Nemrég magánüzenetben keresett meg egy doctorwho nevű olvasó, és váltottunk pár levelet. Az őt érintő témával, a női partner iránti vágy megszűnésével foglalkoztunk már egy fikciós vendégposzt erejéig, de ez a történet mindenképpen figyelmet érdemel, nem csak azért, mert valóságos, hanem azért is, mert mellbevágóan őszinte, akkor is, ha ez nem vet jó fényt arra, aki elénk tárja. Talán nem is olyan ritka az a probléma, amit felvázol.
Doctorwho levelei alapján készítettem egy összeállítást, az következik itt. Nem akarok állást foglalni, azt majd a kommentekben megteszem, ahogy reményeim szerint ti is.
Hét éve vagyunk együtt a párommal, nem házasodtunk össze, 4 éve együtt is élünk. Én mindig amolyan magányos farkas tipus voltam és vagyok is. Sajnos pár év alatt rá kellett jönnöm, hogy az együttélést nem nekem találták ki. Idegesít, hogy mindenről be kell számolni, hogy kérdezget mindenfélét, de ami a legrosszabb, hogy elkezdett "házisárkányosodni" parancsolgat. Mikor ennek a jelei először megjelentek, mondtam, hogy ez nálam nem fog menni.
Azonban vannak pozitívumok is, nagyon kedves nő és nagyon szeret. Mindent megtesz, csak sajnos részemről már elmúlt a lángolás, szeretem ugyan, de meguntam a testét. Egyáltalán nem vonz, ez kb másfél éve kezdődött, akkor még lehetett kicsit javítani a dolgon különböző fehérneműkkel, apró változtatásokkal, stb... de hónapok óta már az sem segít. Azt hittem, hogy velem van a baj, ez vezetett rá, hogy először félrelépjek. Azon az estén minden fantasztikusan ment egymás után 2x-3x is elég hosszan, így biztos, hogy nálam minden rendben (már ami a fizikai részét illeti). Gondoltam, ez a kis kerülő segít, hogy otthon is jobb legyen, de ugyanúgy semmi.
Pedig ő próbálkozik, még edzeni is elkezdett és már egész jó alakja van, de egyáltalán nem kívánom. És sajnos érzéke se nagyon van az erotikához.Szívesebben laknék egyedül és csak időnként vinnék fel valakit, de több okból nem szeretném elhagyni a barátnőmet. Egyrészt sok mindent köszönhetek neki, mindig segített mindenben, másrészt - és ez a legnagyobb akadály -, ő egyedül nem tudna megélni. Nem az a típus, aki lakótárs mellett meglenne, viszont nem keres annyit, hogy egyedül el tudja magát tartani. Ha elhagynám, akkor mehetne vissza vidékre (nincsenek a városban barátai sem, csak otthon), ott pedig gyakorlatilag semmi lehetőség nincs. Úgymond vége lenne.
A napokban azon gondolkodtam, hogy szerintem ő is tudja, hogy mennyire függ tőlem és talán, ha elmondanám, hogy szeretőim vannak, még esetleg azt is elfogadná, csak el ne hagyjam. Ha ez megtörténne, azt hiszem, csak rosszabb lenne, mert mikor nem megyek haza, neki fájna, hogy mással vagyok, engem meg a lelkiismeret furdalna.
Ő még fiatal, csak huszonéves, és ha egy kicsivel erősebb lenne lelkileg, akkor a döntés egyértelmű lenne, így viszont nem merem megkockáztatni, hogy esetleg ártson magának...
Talán ott hibáztam, hogy ez volt az első komolyabb kapcsolatom és tudni akartam, milyen együtt élni valakivel. Az első pár évben nem derült ki, hogy baj lenne, mert többször költöztünk, munkahelyet váltottunk, szóval volt elég változatosság az életünkben... De most, hogy egy ideje nyugi van, megjelentek a gondok, én pedig rájöttem, hogy nem nekem való az együttélés, zavar, hogy valaki mindig itt van. Plusz nem is kívánom testileg.
Persze változtam én is, akkor még nem volt nőideálom, most már van. Jobban szeretem a nőies nőket (magassarkú, harisnya, hosszú haj), ő viszont az életben nem vesz fel magassarkút, és nem öltözik nőiesen. Erről többször is beszéltem vele, nagyon nagyon tapintatosan, de mikor megéreztem, hogy magára veszi, gyorsan kihátráltam és viccesre vettem a dolgot, mert tudtam, ha erőltetem, akkor elsírja magát...Az elmúlt pár hétben rájöttem, hogy nekem nem érzelmileg/lelkileg van szükségem szeretőre, csak a testiség miatt. Azt is érzem, hogy a mostani szeretőmet kezdem lassan megunni, szóval másfelé is nézelődök, ami azt jelenti, hogy valószínűleg váltogatni fogom őket időnként. Azt hiszem, sajnos nagyon hamar megunom a másik testét.
Még egy kis adalék infó: soha sem hittem, hogy én ez a fajta szemét típus vagyok. Fiatal korom óta az igazit kerestem, családot akartam... De most, hogy elmúltam 30, pont ellentétesen gondolom: nekem nem kell állandó partner. Valahogy az elmúlt 4 év együttélés során teljesen megváltozott a gondolkodásom. Egyetlen dolog maradt meg, miszerint magányos farkas vagyok és mivel régen is az voltam, gyanítom, ez nem fog változni.
Az utolsó 100 komment: