Van-e visszatérés a monogámiába? Ha az ember már belekóstolt abba, hogy milyen élményekben lehet része egy külső kapcsolat révén, vagy akár a kalandozásnak köszönhetően, képes lesz-e végleg hátat fordítani ennek az életvitelnek, és visszatérni a monogámiába? Mondjuk, örökre, hiszen az lenne a teljes leszokás. Vagy, akárcsak az alkoholistáknál, az addikció örökre megmarad, és legfeljebb napi szinten harcolni lehet ellene?

A visszatérés persze lehet kényszerű, talán a körülmények alakulnak úgy, például túl veszélyes lenne folytatni, vagy nincs olyan partner, akivel érdemes volna, és az illető érezheti úgy, hogy tudatosan keresni értelmetlen. Ez azonban nem meggyőződés szerinti visszatérés a monogámiába, hanem egyfajta megalkuvás, a "hűtlen" szíve szerint tovább csinálná, amit addig csinált, nem bánta meg, legfeljebb a következményeket, de magát a kalandozást, a szeretői viszony nyújtotta élményeket nem.

Az igazi leszokás - az én szemszögemből - az lenne, amikor a korábban poligám arra ébredne, hogy ez neki magának nem tesz jót, és ezért örökre szakítani akar a szeretőtartás vagy a megcsalás jelenségével. 

Az örökre azonban hosszú idő. Még a mi kis behatárolt, 60-70-80 évünkre vetítve is nagyon hosszú. Ha a korábbi szeretőből állandó partner lett, tehát az egyik monogámia a másikat váltotta, talán akkor el tudom képzelni, hogy belső meggyőződésből valóban megmaradjanak a felek monogámnak (például, mert másodjára tényleg azt a partnert találták meg, akit elsőre nem sikerült, aki majdnem mindenben kiegészíti őket). De az ördög nem alszik, és az egyén is folyamatosan változik. Változnak a preferenciái, és a korábban elérhetetlennek tűnő szerető lassanként belecsúszhat a zsémbes feleség vagy a nemtörődöm férj szerepébe akár. Vagy egyszerűen csak jöhet valaki, aki ellenállhatatlanul vonzó és izgalmas.

Azoknál pedig, akik a többpartnerűséget egyenesen élvezik, mert rájöttek, hogy így sokkal többet kaphatnak az élettől (és talán többet is adhatnak), a leszokás még nehezebb. Ha másokra tekintettel úgy is döntenek, hogy nem folytatják, előbb-utóbb valószínűleg kibírhatatlannak tartják majd ezt a kényszert, és újrakezdik az egészet, persze, ha a lehetőségeik adottak hozzá. Lelki beállítottság kérdése az egész, vagy csak a gyakorlat számít? 

Egyáltalán: olyan nagy a különbség a lélekben poligám, de testben monogám és a gyakorlatban is poligám között?