Szeretőnk van. Szeretőnk volt. Ki tudja, mennyi ideig, ki tudja, hány. Ki tudja, milyen fontos volt az életünkben. A család nem sejti, remélhetőleg. Se a szüleink, se a testvéreink, se a házastársunk, se a sógorunk, se a nagybácsink, se senki. (De nehéz kibírni olykor. De tudjuk, hogy könnyen visszaüthet.) Egyszer majd, mikor már minden a múlté lesz, mikor már nem fáj konkrétan senkinek, vajon elmondjuk-e? Vagy hagyjunk-e halálunk után kibontandó levelet? Tegyünk-e poszthumusz vallomást a gyerekeinknek?
Nem tragikus, hogy milyen keveset tud egymásról szülő és gyerek? És, hogy sokszor csak akkor derülnek ki dolgok, amikor már késő? Amikor már nem lehet megbeszélni? Vagy egy harmadik személy mondja el, amit tud, ahogy tudja, tán elferdítve, szintén harmadkézből származó információk alapján, meggondolatlanul? Hiszünk-e neki? Vagy mégsem?
Mi hogy szerettük volna? Hogy szeretnénk? Örökre megmaradni abban a hitben, amelyben gyermekkorunkban ringattak bennünket, akár negatív, akár pozitív volt az, vagy közelebb kerülni a tényekhez? Már amennyire a tények bármit is jelentenek. Mert igazán a szándékok és a gondolatok, az érzelmek jelentenek valamit, nem a tények. Vagyis ugyanazok a tények millió dolgot jelenthetnek. Azt akarjuk, hogy a gyerekeink soha ne ismerjenek meg bennünket? Többet ér a szépen festett homlokzat? Vagy mégis vágyunk rá, hogy belénk lássanak, hogy tudják: ha nem is voltunk tökéletesek, szerettük őket? Lehet, hogy fel kellett áldoznunk értük a magunk boldogságát. Lehet, hogy erről jobb is, ha nem tudnak?
Egy könyvben olvastam apáról és fiáról, akik egymásnak soha el nem küldött leveleket írtak. Arról, hogy miért féltek egymástól, és miért hallgattak. Miért nem bírtak egyetlen egyszer se őszintén beszélgetni. Mikor már mind a ketten halottak, egy harmadik személy olvassa el a leveleket. Lehet, hogy velünk is ez fog történni? Mellébeszéléssel telik el az életünk, és azoknak, akiket legjobban szeretünk, egy hamis, retusált, sztereotip képet hagyunk hátra?