A hűtlenség ábécéje

Újra és újra felbukkannak kommentelők, akik hol szelídebb formában, hol kicsit durvábban kifejtik, hogy aki hűtlen, az mekkora szemét, és most finoman fogalmaztam, nem akarván visszhangozni, amit úgyis mindannyian kívülről fújunk.

A tartós szeretői kapcsolat kicsit olyan, mint a házasság - bizonyos tekintetben. Hiszen nem csak egy emberrel kerülünk "kapcsolatba", hanem az ő világával is. Többek között a családját is mélyrehatóan fogjuk ismerni. Amennyiben nem a lebukás és a robbantás a dolgok kimenetele, hanem a hosszan tartó együtt-külön létezés, ezekkel az emberekkel, akik a szeretőnknek nagyon fontosak, sose fogunk találkozni, illetve, még ha találkozunk is, nem fedhetjük fel nekik, hogy kik vagyunk, és mi mindent tudunk róluk. De ettől még a világunk részeivé válnak, akár évekre.

Vannak szeretők, akik keveset beszélnek az otthoni dolgokról, és vannak, akik tanácsot kérnek, eldicsekednek vagy panaszkodnak, régi sztorikat mesélnek a gyerekekről. Ha valaki beteg a családban, jobbulást kívánunk neki, noha ezt az érintett sose fogja megtudni. Izgulunk, ha vizsgázik a szeretőnk gyereke, aggódunk, ha egészségügyi vagy egyéb gondok vannak vele, nevetünk, ha jópofa beszólásai vannak. Nézegetjük az iwiw-en vagy a facebook-on, kivel jár a gyerek, és kik az osztálytársai, mennyire hasonlít az apjára/anyjára, és persze mi is szépnek látjuk, mert ő a legfontosabb annak, aki nekünk olyan kedves.

Folytatjuk az eddig két részt megélt sorozatot: ezúttal olyan szeretőkről (vagy inkább jelöltekről) lesz szó, akik a kezdeti lelkesedés után hirtelen vagy fokozatosan leeresztenek, mint a lufi, és előbb vagy utóbb, de nagyrészt csak noszogatás hatására tudatják a partnerrel, hogy ők mégse. Van, aki inkább eltűnik, mint láttuk, de most nem róluk szólunk, hanem azokról, akik valamilyen magyarázatot is adnak a kihátrálásukra.

A meggondoltam magam típus nőben és férfiban egyaránt előfordul, lehet, hogy az utóbbi sokakat meglep, mert az a közhiedelem, hogy egy férfi legfeljebb az első szex után gondolja meg magát. Hát, nem. És nem olyan esetekről van itt szó, amelyekben a felek ne tetszenének egymásnak, mert az érthető ... Vagyis könnyebben magyarázható. A meggondolók annak ellenére változtatják meg a viselkedésüket, hogy a másik tetszik nekik.

Ki tud bánni a saját érzelmeivel? És ki sejti meg a másik érzéseinek minőségét? Mélységét? Intenzitását? Miközben a férfi igyekszik megmaradni a racionalitás talaján, időnként belehúz, és irracionálisan kezd viselkedni. Vagyis dehogy: csak nagyon be van indulva. Amit ilyenkor mond, azt jobb nem megjegyezni. És nem felidézni később. Főleg neki, ha már józan, és távolodna. Ki tudja, fél óra múlva érvényes-e még, amit ebben a pillanatban teljes meggyőződéssel állít?

A nőt inkább az érzelmei ragadják el. De ezek össze vannak kapcsolva a hormonjaival. Szexuális izgalom és rajongás ugyanabból a forrásból fakad. Amit mond, azt ritkán felejti el. (Akkor persze, ha az jelentőségteljes volt.) Amit pedig a férfi mond, azt gyakran és szívesen idézi fel magában. Ebbe kapaszkodik, ha a dolgok elkezdenek rossz irányba menni. Vagy csak hullámvölgy van éppen.

Eddig nagyrészt a házasság mellett többé-kevésbé békésen működő szeretői viszonyokról beszéltünk ... De létezik nem is kevés olyan kapcsolat, amelynek fejlődési íve a status quo felrúgásához vezet, és valóban mindent el tud söpörni ... Mindent, ami a résztvevők és családjaik addigi életének állandó körülményeit, viszonyait jelentette. Ez a fajta szerelem-szenvedély, nevezzük akárhogy, pusztító erővel rendelkezik. Sokan emiatt félnek a szeretőségtől. Potenciális szeretők és potenciális megcsaltak egyaránt.

