Maga a csalás szó implikálja, hogy itt valami becstelen dologról van szó. Csalunk, hazudunk, átverünk, aki ilyesmire képes, az minden más aljasságra is kapható. Vagy nem? Nem feltétlen. Sőt, egyáltalán nem.
Akinek hazudni kell, az legtöbbször maga érdemelte ki, hogy hazudni kelljen neki. Például, mert képtelen elviselni az igazságot. Ettől még nem "rossz" ember, csak gyenge. Csak gyarló, mint a többi. Ha valaki minden igazságot el akar viselni, az sokat fog szenvedni. Lehet, hogy nem éri meg. Lehet, hogy az öncsalás, a kegyes hazugság jobb. Élhetőbb. De ezt nehéz annak eldönteni, aki a megcsaló pozíciójában van. Annak muszáj legtöbbször abból kiindulnia, hogy jobb, ha hazudik. Egyrészt önvédelemből, másrészt kíméletből.
Több okunk lehet arra, hogy megcsaljuk a hivatalos partnerünket, akiknek valaha hűséget ígértünk (vagy nem, de implicite mégiscsak úgy gondoltuk, hogy ez benne van a pakliban.) Van, aki egyszerűen csak változatosságot akar, vagy kalandvágyból tör házasságot (illetve egyéb állandó kapcsolatot). Van, aki úgy érzi, vége az életének, a fiatalságának, a férfiasságának vagy nőiességének, ha többé nem flörtölhet, és nem vadászhat kedvére. Az ilyen emberről általában a partnere is tudja vagy sejti, hogy miként működik. Lehet, hogy a múltban rajtakapta már, lehet, hogy az ő kapcsolatuk is egy másik, korábbi kapcsolat oldalvizén kezdődött. Ha valaki ilyen emberrel köti össze az életét, ne áltassa magát azzal, hogy majd miatta minden kalandnak örökre vége lesz. Erre kicsi az esély. Bármennyire is szereti a "hódító", vadászgató jellem a párját, az újdonság vonzani fogja. Nem azért fog csalni, mert meg akar bennünket bántani, vagy, mert nem szeret már. De lássuk be, új kalandot egy embernek az életében csak egyszer jelenthetünk.
Vannak persze olyanok is, akiknek nem lételeme a félrelépés, sőt, évekig, évtizedekig nem is tartanák magukat képesnek ilyesmire. Lehet, hogy korábban ők voltak a legszigorúbbak a mindenféle erkölcstelenséget elkövető embertársaikkal szemben. Aztán egyszer csak történik velük valami. Belefáradnak a szürkeségbe. Ráébrednek, hogy 35, 40, 45 évesek, és nem lesznek már fiatalabbak. Hogy az életük nagy része gürizés. Hogy már nagyon régen nem érezték magukat nőnek/férfinak, csak családfenntartónak, anyának, háztartási alkalmazottnak, munkavállalónak. Hogy már nem emlékeznek arra, mikor csókolóztak egy jót, hogy az otthoni szex olyan, mint a poshadt víz, ha egyáltalán van még. Talán még nem késő. Talán még valaki láthat bennük fantáziát, és kívánhatja őket teljes erőből. Nem akarják felrúgni az életüket, nem akarnak drámát, kötelességtudó emberek, csak egy kicsit élni szeretnének.
Utóbbiak közül egyébként sokan megelégszenek egy-egy alkalommal, mert a szeretőtartásra sokszor se lelkileg, se fizikailag nem képesek. Nem nagyon bírják az alakoskodást, rettegnek a lebukástól, vagy le is buknak (ennek nagy bűnbánat és olykor izzadságszagú újrakezdés az eredménye, bár van úgy, hogy ostoba módon válás lesz belőle), esetleg módjuk nincs rá, annyira hozzászoktatták a családot, hogy elszámolnak az idejükkel, hogy mindig otthon töltik a hétvégét, és mindig odahaza vacsoráznak. Ha valaki 35 felett kezdi a hűtlenkedést, és kitart mellette, az nem kis személyiség-változást jelent: erre talán a nők hajlamosabbak. A korábbi személyiségük látszatának fenntartása azonban újabb kihívás.
