A hűtlenség ábécéje

Ha azt mondom szerető, azt mondod, húszéves, független, hosszú combú, szőke csaj. Nem túl okos, de legalább szép. És mi van, ha a szerető egyáltalán nem így néz ki? Ha negyvenöt éves, férjezett, kétgyerekes, átlagos kinézetű, szemüveges, okos NŐ? Mondjuk ...

Korábbi posztjainkban ejtettünk már szót a szeretők koráról, mind férfi, mind női viszonylatban, most azonban bővebben fejtjük ki a témát.

Akinek sose volt benne része, az hitetlenkedhet, de elég sok házaspár él úgy évekig egymás mellett, hogy vagy nincs szex köztük, vagy van, de az annyira csapnivaló, hogy még rosszabb, mint a semmi.

Nem szokás erről nyíltan beszélni, naná, hogy nem. Hiszen az elvárás az, hogy a házasság mindenre megoldás legyen, szexuális vágyaink csillapítására leginkább. Ha mégsem az, akkor valamelyik fél vagy mindketten hibásak, bűnösök, vagy egyszerűen csak bénák. Sőt, ennél sokkal kellemetlenebb feltételezések is eszébe jutnak a kibicnek, aki nem érti. Például, hogy az egyik fél már nem kívánatos, nyilván a saját hibájából. Vagy impotens, vagy nem elég jó az ágyban, vagy az ördög tudja. Nagyon nehéz ilyesmiről nyíltan beszélni. Nem csak idegennel, de a saját párunkkal is. Olyan sebeket ejthetünk egymáson, amelyek nem múlnak el többé.

Vágyunk valamire. Lehet, hogy először csak személytelenül. Pezseg a vérünk, itt a tavasz. Kísértésbe esünk. Találunk valakit. Fantáziálunk vele. Lehet, hogy az otthoni szex közben. Vagy épp önkielégítéskor. Flörtölünk. Levelezgetünk, telefonálgatunk. Kétértelműek vagyunk, de bármelyik pillanatban elbillenhet a dolog veszélyes irányba. Megtesszük a döntő lépést. Randira hívjuk. Vagy elfogadjuk a meghívást. A randin megfogjuk a kezét. Csókolózunk. Vagy ennél még messzebb megyünk. Hol van az a pillanat, amikor már megcsalásnak számít, amit művelünk?

Kedves Hűtlenek,

ismét kaptam egy olyan írást, amelyet szerintem érdekesnek fogtok találni. A szerző α Ursae Minoris, aki Európa egyik legliberálisabb(nak tartott) országában él, posztja ennek a bizonyos államnak (illetve közvéleményének) hűtlenséggel kapcsolatos álláspontjáról szól. Végül is ki a liberális? És meddig tart az össznépi őszinteség? Fogadjátok szeretettel a szerzőt. (Nem áprilisi tréfáról van szó.)

A Veszedelmes viszonyok című klasszikus szerint nincs. Egy szükségképpen elszánt, profi csábító, aki korlátlan szabadidővel és elég pénzzel rendelkezik, előbb-utóbb sikerrel jár. Mit ér az erény, ha nem teszik próbára, ugyebár? Mit ér a hűség, ha a csalásnak még a lehetősége sem merül fel? Van-e szomorúbb nemi identitásunk, női önképünk számára, mint az, ha már elcsábítani se akarnak bennünket?

Maga a tény, hogy valaki eddig még mindig ellenállt a csábításnak, nem biztosíték arra, hogy ez örökké így is marad. (Jó, egy bizonyos kor után már esélyes.) Ha jól belegondolunk, egy többé-kevésbé átlagos életvitelű, nem különösebben dögös nőnek nem sűrűn adódik alkalma dörzsölt csábítóval találkozni, főleg olyannal, aki mindent megtenne azért, hogy őt, és pont őt megszerezze. Lehet, hogy bepróbálkozik valaki, aki saját maga sem biztos a szándékaiban, lehet, hogy üldözi valaki, aki neki sem tetszik igazán, legfeljebb maga a tény kedvére való, hogy sikerült megbolondítania egy férfit. Tetszeleghet az erkölcsös asszony szerepében, persze, noha a lelke mélyén tudni fogja, hogy nem ő annyira erkölcsös, csak a kísértés nem volt elég erős.

