A nők sokat beszélnek róluk, a férfiak sokszor még azt is tagadnák, hogy tudják, mik ezek. A gyerekek belekiabálják a világba, a felnőttek visszafogják, titkolják. Olykor elragadnak bennünket, olykor uralkodunk rajtuk, olykor összezavarodunk tőlük, olykor nem tudunk velük mit kezdeni, szégyelljük őket.
Rengeteg mindent mondhatnánk az érzelmekről, nem kis szakirodalma van a kérdésnek, akit érdekel, olvasson utána. A legújabb kutatások szerint hat alapérzelmet kultúrafüggetlenül minden ember képes beazonosítani, sőt, a másik ember arcáról leolvasni (a pszichopatákat és az autistákat most hagyjuk), ezek pedig a következők: öröm, bánat, düh, meglepődés, félelem és undor. (Ki lehet próbálni a gyerekeken, én megtettem, azt kértem, hogy vágjon olyan arcot, mintha vidám lenne, szomorú, haragos, meglepődne, félne vagy undorodna, mindegyiket azonnal tudta és nagyon meggyőző volt a mimikája).
Persze, most nem ezekről az érzelmekről akarunk itt beszélni, hanem az ennél összetettebb, úgynevezett másodlagosakról, mint például a szeretet, a szerelem, a hála. És ezek között is arról a fajtáról, amelyről úgy hisszük, titkolni kell - vagy esetleg színlelni?
Miért nem vállalhatjuk leplezetlenül azt, ha szeretünk valakit? Pozitív érzés, ki ne örülne annak, ha szeretik? Miért kellene úgy tennünk, mintha nem éreznénk semmit, vagy éppen csak haverságot? Nem is arról van csak szó, hogy az egyik ember iránti szeretetünk sértheti a másikat (féltékenység), hanem arról is, hogy az, akit szeretünk, nem viszonozza az érzéseinket. Vagy csak kisebb mértékben.
A szeretői viszony igen kényes egyensúlyon alapszik, amelyet nehéz megtalálni és megőrizni. Főleg a nők hajlamosak rá, hogy meglehetősen hamar heves érzelmeket kezdjenek táplálni egy férfi iránt, ettől a pasik igencsak ódzkodnak. A legtöbb, szeretőre vágyó férfi (aki ragaszkodik a házasságához) nem akar heves érzelmeket, legfeljebb langyosakat, barátiakat (bár a baráti érzelmek szerintem nem a felületességükről híresek). De miért nem kell a férfiaknak az érzelem? Vagy kell nekik, csak nem tudnak vele mit kezdeni?
Nem magukkal az érzelmekkel van a baj, hanem az azokhoz kötődő elvárásokkal. Noha a szeretethimnuszban éppen az ellenkezője szerepel (a szeretet türelmes, nem vár semmit, satöbbi), a valóságban mind a heves, mind a mély másodlagos érzelmek viszonzást indukálnak. A viszonzás pedig törődést, időt, energiát, odafigyelést jelent. Valószínűleg azért emlegetik a férfiak annyiszor a szeretői kapcsolat baráti jellegét, mert számukra természetes, hogy ha van egy férfi barátjuk, az akkor is a barátjuk, ha évekig nem találkoznak, és nem is kommunikálnak egymással. Az érzelmeik nem igényelnek folyamatos gondoskodást.
A nők viszont másképp élik meg a barátságaikat is, intenzívebb és rendszeresebb kommunikációval. Lehet, hogy az érzelmeik jellege is más, de az a mód is, ahogyan megélik és kifejezik, illetve, ahogy viszonzást várnak. A férfiaknak is kell az érzelem egy szeretői viszonyban, de nem akarják megkötve érezni magukat általa. És rosszul viselik, ha elvárásokkal találják magukat szemben. Egy kicsit szabad őket szeretni, de nem túlságosan. Vagy úgy is mondhatnám: csak egy kicsit szabad megmutatni a valóságban (esetleg) jelentősebb érzelemmennyiségből.
A kölcsönös szerelembe esés az a rendkívüli állapot, amikor már egy férfi sem nehezményezi a mély és heves érzelmi megnyilvánulásokat. De ennek könnyen lehet robbanás a vége. Nem tudom, megállítható-e az egymásba szeretés folyamata tudatosan, az érzelmek visszafogásával, vagy azok visszafogott kifejezésével. Úgy sejtem, igen, de ehhez nagyon észnél kell lenni, ami épp a szerelmesekre nem jellemző.
