Ismét könyvesboltban jártam, és kávézgatás közben olvasgattam egy kicsit. Ezúttal a Párkapcsolatok című könyvet vettem kézbe, és Haraszti László pszichiáter: Féltékenység a párkapcsolatokban nevezetű fejezetét olvastam el. (Az úriember könyveket is írt a témáról, és itt olvasható vele egy beszélgetés. Úgy aposztrofálják, hogy ő kezdte a féltékenység kutatását. 

Kapunk némi történelmi és irodalmi kitekintést, a szerző szerint a féltékenységre a legutóbbi időkig pozitív tulajdonságként tekintett a társadalom, persze, ha a férfiak féltékenységéről volt szó, mert ők voltak birtokosi, tulajdonosi pozícióban, a nőknek először a XX. században nyílt lehetőségük arra, hogy a féltékenységük jogosságát elfogadtassák (remélem, ez nem a neofem összeesküvés történelemfelfogása már megint, mert akkor lesz nemulass). 

A szerző szerintem összemossa a szerelemből és az egyéb okokból létrejött párkapcsolatokat, mintha a féltékenység a szerelemben két ember által tapasztalt összefonódás, eggyé forrás ellen intézett külső támadás elleni természetes reakció lenne. Nem teljesen világos, hogy miféle gondolati ugrással jut el onnan, hogy a tulajdonos "vagyontárgyát" félti, addig, hogy két egyén totális összefonódásáról, az énhatárok kibővüléséről beszéljen. Mert szerintem ezek a dolgok meglehetősen ellentétesek, az egyik elsősorban anyagi, a másik inkább spirituális. De persze nem választhatók teljesen szét egymástól.

Mielőtt rátérne a féltékenység kritériumaira, HL a szerelem mibenlétéről értekezik. (Mintha minden párkapcsolat ezen alapulna, mint említettem.) Itt is sokat vitatkoztunk a szerelem meghatározásán, de szerzőnknek ez nem jelent dilemmát. Az ő számára a szerelem két individuum teljes felolvadása egymásban, amelyben az én határai immár nem egyetlen, hanem két embert vesznek körül egyszerre. Nem tudom, nektek mi a véleményetek, engem az ilyen csimpaszkodás egyrészt taszít, másrészt idegesít, ha másokon látom, ráadásul nem hiszem, hogy ezt jelentené a szerelem. Persze, vannak pillanatok, melyekben két ember teljesen összeolvad (vagy úgy érzi legalább az egyikük), de elég nagy baj volna, ha ettől megszűnne a saját, különálló személyiségük.

HL szerint nemhogy nem lenne baj, hanem egyenest ez az ideális. Bár -szerinte - sajnos nem minden esetben valósul meg. (Itt kérlek benneteket, hogy fejtsétek ki, éltetek-e át ilyet, és ideális volt-e, illetve meddig tartott.)

Ami engem illet, a teljes egybeolvadás szerintem (ha lehetséges lenne), épp a szerelem lényegét szüntetné meg, hiszen az vágyódás nélkül nem létezhet. Ha bekebeleztem a másik lényét, és ő az enyémet, ha mindent tudok róla (szintén lehetetlen), akkor mire vágyom? Ha nincsenek többé titkai, mit szeretnék benne felfedezni? A szerelem dinamikája szerintem éppen abban áll, hogy mindig marad felfedeznivaló, rejtélyes, titokzatos momentum. Talán éppen ezért erodálja az együttélés, a házasság a szerelmet, de ez most messzire vezetne.

HL azonban ebből a kétfejű lény-állapotból vezeti le a féltékenységet, amelyet véleménye szerint az életösztön szervez, ugyanis a féltékeny ember azt akarja megakadályozni, hogy a két embert körülvevő közös határ sérüljön. Így válik érthetővé (?) a féltékenységből elkövetett gyilkosság (adatai szerint az életellenes bűncselekmények negyede vezethető vissza szerelemféltésre), amelyet HL szerint az elkövetők nem szoktak megbánni, mert halott szerelmesük sokkal inkább az övék marad, álmaikba és vágyaikba bezárva, mintha más oldalán továbbélne. (Nagyszerű.)

És itt térünk át a féltékenységről a megcsalásra, amely HL szerint a kapcsolatok 70%-ban előfordul. 

