Mindig is szerettem volna tudni, hogy zajlik egy virtigli házasságjavító párterápia. Mivel nincs és már valószínűleg nem is lesz alkalmam civilben kipróbálni, nem marad más számomra, mint a mozi. Ami azért nem egészen autentikus forrás, persze, de ha jók a színészek, még a gyenge és giccses befejezést is kibírom.

Ezért ültem be a hétvégén a Hope Spings-re (Nem csak ez a film viseli ezt a címet). Magyarul katasztrofálisan "fordították": Amit még mindig tudni akarsz a szexről... Hát, egy biztos: ebből az opuszból a szexről semmit nem fogtok megtudni. Annál többet a szexmentes házasság örömeiről. Nem csak szexmentes ez a házasság, de mindentől mentes, ami egyáltalán párkapcsolattá tesz egy párkapcsolatot. Nincs beszélgetés, nincsenek közös témák, nincs még érintés sem. Csak a 30+ év alatt kialakult napi rutin, a külön hálószoba (mondjuk ez nem annyira rossz ötlet szerintem), meg a végtelen üresség. 

Kay (Mery Streep) hatvanon fölül ezt unja meg, de nagyon. Férje, Arnold (Tommy Lee Jones) a világ legunalmasabb pasija, ráadásul csúnya is, mint a bűn, szegény Tommy Lee, imádom, mint színészt, és a Szökevényben (1993, hol van az már, majdnem húsz éve!) pasiként is tetszett, de nem tett annyira jót neki a kor. Kicsit nehéz elhinni, hogy a bizonyos pillanatokban tényleg szinte öreg arcú, máskor meg meglepően üde Meryl még ennyire odavan érte. Egyébként rendkívül szimpatikus, ahogy vállalja a korát, nem varratja fel a ráncait, és még mindig annyira nő, hogy azt tanítani kéne.

A film azzal indít, hogy Kay évek kihagyása után megpróbálja elcsábítani a férjét, aki visszkézből hárít. Nem kell már neki a szex, jól elvan nélküle. Kay azonban nem nyugszik, normális házasságot akar, érintésekkel, odafigyeléssel, kedvességgel, szexszel. Viszont képtelen kommunikálni a férjével. Tehát hangsúlyozottan saját pénzéből befizet egy baromi drága intenzív párterápiára. Ehhez ráadásul 3500 km-t utazni is kell, bár tudnám, miért. Maximum azt tudom elképzelni, hogy ha ilyen messzire megy az ember, nehezebben szökik meg idő előtt. 

A filmet a két színészzseni viszi a vállán, mert amúgy nem egy nagy dobás. Engem nem zavart, hogy kevés a helyszín és sok a zárt térben játszódó jelenet, hiszen nem akciófilmre mentem, nem is azt vártam, hogy lélegzetelállító tájakon fogunk száguldozni. A film a lehető legközelebb van a saját bénázós életünkhöz, noha azért a pár anyagi helyzetét bármelyik pillanatban elfogadnám. A terapeuta kincstári optimizmusa viszonyt émelyítő volt, őszintén szólva. Ami nagyon lehetett élvezni, az a két főszereplő játéka. Minden stimmelt, a csöndjeik, a testbeszédük, a mozgásuk, a grimaszaik. Aki ismeri a zátonyra futott házasságot, az tudja, mennyire hiteles az ábrázolás.

De a fő kérdés: vajon tényleg lehet-e terápiával változtatni a helyzeten? A film szerint nagyon nehezen, nyögvenyelősen, de mégis pár nap alatt sikerülhet. Hát, ebben nem nagyon tudok hinni. Ahogy abban sem, hogy alapvetően megváltható, újra életörömmel teli emberré tehető egy végtelenül zárkózott, konzervatív és mogorva pasi, 65 körül. Csak attól, hogy egy idegesítően amerikai fogpasztareklám mosolyú terapeuta banális kérdéseket tesz fel és banálisan jóindulatú, nem lesz jobb egy házasság. Ennek ellenére vagy ezzel együtt, a két "öreg" hitelessé tudja tenni a csöndeket, a feszengést, a zavarodottságot. Mikor éktelenül nagy erőfeszítésbe kerül számukra, hogy megöleljék egymást, mikor képtelenek a szexről beszélni, mikor a nő próbálkozik az orális izgatással, de nem megy neki, azt sem tudja, hogy fogjon hozzá, akkor együtt nevetünk és együtt sírunk vele. 

Ami azt illeti, bizony hiányoltam az egész problémafelvetésből a hűtlenség témakörét. Nem tartom életszerűnek, hogy ennyi nehéz, ingerszegény év alatt egyik félben sem merül fel, egyikük sem kacsingat kifelé. (Egyszer kerül szóba az egész filmben, mikor a pasi kifejti, hogy soha nem lépett félre és nem járt kurvákhoz: ergo: ő tökéletes férj volt.) Ilyen szempontból úgy érzem, a film nagyon is vonalas, és nem feltétlen tesz jót a nézőnek, aki hasonló problémákkal küzd. Olyan reményeket ad, amelyek szinte a lehetetlenség határát súrolják: akinek mégse sikerül a csoda, aki majd azt tapasztalja, hogy a házasságát lehetetlen megmenteni és újra élhetővé tenni, talán önmagát fogja hibáztatni érte. A párterapeutáknak viszont nagyszerű reklám lehet. 

Ha már itt tartunk, megejtek egy régen esedékes szavazást is. Vajon szerintetek visszahozható-e a vágy egy olyan kapcsolatba, ahonnan eltűnt? Értem ez alatt a személyre szabott, a partnerre irányuló vágyat. Vajon attól függ a siker, hogy eredetileg létezett-e zsigeri vágy mindkét félben? Felébreszthető mesterségesen, ami már elmúlt?