A hűtlenség ábécéje

Nem, eszem ágában sincs elbagatellizálni. Az osztozkodáshoz, a párhuzamos kapcsolatokhoz, sőt, hálózatokhoz nem könnyű hozzászokni. Addig, amíg csak annyit látsz belőle, hogy te félrelépsz, és ez milyen felszabadító érzés, fogalmad sincs, milyen szellemeket engedtél még ki a palackból. Nem csak a saját rabságod, megkötöttséged szellemét, hanem egy csomó másikat is. Egyszerűbb - lelkileg egyszerűbb - monogámiában gondolkodni. Még akkor is, ha az élet (a tiéd és másoké) nem erről szól. Még akkor is, ha te, egyénileg, pusztán magánhasználatra kialakítottál egy megengedőbb gyakorlatot. De ebből életfilozófiát csinálni? Annak szabályait egyformán alkalmazni minden szereplőre? Na ne! Az már nem sétagalopp.

Kemény küzdelemről van szó, és nem csoda, ha sokan belebuknak. Pár hét hűtlenség után úgy találják, hogy már nem éri meg. Sok vele a macera. Képtelenek arra, hogy félretegyék a féltékenységüket, bármilyen oktalan is az. Úgymond tiszta viszonyokat szeretnének. Átláthatóságot. 1+1 rendszert. Nem hálózatot, hanem egymástól elkülönülő párkapcsolatokat. Érdekes, nemrég olvastam róla, hogy a kapitalizmus modellezésénél is 1+1 rendszerrel dolgoztak sokáig, míg elő nem jött a hálózatok elmélete. Amely valójában sokkal közelebb áll a valós helyzethez, mint az 1+1-es változat. De persze bonyolultabb dolgozni vele. Nem igaz ez ugyanígy a férfi-nő kapcsolatok világára is? 

Ki lehet érdemelni a szeretetet? A szerelmet? A vágyat? Érdem szerint megy ez? Ha 20 évvel ezelőtt valami igaznak tűnt, számon lehet ezt kérni most? Mikor már egészen más emberek vagyunk? A múltbéli jótéteményekre hivatkozva követelni lehet-e a szerelmet? A szexet? A gyengédséget? 

Vagy az egyetlen járható út a nagylelkűség? A szabadon engedés? Nem a fogcsikorgató, szenvedős, duzzogós, bűntudatot ébresztő elengedés. Hanem a megszenvedett, átélt, őszinte. Szeretetből - ha azt állítjuk, hogy szeretünk. A szeretetet ki lehet érdemelni. A szerelmet és a vágyat nem. Az vagy létezik, vagy hiányzik. Követelni értelmetlen. Szerintem.  

Vajon rátok is hatással van, ha egy partneretekkel voltatok egy bizonyos helyen, legyen az akár park, akár szálloda, akár lakás, és utána felmerül, hogy egy másikkal is oda kell mennetek? Ti is gondoltokrá, ha arra jártok éppen, hogy ekkor és ekkor kivel találkoztatok ott? Főleg, ha boldogok voltatok? Zavart már annyira egy bizonyos helyszín, hogy ne tudjatok arra koncentrálni, akivel éppen vagytok? Vannak bennetek aggályok a szeretőtök otthonával, a hitvesi ággyal kapcsolatban? Megsértődtök, ha a partneretek oda visz, ahová már mást is vitt, és ezt még be is vallja?

Van egy angol tévésorozat, amelyet már említettem is valamelyik posztban: stílusosan és egyszerűen Szeretők (Mistresses) a címe vagyis magyarra lefordíthatatlan módon kifejezetten a női szeretőkre koncentrál, és kissé áthallásosan pont négy, 30-as, 40-es csaj szexuális életét mutatja be, de korántsem Szex és New York-utánzat. Elnézést az utóbbi rajongóitól, engem mindig idegesített kissé az a művilág, amit az amerikaiak bemutatnak, ennél a britek azért hozzánk közelebb állnak.