Legutóbb arról beszéltünk és vitatkoztunk, milyen módozatai léteznek a nyílt hűtlenségnek, ami megcsalásnak igazán nem is nevezhető, hiszen a partner tudtával, beleegyezésével, sőt, sokszor biztatására történik, esetleg a jelenlétében, sőt, aktív részvételével. De van úgy, hogy a partner tudja, vagy igen valószínű, hogy tudja, mi folyik a "háta mögött", és ugyan nem egyezett bele expressis verbis, de mintha hallgatólagosan egyetértene - legalább is nem szól ellene semmit.

A megcsalás kifejezésben ott a csalás: vagyis átverjük a másikat, hazudunk, színlelünk. De mi van, ha nyíltan szexelhetünk mással? Milyen módozatai vannak a partner tudtával történő félrelépésnek, és hogyan lehet ezt lelkileg feldolgozni? Mitől függ, hogy a kapcsolat túléli-e ezt, illetve, hogy az egyik partner bedobja-e a törölközőt?

Lehet, hogy gúnyos formában vetődött fel az egyik kommentben, nem bánom, de reális alternatíva, léteznek olyan párok, akik megegyeznek a nyílt kapcsolatban. Nyitott házasság, partnercsere, többes szex, illetve szvinger klub látogatása egyaránt megoldás lehet. Nézzük, melyik hogy működik, és milyen hátulütői lehetnek.

Mindeddig a hűtlen fél szemszögéből néztük a dolgokat, de mi történik azzal, aki a saját szemszögéből hűséges (meggyőződésből vagy lelki kényszerből, talán, mert őt kielégíti a monogámia, talán, mert nem igazán érdekli a szex, talán, mert nem akar fájdalmat okozni, talán, mert csak erkölcstelennek tartja a megcsalást, de nagyon szívesen megtenné, és nagyon szenved attól, hogy nem teheti meg), bármilyen okból kifolyólag is, de hűséges. Mi történik, ha az ilyen ember tudomására jut, hogy megcsalják?

A házasságtörést kétféleképpen szokás ábrázolni általában. Szívesen csinálnak belőle :

1) komédiát, bohózatot, vígoperát, kabarétréfát, vagy
2) melodrámát, drámai operát, tragédiát (és még lehet sorolni ...)

Lehet, hogy csak nekem tűnik így, de mintha túlzások nélkül nem bírnánk beszélni a dologról. (Persze vannak kivételek, például a franciák, akik egész sajátos módon állnak a kérdéshez.) Vagy túl nevetséges színben tüntetjük fel, vagy olyan drámaivá tesszük, hogy kő kövön nem marad, és folyik mindenütt a paradicsomlé.

Mi ennek az üzenete? Ha van valami üzenete egyáltalán.

Ismét egy komment alapján kezdek új posztba. Barbieds nicknevű olvasóm vetette fel ezt a kérdést, de annyira nagy volt aznap a roham, hogy gyakorlatilag észrevétlen maradt. Pedig érdekes, sokakat foglalkoztató dilemma lehet.

Ezúttal nem teszek mást, mint felvezetem a témát, és várom, hogy véleményt nyilvánítsatok. Van-e különbség erotikus játszótárs és szerető között? Mit értünk egyáltalán játszótárson? Fontos-e, hogy a szeretőnk szívesen játsszon, hogy fantáziáinkat kiélhessük vele? Vagy a szeretőség egész másról, elsősorban érzelmekről szóljon, játszadozáshoz inkább "sima" szexpartner illik?

