Az itt következő gondolatok egy ismerőstől származnak, aki felhatalmazott rá, hogy leírjam a történetét és ebből fakadó életfilozófiája lényegét - ezt ő maga nem volt hajlandó megfogalmazni. Harmincas, egyedülálló, többdiplomás, több nyelvet beszélő, öntudatos és csinos nőről van szó. Úgy döntöttem, egyes szám első személyben írom le, amit hallottam tőle.

Nézd, szerintem lehet választani aközött, hogy az ember lánya folyton szenved a pasiktól, vagy aközött, hogy megtanul úgy élni, ahogy ők. Úgy is érezni, mint ők, nem tudsz, mert nem vagy pasi, de megteremtheted a saját egyensúlyodat azáltal, hogy szembenézel a tényekkel, és lemondasz bizonyos, romantikus elképzelésekről. 

Évekig játszottam én is a hülyét, beleszerettem valakibe, csak ő létezett, aztán előbb-utóbb szakítás lett a vége, és abba minden alkalommal majdnem beledöglöttem. Folyton magamban kerestem a hibát, persze, én se vagyok tökéletes, de elég sok hozzám hasonló nőt látok gyötrődni.

A barátnőim egy része huszonévesen férjhez ment, és mostanra rájött, hogy nem ezt akarta, van, aki válik, van, aki nem mer vagy nem tud, mert gyerekei születtek, nyakig ül az adósságban, meg retteg attól, hogy két-három kölyökkel a kutyának se kell. Van olyan ismerősöm is, aki 35 fölött még mindig a mesebeli hercegre vár, ezek pedig nem szoktak felbukkanni, főleg nem 35 fölötti nők körül. 

Tökéletes jelölt szinte nincs, csak kompromisszumok vannak: vagy hozzámész ahhoz, aki hajlandó elvenni, de nem igazán olyan, amilyet szeretnél, vagy megelégedsz a barátnő-szerető-futó kaland kategóriák egyikével. Harminc felett a független pasik, akik nem akarnak házasodni, vagy nem pont te vagy a zsánerük, kezdenek kerülni, mert te csak egyet akarhatsz: házasságot és gyereket. A házas pasik is tartanak tőled, mert feltételezik, hogy válásra akarod majd rábírni őket, ketyeg a biológiai órád. 

Próbálkoztam társkereséssel, először függetlenként. Komoly jelöltet nem találtam, főleg olyat nem, aki igazán tetszett volna. Akkor megpróbáltam férjes asszonyként. Rengeteg volt a jelentkező. Nem mondom, hogy mind érdekesnek bizonyult, de az úgynevezett "nem függetlenek" között akadt igazán nekem való is. Hazugságra építeni nem túl jó dolog, de miután lapátra tett valaki, mert bevallottam, hogy mégse vagyok férjnél, inkább kitaláltam egy élettársat, aki sokat utazik, de egyébként nagyszerűen megvagyok vele. 

Összejöttem egy nős pasival, akivel mindenben megértettük egymást. Vele el tudtam volna képzelni az együttélést is, de tudtam, hogy esélyem se lenne rá, annyira ragaszkodik a családjához. Igyekeztem megelégedni azzal, ami így jutott, de túl ritkán tudott időt szakítani rám. A szex csodálatos volt, és egyre többet szerettem volna, persze nem lehetett. Beleszerettem, szenvedtem, irigykedtem a feleségére. Nem akartam nélküle létezni, de szenvedni se. Persze, lemondhattam volna róla, és akkor mi marad? Kezdhetem elölről a társkeresést. 

Lassan rájött, hogy nincs is sokat utazó barátom, de nem haragudott a hazugság miatt, csak azt tanácsolta, hogy keressek valakit. Ha az ő jelenléte akadályoz ebben, inkább továbblép, előfordult már vele jópárszor, hogy meg kellett tennie. Kértem, hogy maradjon, és megígértem, hogy keresek valakit. De sokáig tartott, amíg meggyőztem magam róla, hogy tényleg kell valaki más is.

Ismét a nem független profillal próbálkoztam, és megint sok volt a jelentkező. Csalódások is értek, a szeretőmnek mindent elmondhattam, nem volt féltékeny senkire. Jó volt tudni, hogy ő ott van a háttérben, és nem kell szakítanom vele akkor sem, ha találok valaki mást. Végül is már nem volt akkora hazugság, hogy a sokat utazó pasim helyettesítésére keresek egy újabb szeretőt. 

Végül találtam. Nem volt könnyű, de az utamba akadt: érdekes módon ő is ugyanannyira ragaszkodik a családjához, mint az első szeretőm, és ugyanannyira elképzelhetetlen, hogy otthagyja a gyerekeit, nem is kívánnék tőle ilyet. Mindkettőt szeretem, és egyikükről se akarok lemondani. Túl sok negatív tapasztalat van mögöttem ahhoz, hogy lemondjak róluk. Nem tudom, hogy valaha lesz-e úgynevezett normális életem, lehet, hogy nem.

Egyikük se ellenzi, hogy tovább keressek, mert nem tartják magukat "megoldásnak". (Létezik egyáltalán megoldás?) Tudnak egymásról, de eszem ágában sincs összeismertetni őket. Olvastam valahol, és most már egyetértek a megállapítással: nem szabad mindent egy lapra feltenni. Ha valamelyikük szakítana, még mindig ott lenne a másik. És mivel egyikük sem ér rá igazán gyakran, nekem igényem is lenne még valakire. Nem azért kellene egy harmadik, mert nem elég jó nekem akár az egyik, akár a másik, de meglehetősen nagy az étvágyam. 

Gondolom, sokan meg fognak botránkozni ezen, nem bánom. Én nem sírom ki mind a két szemem éjszakánként, és nem rettegek attól, hogy elhagynak. Mióta két szeretőm van, a férfiak sokkal jobban vonzódnak hozzám, pedig nem is tudnak a barátaimról (csak egyet vallok be, és őt se látta soha senki az ismerőseim közül), szerintem azt érzik rajtam, hogy nem akarok görcsösen szerezni valakit, és tisztában vagyok a saját értékeimmel. Mondhatnám azt is, hogy boldog vagyok, de nem állok le, nem zárkózom be, nem dobom el a kulcsot. 

Nagyjából ennyit mesélt az ismerősöm. Kérdeztem, hogy a családalapításról lemondott-e, vagy soha nem is vágyott rá. Azt mondja, vágyott is, meg nem is, de most már késő, nem hiszi, hogy időben megismerkedhetne valakivel, akivel felelősségteljesen gyereket vállalhatna. De nem is hajlandó emiatt aggódni, elfogadta ezt a sorsot, és megpróbálja élvezni. És ha találna valakit, aki független, és legalább annyira bejön neki, mint a másik kettő, de kizárólagosságot kérne? Hajlandó és képes lenne még egy férfival beérni? Erre azt felelte, a hídon akkor kell átmenni, ha odaértünk.