Gondolom, ilyen történetet mindenki ismer a közvetlen vagy tágabb környezetében. A robbantást lehet őszintének tartani, akár még bátor dolognak is. A szeretői kapcsolat, amikor ennyire szélsőséges érzelmeket kelt mind a két félben, valamit biztos elpusztít: vagy önmagát, vagy a családokat. Lehet választani. Kinek ez, kinek az a fontosabb. Hallottam már nem egy szerelemről, amelynek nem a családok szétrobbantása, hanem a szakítás lett az eredménye. Nem szeretném tudni, milyen fájdalmas ez. Mint ahogy azt sem szeretném tudni, milyen lelki teher egy vagy két család felbomlása - amennyiben ennek a bomlásnak egyéb oka nincs, mint a két ember túlságosan erős érzelmei ... 

Szeretnénk, ha mindent egy embertől kapnánk meg. De ha nem lehetséges? Ha nincsen EGYETLEN ember, aki minden vágyunk kielégítésére alkalmas lenne? Marad a hiányérzet? Vagy marad a töredékekből összerakott teljesség? Esetleg meggyőzhetjük magunkat, hogy nincs szükségünk teljességre, vagy teljesség úgysem létezik. Vagy, hogy mi a töredéket látjuk teljesnek ...

A szerető az élete kis részét osztja meg velünk. Ahogy mi is. Nem lehetséges több. Vagy lehet, hogy ez mégiscsak több, ha időben nem  is, de intenzitásban vagy intimitásban igen, mint amit a valódi család tapasztal meg belőle? A szeretők történetét - ha jól viselkednek és nem buknak le -, nem jegyzi fel senki. Mégis valóságos és mély lehet. Részei vagyunk egymás életének, aggódunk egymásért, csak erről nem tudhat senki. Az út egy része közös, de mindig csak az árnyékos ösvényen fut össze, a napfényes országúton másokkal kocsikázunk.

Olykor ez a kényszerű töredékesség és szétszakítottság ólomsúllyal nehezedik ránk. 

Bevallom, ebben nincs tapasztalatom, vagyis elméleti lesz a megközelítés, de majd úgyis kiegészítitek a posztot. Legalább ezúttal nem lesz túl kerek.
Talán erre a szituációra is "illene" készülni ... De kinek van arra kedve, hogy a tervezéssel kísértse a sorsot? Feltételezem (lehet, hogy tévesen): a legtöbben nem képzeljük el, milyen lenne lebukni. Ha váratlanul ér a dolog, és pillanatok alatt kell dönteni, hogyan viselkedjünk, az bizony kemény lehet. (Itt most a késsel vagy baltával jön nekem-szcenáriót nem részletezem, ott nem sok választási lehetőség van: menekülni kell vagy ellentámadni, de tanácsosabb tagadni, mint vallani.)

Nemrég felvetődött kérdés: mitől kezdtem másképp látni a hűtlenséget? Miért értékeltem olyan nagyra a hűséget azelőtt, és mi változott bennem, hogy már ne tartsam abszolút értéknek? Az én történetem csupán egy a sok közül, és ez a blog nem rólam szól. Mégis, hol vannak a fordulópontok, amelyek arra bírnak bennünket, hogy egyszercsak szembemenjünk saját korábbi énünkkel?

Múltkori posztunkban az első alkalom előtti érzéseket próbáltuk ecsetelni, most pedig arra vállalkozunk, hogy a post állapot lehetőségeit vizsgáljuk meg. Persze nem feltétlen van nagy különbség egy legális  és egy házasságtörő első szexes találkozás között, de néhány dolog azért másképp működik.

Ahogy az előző részben említettük, sokat számít, mennyi ideje ismeri egymást a pár, és volt-e az első szex előtt bőven alkalma csókolózni, simogatni egymást, megbarátkozni egymás illatával, testével, hangjával, arcával. Mert, ha volt, sokkal magabiztosabban mehetnek bele az első szexbe, sőt, sokkal nagyobb eséllyel lesz magával ragadó, kínos pillanatok nélküli ez az alkalom. Ideális, ha már alig bírnak magukkal, annyira régen esedékes a dolog, bár az is sikerülhet rosszul, főleg, ha a férfi erre rágörcsöl, és túl gyorsan megy el, például.

