Ha hűtlenségi történetről szereznek tudomást az emberek, vagy más olyan eseménysorról, amely erkölcsi kérdéseket vet fel, és melynek szereplői az általános felfogásnak nem megfelelő döntést hoztak, első reakciójuk a felháborodás és ítélkezés. Ilyet nem lehet csinálni. Én sose tennék ilyet. Az ember tudjon uralkodni az ösztönein ... Hogy csak a civilizáltabb megnyilvánulásokat idézzem. Mert gyakori a zsigeri, durva ítélet is, ahogy ezt kommentekben épp elégszer láthatjuk.

Ha azonban valaki elkezd érdeklődni az adott eset részletei iránt, esetleg első kézből kap információkat, a kezdeti merev elutasítás általában oldódik. Belép az empátia, már annál, akinek van ilyen képessége, de egy kicsi talán minden normális embernek van, csak a pszichopaták kivételek. A részletektől közelebb lesz hozzánk az egész, emberibbé válik, meglátjuk a sok gyötrődést, a sok bizonytalanságot, a gyávaságot és a bátorságot. Lehet, hogy nem értünk egyet továbbra sem, de nem bírjuk meg olyan könnyen elítélni, mert sejtjük, hogy velünk is történhetne hasonló. (Olykor meg irigyeljük, hogy lám, vele megtörtént, és mi hiába várunk rá, tehát azt sem tudhatjuk, hogy adott esetben mit tennénk.)

Ha irodalmi formába öntik nekünk az egészet, mélylélektani megfigyelésekkel, önelemzésekkel, metaforákkal, minden ijesztően közel kerülhet hozzánk. Ha elég nagy a beleérző képességünk, olyannyira közel, hogy szinte képtelenekké válunk az ítélkezésre. Akkor kiesik a kezünkből még az utolsó kavics is ...