Ha már eldöntöttük, hogy szeretnénk félrelépni, vagy egyszerűen muszáj, mert még felrobbanunk, akkor is többféle jellegű megoldás között választhatunk. Törekedhetünk a testi-lelki-szellemi összhangra, kereshetünk tehát igazi szeretőt, akivel nem csak szexelni jó, hanem beszélgetni, nevetgélni, enni-inni, telefonálni, csevegni, e-mail-ezni is, szóval, akivel más élethelyzetben akár még együtt is tudnánk élni, annyira hozzánk való. Szép gondolat, csak nagyon, de nagyon nehéz ilyet találni. És ha találtunk is, megtartani még nehezebb. Még független partnerek között is bonyolult kialakítani olyan egyensúlyi helyzetet, amely mindkét embert elégedettséggel tölti el, hát még ennyire speciális feltételek mellett.

A kezdő félrelépők egyik fájdalmas problémája, hogy milyen helyszínt válasszanak a hűtlenkedésre. Ha egyikük független, vagy van másodlakása (befektetési céllal vásárolt, gyerekeknek szánt kégli), amelyet erre a célra igénybe lehet venni, akkor nem gond, a kényelem garantált. Bár egy nem lakott lakásba minden alkalommal elcuccolni kissé bonyolult, ilyenkor illik ágyneműt és törölközőt, tisztálkodószert vinni, takarítani se árt olykor, szóval logisztikailag mégse annyira egyszerű.

Aki volt már olyan emberrel, akivel a világ tudott lenni egy hotelszoba is, az csak hallgassa, és emlékezzen. És lehetőleg ne bőgje el magát :-)

Egyik olvasónk, Quadrille Lobster kérdései alapján született a következő poszt. A kérdések jogosak, megpróbálok egzakt válaszokat adni.

A kérdés tehát: Milyen a jó szeretőnek való pasi?

(Természetesen magamból és a magamfajta, értelmiségi nőtípusból indulok ki, tehát a véleményem korántsem igaz minden társadalmi rétegre, ezt kéretik figyelembe venni.)

A komment persze nem ebből az egy kérdésből állt, lényegében a következő dolgokat firtatta:

1) Elég-e a jó test?
2) Milyen szexuális teljesítményt várunk el?
3) Kell-e valami, amitől jó a hódítás?
4) Mit szeretnénk érzelmileg, ha nem várhatjuk el, hogy a pasi belénk zúgjon, mert az nem lenne fair?
 

Tudom, a címben szereplő kérdésre van olyan válasz is, amin egy férfitársaság öblös hangon röhögne, ahogy kell. Ahogy ők egymástól elvárják. Persze, a kúráson kívül akarnak ők még sok mindent mást is. De most nem az orális szex gyönyöreiről fogok beszélni (talán majd máskor). Hanem arról, hogy a pasik is csak emberből vannak, sőt, olykor nagyon pici fiúból. Olcsó közhelyeket kerülgetni nehéz, ezért most én is be fogok vetni néhányat, főleg, mert úgy látom, hogy minél elcsépeltebb szólamokat olvas a nagyérdemű, annál jobban bírja. Az ismétlés, meg a nemtudás, meg azanyja ...

De vissza a kezdeti témához. Ha most kijelentéseket teszek a szeretőt kereső vagy tartó férfiakról, azt valamire alapozom, és persze nem a pasik egymás közötti macsó beszélgetéseire. Azokban körülbelül annyi az őszinteség, mint egy házassági hirdetésben. Nem állítom, hogy az én forrásaim tökéletesen megbízhatóak, de ha levonom belőlük a jóindulatom elnyerése érdekében tett plusz köröket, még akkor is marad épp elég emberi tartalom.