Egy olvasói megkeresésre vetem fel a kizárólag érzelmi hűtlenség témáját. Volt már szó róla abban a posztban, amelyben arról gondolkodtunk, hol is kezdődik a megcsalás. 

Képzeljünk el mondjuk egy klasszikus szerelmi háromszöget: egy párt, és egy kísértő harmadikat. A kísértő fiú beleszeret a lányba, és megpróbálja elszakítani a partnerétől. A lány azonban ellenáll. Talán meggyőződésből, talán kényelemből, talán szerelemből, talán maga sem tudja. Nincs szexuális kapcsolat a lány és a kísértő között, de egyre jobban egymásba gabalyodnak érzelmileg. A lány persze titkolja a vonzalmát az állandó partnere előtt, és tulajdonképpen nem is róható fel neki semmi konkrétum. Hiszen nem csalja meg, csak két pasihoz vonzódik egyszerre. Talán szerelmes beléjük, talán csak hízeleg neki, hogy ennyire odavannak érte. Talán csak az egyikbe szerelmes, vagy éppenséggel egyikbe sem. A kísértő nem tud mit kezdeni a helyzettel. Nem tud áttörést elérni, de arra sem képes, hogy elszakadjon az idealizált nőtől. A saját élete ettől fogva érzelmi libikóka, mert a szerelmest ideig-óráig kielégítheti egy-egy levél vagy telefon is, de hosszú távon mégiscsak úgy érzi, hogy más éli az ő életét is.

Ha szeretőd van (vagy csak jelölted, akit szívesen meghódítanál), lehet, hogy utálod a hétvégét. A hosszú hétvégét kiváltképp. A karácsonyt is, de a fő ellenséged a nyaralás. Nyári szabadság, esetleg teljes adásszünettel.

Persze kapcsolatfüggő, mert ha nem a város (ország) másik végén él a szeretőd, és nem csak munkaidőben hajlandó kommunikálni, akkor esetleg meg se kottyan. De a titkos kapcsolatok terepe mégiscsak a hétköznap. Nem jellemző, hogy hétvégén találkozzanak a bujkálni kényszerülők, kikiáltott családi ünnepeken meg kifejezetten ritka. (Előnyben a kistelepülésen, illetve  családon  vagy baráti körön belüli "csalók" ...) A kényszerszünet alaposan betesz az embernek olykor.

Ti hogy viselitek ezeket a távolléteket? És melyek az igazi ünnepnapok számotokra? A naptáriak, vagy azok, amelyek kívülről nézve hétköznapok, de a találkák miatt valódi ünnepek? Ebben a heterodox szellemben kívánok mindenkinek kellemes elkövetkező hétköznapokat. De azért élvezzük a húsvéti felhajtást is, ha sikerül :-)
 

A múltkori sorozatindító poszt igencsak kiverte a biztosítékot, pedig nem provokáció volt  a szándékom. Egyszerűen úgy gondolom, hogy a téma szarkasztikus, gunyoros módon is feldolgozható, sajnos azonban nem mindenki vette az adást.

A sorozat folytatódik, de most uniszex módon megfogalmazva. A mindenevő és mimóza nők más jellegűek, mint az ezekbe a típusokba tartozó férfiak, de az eltűnőművészek között véleményem szerint nincs nagy különbség nemek szerint.

Tegnap felvetődött a bizalmasok kérdése. Ki lehet-e bírni nélkülük? Kell-e a lelkünknek legalább egy olyan ember, aki előtt nem vagyunk kénytelenek megjátszani magunkat? Persze a neten keresztül megvallhatjuk a legintimebb dolgainkat is ismeretleneknek, de az valahogy más. Nagyon jó, hogy vannak, nagyon jó, hogy álarcban beszélgethetünk, de nincs-e szükségünk egy olyan barátra is, aki nem csak virtuális énünket ismeri, és aki nem csak azt látja a történetből, amit mi magunk előadunk?