A megcsalás három fontos kritériumát sorolja fel:

1) A titok: Ha az embernek olyan titkai vannak, amelyeket nem árul el a partnerének, azt a partner már a bizalommal való visszaélésnek, megcsalásnak értelmezheti. 

2) A bizalom: Ha valaki mással bizalmas, intim titkokat osztok meg, akkor a partnerem ezt már megcsalásnak veheti.

3) A szex

 A 3-as pont világos. De az első kettő!

1) Van olyan ember, aki MINDENT elmond a partnerének, az anyjának, a gyerekének, a barátnőjének? Bárkinek ezen a világon! Ennek alapján az is megcsalás, ha nem vallod be, hogy nem adtad át az ülőhelyet a villamoson egy néninek. HL egyébként azt hozza fel, hogy ha valakivel rendszeresen kávézunk, és ezt nem kötjük a partnerünk orrára, akkor az már megcsalásnak minősülhet. Hát, köszönöm az ilyen partnert. Ezek szerint az normális, hogy nem barátkozhatunk emberekkel, és ha barátkozunk, arról be kell számolni? Ez inkább totális kontroll, nem párkapcsolat. 

2) Erre a pontra azt mondhatom, hogy akkor a női populáció 99,99%-a hűtlen. A barátnők elég intim titkokat megosztanak egymással. Viszont ugyanebben a könyvben egy másik cikk szerzője éppen azt írja (ez sem volt újdonság), hogy a nők azért élnek tovább (nem, nem azért, mert a feminista összeesküvés elérte célját), mert megosztják egymással az érzéseiket, a gondjaikat. A titkaikat akár. Ez a férfiak számára általában lehetetlen. Vagy egy szerető kell hozzá. De még vele szemben sem fognak úgy megnyílni, mint egy nő a legjobb barátnője előtt. 

Ezek után a cikk szerzője áttér a féltékenység kezelésére. A helyes kérdésfeltevés szerinte, hogy mit szeret jobban önmagában a megcsaló a másik kapcsolat révén (ugyan a megcsalás nem mindig kapcsolatban jön létre, de ezzel nem is foglalkozik), mire talált rá önmagában azáltal, hogy külső kapcsolatot létesített. Na, és ha ez kiderül, akkor majd a megcsalt azt a dolgot fogja tudni biztosítani? Lehet, hogy eleve a lényéből vagy a házasság jellegéből fakad a hiány. Nem hiszem, hogy az emberek egy felismeréstől már képesek lesznek azt nyújtani, amire a másik vágyik. Hiszen az éppen valami MÁSra vágyik!

Hogyan állíthatjuk le a féltékenységet? Szavakkal, nyugtatgatással nem megy. HL szerint annak ellenére, hogy az ember dühös a féltékenykedőre, közös programokat kell szerveznie vele, ölelgetnie kell és mindenféle módon foglalkoznia vele, sőt, vissza-féltékenykedni se árt (ezt hívják szerepcserének), el lehet játszani ugyanazt, amit ő csinál. Tessék, lehet véleményezni.

HL párterápiában azt a módszert is be szokta vetni, hogy feldobja az ötletet: hívják meg a szeretőt a terápiára, hiszen ő is része a problémának. A hűtlen fél ettől vesztes pozícióba kerül, mert úgy érzi, hogy az intim szférájába hatolnak - egyébként a szerető sose jelenik meg. (És mi lenne, ha mégis? El tudok képzelni olyan szeretőt.)

Zárószavában a szerző leszögezi, hogy az esetek többségében egészséges féltékenységről van szó. "A féltékenységnek van értéke, van szerepe az életünkben. Ha a szerelmet értéknek tekintjük - márpedig az -, akkor a féltékenység - mint a szerelmet féltő, védő érzelem - is az. Az esetek többségében nem rombol, hanem segít mederben tartani a kapcsolatokat." (109. old.)

Erről a gondolatról annyit mondhatok, hogy ahol a féltékenységnek van oka, mert valóban megjelenik a harmadik szereplő, és eséllyel, ott már rég nincs meg az a mesterséges és abszurd kettős én, amit védeni kéne. Az összeolvadás, ha lehetséges, csakis akkor lehetséges, ha azt mindketten egyformán érzik, attól függetlenül, hogy egyáltalán akarják-e érezni vagy sem. Nem lehet semmiféle kényszerrel visszahozni ezt az állapotot. A szerelmes oktalan féltékenysége meg szerintem semmilyen szempontból nem építő jellegű. De ez persze csak az én véleményem.