Ma új posztíró mutatkozik be, mégpedig est ragon, aki nem olyan rég fedezte fel magának a blogot és azóta szorgalmasan, mitöbb kimerítően kommentel, számos kérdésre keresve a választ. Nem sűrűn fordult elő eddig, hogy férfi szánja rá magát posztírásra, úgyhogy ez most extra alkalom. Remélem, kommentelni fogtok szorgalmasan.
Elöljáróban annyit, nem láttam az azonos című filmet. De maga a szóösszetétel önmagában gondolatébresztő. A hűtlenség blog asztaltársasága a kezdetektől fogva, bármely felvetésből kiindulva, gyakran jutott arra a felismerésre, hogy a hűtlenségre kényszerítő tényezők közül egy állandó, biztos ok mindig felmerült: az otthon kihűlő félben lévő, csak ritkán igazán gerjeszthető, de egy külső személy által kiváltott, sokszor megmagyarázhatatlan és leküzdhetetlen vágy.
Hát akkor lássunk hozzá az élveboncoláshoz! Mi is az a vágy? Persze, mindenki tudja, de mégis... megfogalmazva kiderül, hogy csak a jelzőivel tudjuk leírni. Például: az a mindent elsöprő érzés, amely..., az az erős késztetés, amely..., az a leküzdhetetlen sóvárgás, amely..., az a lélekemelő eufória, amely..., az az egyesülési kényszer, amely..., az az erkölcsi gátakat leromboló tudatmódosulás, amely... és a sor végtelen.
Meg hát persze ott van a kedvenc felmentőseregem, az evolúciós eredetű, stratégiai fontosságú genetikai trükk, az összeillö párok egybentartására, az utódok minél jobb megalapozására, ahonnan már csak egy paraszthajszálnyira van a biokémiai magyarázat a hormonok erkölcstelenségéről. Tehát már maga a meghatározás sem egyszerű.
Az igazán érdekes téma viszont csak ezután következik. Miként viszonyuljunk vágyainkhoz, vágyaink hiányához, vágyaink feltartóztathatatlan elhatalmasodásához, lassú elhalásához? Van-e technika, erkölcsi alap, ami a helyébe léphet? Lehet-e, kell-e szembeszállni vele? Használható-e bármely gyakorlat, praktika a vágy hőfokának megőrzésére? Lehet-e valamivel még emelni is rajta? Vagy szükségképpen múlnia, hűlnie kell? És ha kihűlt, elmúlt, kell-e keresni másutt? Vagy, ha kerestlenül sodorja elénk az élet a lehetőséget, el szabad-e, el kell-e engedni? Vagy épp ellenkezőleg, botor aki veszni hagyja?
A kérdésfelvetés szándékosan pártatlan volta ellenére is, azt hiszem, itt, ezen a fórumon kitűnik az én, érintettségem okán determinált álláspontom. Ami közel sem olyan sziklaszilárd, mint volt még nem is oly rég. Ámbátor nem bennem kezdett el motoszkálni valami vágyakozás extra, hanem a vágytól elbódultak "erkölcsi gyengeségével" szemben váltam elnézőbbé, megengedővé, de még mindig nem elfogadóvá :-)