Lehet a bizalmas egy volt szerető, vagy valaki, aki szeretőnek indult, de aztán félúton másfelé terelődött. Lehet egy régi barát, aki ezer éve ismer bennünket, csak akkor félő, hogy a férjünket/feleségünket is ismeri, urambocsá az ő barátja is, és ez lojalitási problémákat okozhat. Lehet családtag, például testvér: talán egy testvér mégiscsak elsősorban hozzánk húz érzelmileg, bár ez sem teljesen biztos. Talán előnyösebb, ha a bizalmas nem él túl közel a mindennapjainkhoz. Ha ismeri is a történet egyéb szereplőit, a lojalitása elsősorban nekünk, és nem a partnerünknek szól. (Ilyenkor jó, ha az embernek nem csak a párjával közös barátai vannak. Másik kérdés: fenntartható-e bizalmas barátság olyannal, aki ezt a titkunkat nem ismeri? Vagy a titok megöli az addig létező bizalmat?)

Ha hűtlenségi történetről szereznek tudomást az emberek, vagy más olyan eseménysorról, amely erkölcsi kérdéseket vet fel, és melynek szereplői az általános felfogásnak nem megfelelő döntést hoztak, első reakciójuk a felháborodás és ítélkezés. Ilyet nem lehet csinálni. Én sose tennék ilyet. Az ember tudjon uralkodni az ösztönein ... Hogy csak a civilizáltabb megnyilvánulásokat idézzem. Mert gyakori a zsigeri, durva ítélet is, ahogy ezt kommentekben épp elégszer láthatjuk.

Ha azonban valaki elkezd érdeklődni az adott eset részletei iránt, esetleg első kézből kap információkat, a kezdeti merev elutasítás általában oldódik. Belép az empátia, már annál, akinek van ilyen képessége, de egy kicsi talán minden normális embernek van, csak a pszichopaták kivételek. A részletektől közelebb lesz hozzánk az egész, emberibbé válik, meglátjuk a sok gyötrődést, a sok bizonytalanságot, a gyávaságot és a bátorságot. Lehet, hogy nem értünk egyet továbbra sem, de nem bírjuk meg olyan könnyen elítélni, mert sejtjük, hogy velünk is történhetne hasonló. (Olykor meg irigyeljük, hogy lám, vele megtörtént, és mi hiába várunk rá, tehát azt sem tudhatjuk, hogy adott esetben mit tennénk.)

Ha irodalmi formába öntik nekünk az egészet, mélylélektani megfigyelésekkel, önelemzésekkel, metaforákkal, minden ijesztően közel kerülhet hozzánk. Ha elég nagy a beleérző képességünk, olyannyira közel, hogy szinte képtelenekké válunk az ítélkezésre. Akkor kiesik a kezünkből még az utolsó kavics is ...

Szeretőnk van. Szeretőnk volt. Ki tudja, mennyi ideig, ki tudja, hány. Ki tudja, milyen fontos volt az életünkben. A család nem sejti, remélhetőleg. Se a szüleink, se a testvéreink, se a házastársunk, se a sógorunk, se a nagybácsink, se senki. (De nehéz kibírni olykor. De tudjuk, hogy könnyen visszaüthet.) Egyszer majd, mikor már minden a múlté lesz, mikor már nem fáj konkrétan senkinek, vajon elmondjuk-e? Vagy hagyjunk-e halálunk után kibontandó levelet? Tegyünk-e poszthumusz vallomást a gyerekeinknek?

Nem tragikus, hogy milyen keveset tud egymásról szülő és gyerek? És, hogy sokszor csak akkor derülnek ki dolgok, amikor már késő? Amikor már nem lehet megbeszélni? Vagy egy harmadik személy mondja el, amit tud, ahogy tudja, tán elferdítve, szintén harmadkézből származó információk alapján, meggondolatlanul? Hiszünk-e neki? Vagy mégsem?

A monogámia lemondással jár. Ezt készségszinten tudjuk. Nem élhetjük ki minden (szexuális) vágyunkat, mert az az elvárás, hogy egy emberrel találjunk rájuk megoldást. Vagy fojtsuk el. Persze annak, hogy minden vágyunkat nem élhetjük ki, nem csupán szegény monogámia az oka. De ez most messzire vezetne.

Mi a helyzet a promiszkuitással? (Nem poligámiát írok, mert az más. A promiszkuitás a válogatás nélküli, habzsoló, zabolátlan szexuális szabadosság.) Vajon az megoldás a létező összes vágyunkra? Feltéve, ha vagyunk olyan sikeresek a piacon, hogy nagy százalékban meg is kaphatnánk mindazt, amit szeretnénk, és persze mindazon emberektől, akiktől szeretnénk. (Ennek megvalósíthatatlansága nyilvánvaló, de most ettől a részletkérdéstől is tekintsünk el.)