A vágy ott van, és követelőzik. Mi küzdünk ellene. Tüskebokorba vetjük magunkat, vagy harapdáljuk a kezünket, esetleg elmegyünk futni, és csak félholtan érünk haza, persze választhatunk más sportágat is. Az a lényeg, hogy izzasztó legyen, és utána beleájuljunk az ágyba.  Akkor is dolgozunk, ha nem kéne, jótékonysági egyletet alapítunk, blogokat írunk (hehe), gyermekeinket üldözzük szeretetünkkel, lakógyűlésre járunk, és vizslatjuk, ki bagózott a liftben. Ritka rózsatöveket kezdünk gyűjteni, tévésorozatokra specializáljuk magunkat, vagy beiratkozunk újra az egyetemre, hogy szerezzünk egy ötödik diplomát. A vágy lesben áll persze így is. Váratlanul tör ránk, és olyankor elborul az agyunk, mindent megadnánk egy másik testért, amelynek nekieshetünk vagy amelyhez hozzásimulhatunk. Lehet, hogy titokban pornóoldalakat nézünk, és ettől nem igazán érezzük jobban magunkat.

Valószínűleg ritka az olyan ember, aki egyébiránt többé-kevésbé normális erkölcsi értékek szerint él (nem létformája a lopás, nem üt le idős embereket az utcán, és nem parkol a mozgássérültek helyére), a félrelépés(ek) miatt kénytelen kevésbé mintaszerűen viselkedni, és még egy fikarcnyi lelkiismeret-furdalása sincs. Legalább a kezdeti időszakban biztos felmerül mindenkiben a kérdés: milyen ember is vagyok én, hogy így hazudozom, alakoskodom, meséket találok ki, és mást mutatok, mint ami vagyok?

Valami bűzlik Dániában, vagyis a házasságban (egyszerűség kedvéért most ezt a szót használjuk, de az élettársi viszonyra ugyanúgy gondolunk). Lehet, hogy már a kezdet kezdetén se volt egy nagy lángolás, de a felek valamiért úgy döntöttek, hogy egymáshoz csomózzák magukat. (Szerintem több az ilyen eset, mint a szerelmi házasság, még ma is, bár lehet, hogy tévedek.) Most az másodlagos, hogy miért kötöttek házasságot, ha nem szerették egymást, a dolog megtörtént. Egyébiránt a lángoló szerelemből született házasságok még rosszabbak tudnak lenni, mint az ilyenek.

A házasságtörés nem szép dolog. Végül is azt csapjuk be, akit szeretünk, vagy valaha szerettünk. Meg még esetleges gyerekeinket, és rokonainkat, valamint minden jó ismerősünket, majdnem az összes barátunkat, és még az APEH-et is, mert a szállodai szobáért nem fizetünk idegenforgalmi adót (azt hiszem).

Szóval, nem olyasmi ez, amit ki kéne tenni a Facebook-ra, a profilunkba. Titokban kell csinálni (vannak kivételek, de erről majd más alkalommal), hazudozni kell, mégpedig lehetőleg jól, mert ez se egyszerű műfaj. Sok olyan képességünket fejleszthetjük így, amelyeket az élet más területein is hasznosíthatunk, de ez megint messzire vezetne (lehet, hogy erről is külön posztolok egyszer).

Igen, a kettős mérce még él. Nem ugyanúgy ítéli meg a társadalom (hülye szó, de most mit írjak ide?), ha a férfi lépeget félre, mint, ha az asszony. Minél hagyománytisztelőbb a berendezkedés, annál rosszabbra kell számítania a nőnek. Extrém esetben (és ebből jóval több van, mint szeretnénk) halálos ítéletre. Lehet ez a halálos ítélet akár hivatalos is, az egész közösség által jóváhagyott aktus, de lehet "egyszerű" önbíráskodás. A lényeg, hogy még itt és most sem teljesen veszélytelen házasságot törni, ha nőnek született az ember.

