Ezt a posztot jó pár hónappal ezelőtt írtam, a dívány blogpályázatára. Szerettem volna elindítani egy 35+ nőkkel foglalkozó, újító jellegű rovatot, de a pályázatomra még csak visszajelzés sem érkezett. Nem kifejezetten hűtlenség a cikk témája, de mivel ez is sokakat érdekelhet, úgy döntöttem, publikálom, aztán vagy hozzászóltok, vagy nem. 

Még a kilencvenes években került a kezembe Elisabeth Badinter francia filozófusnő 1980-ban megjelent L'Amour en plus: histoire de l'amour maternel (magyarul: A szerető anya) című könyve, amely gyakorlatilag leszámol azzal a tévhittel, hogy az anyai szeretet ösztönös, és természetes, hogy minden anya szereti a gyerekét, és önfeláldozó módon másra sem vágyik, mint hogy gondoskodjon róla. Badinter szerint a XVII-XVIII. században az európai anyák teljesen másképp működtek, mint amit ma normálisnak tartunk, a gyerekek csak igen kis százaléka nevelkedett a saját anyjával, hogy az apákat most ne is emlegessük. Ha az anyai szeretet annyira ösztönös lenne, ahogy hisszük, vagy hinni szeretnénk, vagy el akarjuk hitetni a nőkkel (önmagunkkal), akkor ez soha nem történhetett volna meg.

Az anyai szeretet tehát valami tanult dolog azon túl, hogy természetesen hormonálisan szabályozott is, tehát bizonyos hormonok valóban segítenek a kötődés kialakulásában. De nem csak az ember nőstényének kell tanulnia az anyaságot, az állatvilág tele van példákkal, amelyek arról tanúskodnak, hogy ez mennyire nem magától értetődő, és csak hormonok által szabályzott folyamat, milyen nagy mértékben függ a szocializációtól.

Az, hogy Badinter ezzel a témával kezdett foglalkozni, talán magánéletével is összefügg (nőknél ez gyakran van így), három és fél éven belül szülte meg három gyerekét, ami azért elég durván hangzik. Nem csoda, ha elkezdte megkérdőjelezni az ösztöneit. 

Nemrég, épp 30 évvel az első "bomba" után új könyvvel állt elő: Le Conflit: la Femme et La Mère (A konfliktus: a nő és az anya), amely az előzőhöz szervesen kapcsolódik, hiszen ugyancsak az anyaságról szól, és persze megint meglehetősen kihúzza a gyufát. A meggyőződéses feminista Badinter (nota bene: a feminizmus Franciaországban nem szitokszó, mint idehaza) azt állítja, hogy az utóbbi évtizedek trendjei a nőket újfajta rabszolgaságba taszították, de most már nem a férfiak, hanem a saját gyerekeink rabszolgái vagyunk. 

Egyrészt itt van a környezetvédelem, az ökológiai gondolkodásmód, ami azt sulykolja belénk, hogy éljünk stresszmentes életet, együnk bio kajákat, főzzünk otthon (lehetőleg a kenyeret is mi állítsuk elő), és ne használjunk eldobható pelenkát, másrészt az anyatejes táplálás dicsőítése: ha nem sikerül szoptatni azt a gyereket, a szerencsétlen anya rémeket kezd látni, hogy valamit végképp elrontott (kötődési problémák, immunrendszer, ő nem is igazi nő). Talán sehol sem olyan drákói az áldozd fel magad parancsszó, mint a szoptatás témája körül, Magyarországon meg különösképp. 

A "difference" vagy különbségelvi feminizmus (difference feminism, magyarul nem találtam hozzá forrást) pedig valósággal a női lét szent Gráljává emeli az anyai ösztönt, mindeközben persze a gyermektelen nők meg érezzék magukat a lehető legrosszabbul - vagy, mert nem képesek kihordani egy gyereket se, vagy, mert horribile dictu nem is akarnak gyereket. 

Idehaza még hozzátehetnénk a gyerekenkénti három éves otthonmaradást mint követelményt, ami a szocializmus öröksége, de úgy beleivódott a magyar gondolkodásmódba, hogy ez idő szerint szinte képtelenség értelmes vitát folytatni róla. Noha sehol másutt a világon nem állítják, hogy jót tesz egy gyereknek, ha három (sőt, olykor öt) éves koráig nem megy közösségbe (az EU legtöbb államában fél-egy év a szokásos idő, amit az anya otthon tölt a szülés után), mi, magyarok ragaszkodunk a szerzett jogainkhoz. Vagyis, kipenderítjük a nőket a munkaerőpiacról, és ember legyen a talpán, aki oda visszatalál. (Az új magyar szabályozás még hátrányosabb, mint eddig, noha a plakátokon szereplő modell kismama próbálja bizonygatni, hogy nem is.)

A kérdés persze az, hogy miként lehetne anélkül megszabadulni ettől a sokrétű zsarnokságtól (és akkor arról, hogy ez az egész milyen hatással van a nőre mint szexuális, intellektuális lényre, még nem is beszéltünk) anélkül, hogy a gyerekeink is megsínylenék? Nyilván nem arról van szó, hogy azok a nők, akik nem tartják magukat ún. szuperanyának vagy földanyának, ne szeretnék a gyerekeiket, de esetleg nem ez életük legfontosabb, sőt egyetlen vetülete. Ráadásul szerintem a kis zsarnokoknak se jó egyáltalán, ha az anyjuknak nincs senki és semmi más az életében, csak ők. Lehet ez kényelmes egy ideig, de aztán épp az ellenkezőjébe megy át. 

Arról pedig, hogy a párkapcsolatokra és a hűtlenségre milyen hatással lehet az anyaság, már korábban is írtam, talán érdemes újraolvasni azt a posztot is. 

Aki még nem szavazott, de szívesen megtenné, ne fogja vissza magát, és tegye meg ITT és  MOST! (Életmód kategória) Az első tízben vagy 5 anyasággal és gyerekneveléssel foglalkozó blog van, azokra azért könnyebb szavazatot gyűjteni, de én sem adom fel, és a téma, mint látjátok, újra és újra terítékre kerül - kicsit másképp, mint máshol.