amelyekkel előhozakodtam. Magát a kötetet nem tudom most elolvasni, vagyis a róla szóló recenzióról fogok csupán röviden hosszan beszámolni, ha valakinek közvetlenebb élménye is van róla, várom a véleményét kommentben.
Daniel Bergner szerint az általános felfogással ellentétben a női nem még annyira sem monogám beállítottságú, mint az eddig sem az egy partner preferálásáról híres férfiak. Sőt, éppen a nők azok, akik sokkal rosszabbul viselik a monotóniát, ők unnak rá hamarabb a férjükre/barátjukra, ők azok, akik a szexben legszívesebben ragadozóként viselked(né)nek, és akik képesek tárgyiasítani a partnerüket. (Ne engem tessék szidni, ezt nem én mondom, hanem Bernger.)
A mindenünnen felénk sugárzó, belénk szuggerált elvárások azonban ellentmondanak ezeknek az érzeteknek, ösztönöknek. Bergner szerint az a lidibócsökkenés, amit annyi, tartós kapcsolatban élő nő tapasztal magán (és amit a partnereik is tapasztalnak, csak sokszor úgy tesznek, mintha nem vennék észre), valójában nem libidócsökkenés, hanem egyfajta megvalósulatlan, kiteljesedésre képtelen, frusztrált libidó. Míg egy kapcsolat elején a nő (jó esetben) nyitottan és szívesen szeretkezik, egy bizonyos idő után ez a nyitottság eltűnik, a test mechanikusan teljesíti a feladatát (már amennyire), de a lélek vagy mondhatjuk úgy, a vágy, kivész az együttlétekből. Erről a jelenségről itt, a blogon és privát levelekben is többen beszámoltatok, illetve emlékeztetnék a Női hűtlenségről szóló vendégposztra, amelyben szintén ez volt a kiindulópont.
Bergner A szürke ötven árnyalata elképesztő sikerét is felhozza érvként: vajon mi késztette Nagy-Britannia női lakosságának egyötödét, hogy elolvassa ezt a szerinte nem is rossz regényt? (Mivel én még nem is néztem bele, nem merek nyilatkozni, mennyire jó vagy rossz, a fordítás minőségét, amelyről bőven hallhattunk, kegyeleti okokból épp nem ildomos most szidni.) Valami elemi érdeklődés mégiscsak él abban a kb tízmillió nőben, aki reggel a vonaton a bdsm-es szexjelenetekre volt kíváncsi, és nem a napi politikára, vagy a sztárok magánéletére.
Ugyancsak zavarbaejtő, de állítólag brit tudósok egy csoportja kísérlete alapján a nők, ha bonobó majmokat látnak kopulálni, szexuális izgalomba jönnek (a férfiak nem). Persze, ha felteszik nekik a kérdést, hogy hatottak-e rájuk a képek, határozottan tagadják - a rájuk applikált érzékelőknek viszont nem tudnak hazudni. Vagyis tudatosan, akarattal, neveltetésünknek, a nemünkről alkotott ideálképnek megfelelően elnyomjuk ezeket a zsigeri reakciókat, míg a férfiaknak sokkal nagyobb lehetőségük van legalább arra, hogy felvállalják, mi minden izgatja fel őket.
Főemlősökkel, konkrétan rhesusmajmokkal folytatott kísérletek is terítékre kerülnek: ez a faj azért különösen érdekes, mert matriarchátusban él, az egymással folyamatosan rivalizáló nőstények osztják azt észt, határozzák meg a kölykeik barátválasztási szokásait, és teljesen egyértelműen náluk a szexuális kezdeményezés joga is. De még milyen agresszívek és követelőzők! A kísérletek során azt a furcsaságot is kénytelen volt megfigyelni az Emory Egyetem kissé megviselt pszichológusa, hogy egy idő után hímcserét kellett eszközölnie, mert a nőstények megunták a kínálatot... Nem, mintha ezzel azt akarná mondani, hogy a nők is pont így vannak ezzel, de mindenképpen elgondolkodtató. Vagy lehet rá legyinteni is.
A női szexualitás állatiasságát persze nem véletlenül tagadja férfi és nő egyaránt: zavarbaejtő, ijesztő téma a legtöbb ember számára. Hozzá vagyunk szokva, hogy a férfiak ráunhatnak a nejükre, a nők csak a libidójukat vesztik el, vagyis elkezdenek fejfájósak lenni és menekülni az együttlétek elől. Ha azt feltételeznénk, hogy nem a szexuális étvágyuk vész el, hanem a konkrét partner iránti érdeklődésük lanyhul, majd fordul teljes közönybe, és ez az étvágy visszatérhetne és csillapítható lenne újabb férfiak (esetleg nők) bevonásával, akkor megdőlne az a hit, hogy nemünk alapvetően monogám beállítottságú, nem csak az életvitelünket tekintve, de a vágyaink szintjén is! És mit lehet erre lépni férfiként? Na, és mit lehet lépni nőként?
Nyilvánvaló, hogy ez a könyv is csak egy a sok közül, hisz brit német tudósok egyszer azt bizonyítják, hogy szeriális monogámok vagyunk és a 80%-unk egyetlen partnerrel akar örök szerelemben és hűségben élni (álmodozni mindenkinek szabad) és ez 60%-nak sikerül is (?), máskor az derül ki, hogy a nők 55 és a férfiak 50%-a megcsalta a partnerét jelen kapcsolatában: hát, nem könnyű eligazodni ebben a kuszaságban. Hogy növeljem a zűrzavart, beidézek még egy amerikai felmérést is, amely sokkal alacsonyabb értékeket mutat (persze a fene tudja, hogy a Clinton-féle szabály érvényesül-se): a férfiak 21%-a hűtlen, míg a nőknek csak a 10%-a, viszont utóbbi arányszám az 1990-es állapotokhoz képest 40%-os növekedést mutat - vagyis a nők gazdasági függetlenedésüknek és az internet nyújtotta lehetőségeknek köszönhetően feljövőben vannak.
Hogy tudunk-e válaszolni a címben feltett kérdésre? Aligha. Nyilván azért sem, mert a nők is olyan sokfélék, mint a férfiak, de az 1% aszexuálistól eltekintve AZT azért mindenki akarja. Hogy milyen formában, hányszor, kivel, és, hogy mennyit fojt vissza zsigeri vágyaiból, mennyire győzi meg magát arról, hogy neki olyanok nincsenek is, és mennyire háborodik fel, ha valaki le meri írni, hogy talán mégis, már más kérdés. Akár beismerjük, akár nem, a vágyaink sokszor ellentmondanak a társadalmi elvárásoknak, sőt, alapvető társadalmi és családi érdekeknek is. Sokak számára félelmetes belegondolni, mi lenne, ha leráznánk magunkról ezeket a szellemi és lelki béklyókat és ráugranánk a nekünk tetsző egyedekre (nem feltétlen csak férfiakra). A szabadon felvállalt, habzsoló, kielégíthetetlen női szexualitás rémét nem sokan szeretnék kiengedni a szűk palackból, ahová időtlen idők óta be van zárva. Úgyhogy lehet továbbra is tagadni, tagadni és tagadni... Vagy gúnyolódni a majmos példákon. Kinek mi tetszik jobban...