A nyitott kapcsolat ... Valószínűleg annyiféle, ahány pár kipróbálja. Egy dolog biztosnak tűnik: humorérzék nélkül ezt a műfajt nem lehet művelni. Sőt, ajánlatos nagy adagot raktározni ebből az életmentő tulajdonságból.
Mennyit áruljunk el a saját másod-valóságunkról (second life) a hivatalos partnerünknek? Szerintem minél kevesebbet. Egyrészt, mert nem csupán a saját titkainkról van szó, hanem a szeretőnk dolgairól is, aki talán nem él nyitott kapcsolatban ... De ha mégis, akkor sem feltétlen kellemes, ha a szerető férje/felesége sokat tud róla. Igen, az is benne van a pakliban, hogy valaki felrúgja a megállapodást, és visszaél a beszerzett információkkal. Ugyanakkor, ha nagyon bízunk a partnerünkben, TUDJUK, hogy soha nem élne vissza a tudásával, és azt is pontosan tudjuk, hogy nem zavarja, ha beszélünk a szeretőnkről, miért is ne tehetnénk. Egy jó házasság ezt is kibírhatja. Talán.
Nagy emberismeretre és bizalomra van szükség. Én azt mondanám, az óvatosság és a tapintat rendkívül fontos. Ha nekünk jólesne is, ha megbeszélhetnénk az élményeinket a férjünkkel/feleségünkkel, gondoljunk bele, hogy neki mennyire esne ez jól. Lehet, hogy a tényt, hogy van valakink, még elviseli, sőt, örülni is képes neki (mert boldognak lát, ha boldognak lát), de olyan részletesen azért nem szeretné tudni, mi történik kettőnk között. Vagyis, talán a külső bizalmas választása a legokosabb, ha ezeket a problémákat meg akarjuk beszélni. És nyitott házasság esetén még azt a terhet sem rakjuk a bizalmasra, amelyet egy titkolt hűtlenségbe való beavatáskor óhatatlanul is a cipelnie kell.
De a nyitott házasság ténye nem feltétlen olyan információ, amit mások orrára szeretnénk kötni. A családtagjaink, a barátaink, az ismerőseink és az ellenségeink nagy része valószínűleg nem értené meg, hogy ezt az utat választottuk, és folyamatos magyarázkodásra kényszerülnénk. Gyengeségnek látnák, támadási felületet adnánk olyanoknak, akik előszeretettel támadnak bennünket. Ezért könnyen lehet, hogy a pár úgy titkolja közös megegyezés alapján gyakorolt "hűtlenkedését", mintha az bűn lenne. Pedig egyedül ők maguk hivatottak abban dönteni, hogy mit tekintenek bűnnek, árulásnak vagy akárhogyan is nevezzük, és mit nem. A társadalmi nyomás ismeretében azonban gyakran kényszerülnek arra, hogy titokban tartsák ennek a tényét. De valójában nem is tartozik senkire, ki milyen szabályok szerint működteti a házasságát (csak akkor, ha agressziót alkalmaz).
Felvetődik még rengeteg részletkérdés ezzel kapcsolatban, amelyre majd később sort kerítünk. Beavassuk-e a gyerekeket, vagy titkoljuk el előlük, mi folyik? És, ha egyébként a gyerekek ismerik a "legális" szeretőnket? Jobb-e, ha egyszer csak tiszta vizet öntünk a pohárba, és ezzel alapvetően befolyásoljuk a saját, párkapcsolatokról vallott nézeteit? Mikor jön el annak az ideje, hogy őszintén beszélhetünk erről? Ha már nem lehet kezdettől fogva így nevelni őket? (Mert szerintem nem lehet.)
Mikor a szeretői kapcsolatban konfliktus keletkezik, odahaza megbeszélje-e az ember a partnerével, vagy sem? Milyen mélységben beszélje meg? Kérjen tanácsokat? Vagy tegyen úgy, mintha minden rendben lenne, mert mégse túl szép dolog a megcsalt párunktól elvárni, hogy a szeretőnkkel való konfliktusban véleményt nyilvánítson? És mi van, ha nincs állandó szeretőnk, "csak" hébe-hóba vadászunk? Arról beszámolhatunk-e? Ahhoz, hogy ne sebezzük meg egymást folyamatosan, ezeket a kérdéseket folyamatosan fel kell tennünk magunknak, és valószínűleg folyamatosan újra is kell értékelnünk a válaszainkat. A nyitott kapcsolat még kevésbé statikus, mint a hagyományos.