Vajon tényleg nem lövünk házinyúlra? De akkor mégis, honnan az a sok családon belüli kavar, házibarát effektus, és munkahelyi "flört" - még ha csak flört lenne ... Könnyű azt mondani, hogy a sógorral ne, a haverral ne, a kollégával, a főnökkel, a titkárnővel, az üzlettárssal, a diákkal, a tanárral, a személyi edzővel és a házinénivel ne. Csakhogy az ember általában ott vadászik, ahol megfordul. Ahol nincs jelen, ott nem tud szegény hódítani sem. Vagyis nem tudott, mindaddig, amíg fel nem találták a netes társkeresést! 

Amikor a férfiak kezdenek lenyugodni, akkor ébrednek rá bizonyos nők arra, hogy eddig még nem is éltek igazán. A legtöbb nőnek meg kell tanulnia, hogy mi a jó neki, hogyan tudja elérni legkönnyebben az orgazmust, hányfélére képes egyáltalán. Hosszú tanulási folyamat ez, amelyet persze nem minden nő akar végigjárni: van, akinek annyira könnyen megy az egész, hogy nem is foglalkoztatja a kérdés, van, aki meg annyira nem érez rá az ízére, hogy kellemetlen nyűgként éli meg az otthoni szexet is, majd bolond lesz másutt próbálkozni.

Maga a csalás szó implikálja, hogy itt valami becstelen dologról van szó. Csalunk, hazudunk, átverünk, aki ilyesmire képes, az minden más aljasságra is kapható. Vagy nem? Nem feltétlen. Sőt, egyáltalán nem.

Akinek hazudni kell, az legtöbbször maga érdemelte ki, hogy hazudni kelljen neki. Például, mert képtelen elviselni az igazságot. Ettől még nem "rossz" ember, csak gyenge. Csak gyarló, mint a többi. Ha valaki minden igazságot el akar viselni, az sokat fog szenvedni. Lehet, hogy nem éri meg. Lehet, hogy az öncsalás, a kegyes hazugság jobb. Élhetőbb. De ezt nehéz annak eldönteni, aki a megcsaló pozíciójában van. Annak muszáj legtöbbször abból kiindulnia, hogy jobb, ha hazudik. Egyrészt önvédelemből, másrészt kíméletből.

Ugyanaz az ember, aki a saját házastársának unalomig ismert és fárasztó, mert mindenki tud az lenni ..., a szeretőnek izgalmas, kívánatos, és minden percben új. Minél kevesebb időt tölthetnek együtt, annál értékesebbé válik az a kiszakított idő. Gyorsítanád a civil napokat, heteket, amelyet vánszorogni látszanak, és megállítanád a vele töltött kevés órát. Néha olyan, mintha már soha nem láthatnád viszont, olyan nehéz összehozni a találkozást. És van úgy, hogy nem tudod, ez az utolsó alkalom, hogy látod. Az utolsó szó, amit valaha hallasz a szájából.

Ha már ráléptünk erre az útra, akkor járjunk rajta. Nincs rosszabb, mint egy olyan partner, aki naponta, sőt, óránként változtatja az elképzeléseit, lelkiismeret-furdalástól gyötrődik, folyton szakítással fenyegetőzik, és sose tudni, hogy eljön-e a következő randira. Vagy egyáltalán, szóba áll-e még velünk.

A megbízhatóságnak is több arca van. Létezik a megbízható civil ember, aki szeretne félrelépegetni, de képtelen megtenni, és hónapokig, évekig csak kacérkodik a gondolattal. Kezdeményez, majd visszakozik, a jelzésein képtelenség eligazodni. Nem, ne higgyük, hogy ezt csak a nők képesek előadni. A férfiak semmivel sem határozottabbak a legtöbb esetben. Ráadásul sokkal meggyőzőbbek, ha éppen olyanjuk van, hogy valami miatt szeretnék! Akkor órákig csevegnek, telefonálgatnak, a csillagokat és a bolygókat is lehazudják az égről, nincs lehetetlen számukra. Nagy pofáraesés a vége.