Ma kérdéseket teszek föl.

Mennyire kényszerülünk szerepekbe a szeretői kapcsolatban? És ezek a szerepek mennyiben függnek a civil szerepeinktől? Például a házasságban vagy a családban betöltött szerepünktől? Gondolok itt olyasmire például, hogy egy domináns feleség feltétlen domináns szerető akar-e lenni. Vagy egy mindenkit kiszolgáló anya, akire rákényszerítik a félmártír-, félszent, félhárpia identitást, hogyan fog kitörni a szerepeiből egy titkos kapcsolatban? Mennyit számít, hogy a munkában milyen státuszt foglalunk el? Hogy az bennünket nyomaszt-e, vagy épp ellenkezőleg, pont azt szeretjük csinálni?

Ha valaki sokáig hűséges volt, és csak évek múltán esik kísértésbe, nehezen veszi rá magát az első szexre a szeretőjelölttel vagy szexpartnerrel - ki mivel próbálkozik. Előjön a bűntudaton és a bizonytalankodáson kívül minden olyan szorongás, ami a facér korszakunkra is jellemző volt, csak azzal a különbséggel, hogy jópár évvel idősebbek vagyunk. Félünk az első szextől, tartunk attól, hogy meztelenül nem tetszünk majd eléggé, egyáltalán, milyen érzés annyi monogám év után újra egy idegen előtt állni? A férfiak rettegnek tőle, hogy nem áll fel nekik, a nők, hogy nem képesek ellazulni, vagy nem fognak felizgulni eléggé, az orgazmusról nem is beszélve ...

További parák:

Egy nyílt színi párkapcsolatban többé-kevésbé világos, mikortól tartozik egymáshoz két ember, noha amíg nem hangzik el valami konkrétum, csak találkozgatnak, addig egyfajta átmeneti állapot van, és könnyen lehet, hogy az egyik fél egész mást gondol a viszony minőségéről, mint a másik.

Nem tudom, tévedek-e, de nekem az a benyomásom, hogy elsősorban a férfin múlik, hogy meghatározza a kapcsolat jellegét. Neki kell kimondania, hogy ez most szimpla barátság, kötetlen szexkapcsolat, vagy valami komolyabb. Biztos vannak kivételek, persze, de megfigyelhető, hogy a férfiak nem szeretnek nevet adni az ilyesminek, tisztázni, hogy mire számítson a nő. Kivéve persze, ha annyira szerelmesek, hogy sietnek bebiztosítani magukat, és gyorsan stipi-stopi lefoglalni a lányt.

Ezúttal sorozatot indítunk, amelynek tárgya a szeretői "piacon" fellelhető pasitípusok feltérképezése. Ma két végletet hasonlítunk össze, a mindenevőt és a mimózát.

A mindenevő az a pasi, akinek nem nagyon számít, ki mennyire cicababa, kinek milyen a kosármérete, és hány éves. Ez a fajta férfi megtalálja a maga örömét a vékonyban és a vastagban, az alacsonyban és a magasban, a fiatalabban és az érett nőben is. Ez nem jelent igénytelenséget, vannak nagyon értelmes és humoros mindenevők is. Ez a fajta nem szokott egyetlen nővel megelégedni, vagy sűrűn cserélgeti a szeretőit, szexpartnereit, vagy több is van neki egyszerre, esetleg a két módozat között ingázik. Előnye, hogy nem szokott siránkozni, nem bizonytalankodik, pontosan tudja, hogy mit akar, és azt általában meg is szerzi magának. Ha meg nagyon nem megy, akkor megvonja a vállát, mert mindig van másik. Hátránya, hogy osztozni kell rajta, és cseppet sem romantikus, nem szokott szirupos hazugságokkal traktálni senkit. Olykor kissé nyers és visszautasító is tud lenni. Mindig van benne valami távolságtartás. Ha igazán profi, akkor dől belőle a pasi.

Kedves Hűtlenek,

ezúttal Ifigenie kért meg rá, hogy bocsássam vitára az őt foglalkoztató kérdést. Íme:

Sokat gondolkoztam rajta, létezik-e olyasmi, hogy egy férfi bizonyos életkorban, bizonyos anyagi és családi háttér mellett szükségét érzi annak, hogy szeretőt tartson - mintegy az életét kiegészítendő? Ezt csak én érzem így, vagy tényleg van valami ilyesmi a levegőben?

