Úgy látszik, a július a vendégposztok hónapja. Ezúttal Hannawald gondolatait olvashatjátok. Annyit fűznék hozzá mindössze, hogy ezúttal is megtiszteltetésnek veszem a bizalmat, és remélem, a kommentekben a személyeskedés nem kap szerepet. 

Nem harcolhatsz azért, akit szeretsz, és aki egyébként viszontszeret. Nem azért nem, mert a társadalom elítélne, kilökne magából. Ez nem is lehet igazi ok, hiszen már azzal feketelistára kerülsz a társadalom szemében, amikor belépsz egy szeretői viszonyba, s amint ezt elfogadod – mert nem tehetsz másként, ha nem akarod minden nap szembe köpni magadat a tükörben - ez a nézőpont egyszerűen nem létezik többé a számodra. Más viszont van, ami folyamatosan kontrollál, ami folyamatos feszültséget gerjeszthet benned, s ez a saját lelkiismereted.

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy kétfajta döntés van, az egyik, ami a „kisebb”, „mezei” döntések halmazába sorolható, a másik pedig az, ami arról szól, hogy a te szabályaid szerint eldöntsd, hogy jó úton jársz-e, hogy jó ember vagy-e. S ez utóbbi esetén azért könnyebb meghozni a döntést, mert a saját értékrendedet alapul véve nincs is döntéshelyzet, ill. van, de csak egy választási lehetőséggel. Ráadásul a döntés után visszatáncolni is nehéz, hiszen akkor egy új értékrendszert kell felépítened ahhoz, hogy az önbecsülésed a 0 pont felett maradjon.

De mi van akkor, ha egyszer már változtattál ezen az értékrendszeren? Pont akkor, amikor belefutottál egy szeretői kapcsolatba. Ez jelentheti azt, hogy legközelebb, ha hasonló döntéshelyzet előtt állsz, már könnyebben találod meg a kapaszkodókat, s fogadsz el egy új helyzetet, egy új énképet? És akkor előfordulhat az is, hogy nem lesz megállás? Hogy egy ponton túl már olyan kifacsart értékrend és énkép alakul ki benned, amivel hosszútávon csak lelki betegként, de legalábbis meghasonulva lehet együtt élni?

Vagy, ha egyszer már valóban megtörtént ez a „váltás”, akkor utána, visszatekintve a sok változásra, amin átmentél, ez épp ellenkezőleg hat rád, és visszarettent a következő hasonló döntésektől? Vagy egyszerűen csak elérsz egy határig, amitől kezdve már nem tudsz sehonnan sem elfogadható magyarázatokat gyártani magadnak. Amikor úgy érzed, hogy ha most ezt megléped – jelen esetben, hogy ha felveszed a harcot – akkor az egyszerűen már nem te leszel,  a gondolattal, hogy milyen döntést hoztál nem fogsz tudni együtt élni, vagy még inkább együtt aludni…

Tehát amellett döntesz - és ez a saját döntésed -, hogy nem harcolsz. Hogy elengeded azt, aki a legtöbbet jelent neked, s kényszeríted arra, hogy ő is elengedjen téged. Látszólag fájdalmat okozol neki, és magadnak is, valójában azonban azt az egyetlen utat választod, aminek a végén még mindketten megtalálhatjátok a boldogságot és a biztonságot. (Jó, ez az utolsó mondat kicsit nyálas és túl fennkölt lett.) És, ha ez így is van, akkor is marad még egy kérdőjel, hogy mennyi idő kell, ahhoz, hogy túllépj ezen? Mennyi idő kell, ahhoz – ha lehet egyáltalán időben mérni ezt -, hogy azt mondhasd, hogy a döntéskor előrevetített boldogságod megérkezett? S megtudod-e valaha, hogy a másikban okoztál-e begyógyíthatatlan sebet?