Vajon ez egy kategóriája a férfiaknak, vagy csak úgy adódik az életükben? Egyébként is, van, aki tudatosan keres szeretőt magának, és van, akivel csak megtörténik, és élete egy részét szeretőként éli le? Mennyi lehet ez a rész? Évek, visszatérően, többször, több emberrel???

Azt gondolom, hogy a szeretősdinek is megvannak a maga határai, szabályai, feltételei, és nem mozog olyan széles skálán, mint gondoljuk.
 

Ehhez annyit tennék hozzá, hogy egyszer találkoztam valakivel, akit motivációi felől faggatva azt a választ kaptam, hogy a sikeres férfi tartozéka, hogy legyen szeretője. De az ő szájából ez akkor nagyon hiteltelenül hangzott, mintha valaki mástól hallotta volna. Nem tudtam róla elképzelni, hogy ő az a fajta pasi, legfeljebb vágyott rá, hogy olyan legyen. És talán ezért keresgélt, hogy az önképét javítsa vele.

Ez a téma is felvetődött már kommentekben, de célzottan még nem tárgyaltuk (ki). Kicsit filozófiai jellegű, de úgy vettem észre, nektek ez nagyon megy.

Kérdés: Kívánhatunk-e valakit, ha joga van hozzánk? Mert valamikor azt mondtuk neki, hogy joga van. Nem tegnap, és nem tegnapelőtt, hanem minimum tíz éve. Hűségnyilatkozatot két évre szokás aláíratni, ki az, aki életfogytiglan szerződne egy kábelszolgáltatóval? Még a két évet is sokalljuk. Pedig a kábelszolgáltató kiválasztása sokkal kevésbé fontos dolog, mint a házasság.

Netes társkeresőből Dunát lehet rekeszteni. Némelyik úgy hirdeti magát, hogy ott komoly kapcsolatok születnek (a komoly ebben a szövegkörnyezetben tartós és legális kapcsolat lehet, gyertyafénnyel, meg naplementével, úgy hallom), de azért fel van tüntetve a családi állapotnál a házas-független opció. Tipikus baromság, kit akarunk becsapni, magunkat, vagy a másik nemet? Ha házasok vagyunk, persze nagy a kísértés, hogy eltitkoljuk ezt a kis részletet, de hosszú távon nem éri meg. Persze a hosszú távon való gondolkodást is meg kell tanulni.

Ismét levelet hozott a postás. Alább Kater nevezetű olvasóm írását teszem közzé arról, hogy szerinte milyen előnyei vannak annak, ha az ember (mondjuk férfi) nem egy, hanem két-három szeretőt is tart. Biztos vagyok benne, hogy gondolatai vitát kavarnak majd, de szerintem érdemes rá odafigyelni.

Hölgyeim és Uraim,

nem fognak nagyon szeretni azért, amit leírok, de jöjjön, aminek jönnie kell. Legalább jó társaságban leszek, mikor kiátkoznak.

Sokat morfondíroztak itt a népek az érzelmi függőségről, arról, hogy mi van, ha beleszeretünk a szeretőnkbe, mert ilyenkor jön a dráma. Pedig van egy egyszerű recept arra, hogy sose szeressünk bele senkibe túlságosan: mindig több játékossal kell játszani. A rendszer lényege, hogy legyünk barátok, találkozzunk viszonylag ritkán (Kundera szerint egy állandó szeretővel háromhetente csak egyszer), és egyensúlyozzunk a nők (vagy férfiak) között.

Folyton azt szajkózzák körülöttünk, hogy a házasság válságban van. Nem csak a sajátunk, hanem úgy általában, az intézmény maga. Mert hogy régen milyen más volt. Persze ez a régen nagyon tág fogalom, ilyenkor kedvem lenne megkérdezni, hogy mikor volt az a régen, amelyre a beszélő éppen gondol. 30 éve, a nagyszüleink idejében, a XIX. században, a középkorban, vagy mikor?

Mindenesetre divat mindenre rámondani, hogy válságban van, tehát akkor a házasság is, meg a család is. A családdal is minden rendben volt azelőtt, csak azt nem tudjuk, mi előtt. Mivel képtelenség lenne a házasság és a család történetét belezsúfolni egy posztba, inkább vitát indítok arról, hogy a házasság intézménye tényleg válságban van-e. És mit kellene rajta változtatni ahhoz, hogy ne legyen válságban?