Nos, a 2008-as Szeretők minden epizódját ugyan nem láttam, de ahhoz épp eleget, hogy ajánlani tudjam: érzékletesen járja körül a problémát, megtalálhatók benne a szeretői alaptípusok, és a humor ugyanúgy helyet kap benne, mint a torokszorítóbb jelenetek. Az itteni kritikával ellentétben én nem tartom problémásnak, ha bizonyos fejleményeket a néző előre lát, végül is ez nem krimi, éppen az lenne életszerűtlen, ha az események mindegyike meglepetésként érné a nézőt. Talán nem is a történések maguk az érdekesek az egészben, hanem azok érzelmi feldolgozása. És érzelmekből van bőven ebben a sorozatban.

A négy nő négy alaptípus: Trudi családanya, akinek a férje szept. 11-én tűnt el, nem lehet tudni, hogy él-e. hal-e. Ez azért nem feltétlen tipikus szituáció, ha már egyetlen családos (értsd: gyereket nevelő) nőt tettek be a négy közé, sokkal életszerűbb lett volna normális férjet is kitalálni hozzá. Így azonban Trudi erkölcsi dilemmája, hogy 7-8 év eltűnés vagy özvegység után neki van-e joga új pasi után nézni, szerintem eléggé abszurd. Az ő pasizási próbálkozásai nem tartoznak a szigorúan vett szeretői keretek közé, inkább egy elvált vagy özvegyasszony bénázásaira emlékeztetnek, akinek eleddig a család volt mindene. Ráadásul, mikor végre talál valakit (egy elvált férfit), előkerül először a férje szeretője egy gyerekkel meg azzal a szöveggel, hogy igényt tartana az épp akkor esedékes kártérítési összeg egy részére, majd a gyereken keresztül kiderül, hogy a férj él és virul, és az egész trükk arra volt jó, hogy megszerezzék a lóvét. Trudi nem hajlandó ezek után osztozni a zsákmányon, inkább feljelenti az álhalottat.

Számomra a legszimpatikusabb az értelmiségi szingli, Katie alakja, aki orvos, és egy betege szeretőjévé válik, majd a halálos kórban szenvedő pasit aktív euthanáziával segíti megszabadulni a szenvedéseitől. Nem mondhatni, hogy mindennapi eset, de az erkölcsi dilemma és az érzelmi gubanc nagyon is élő és fontos kérdést feszeget. Az már csak hab a tortán, hogy a szerető fia is beleszeret a doktornőbe, miközben ki akarja deríteni, hogy ki volt az apja kedvese ... Kissé túl van bonyolítva a sztori, de a színésznő nagyon profi, és neki valahogy elhisszük, hogy mindezt így tudja végigcsinálni.

Shioban esete ugyancsak érdekes problémákat vet fel, amelyek a nemrég élesedett gyerekvállalási posztomhoz kapcsolódnak. A férjezett csaj a maga tiszteletreméltó karrierjével a háta mögött végre elszánná magát a szülésre, de csak nem jön össze a terhesség, aztán kiderül, hogy a pasi meddő. Az otthoni, céltudatos szeretkezések eléggé aláássák a házasságot, de a férje azt végképp nem tudja lenyelni, hogy az ő hibájából nem lehet saját gyerekük. Közben Shioban összeszűri a levet egy kollégájával, és amilyen szerencsés, persze teherbe is esik tőle. Először úgy adja elő otthon, mintha a férj lenne az apa, aztán mindent bevall, a férj kiakad, abortuszra akarja kényszeríteni a nőt, az be is fekszik a műtőbe, de persze az utolsó pillanatban meggondolja magát, inkább vállalja, hogy a férje elhagyja. Itt nem ér véget a játszmázás, a szerető, vagyis alkalmi szexpartner kolléga is tudomást szerez az apaságáról ...

A negyedik csaj a legkevésbé tipikus karakter: egy igazi, női mindenevő. Jessica alighanem a pasi nézők kedvéért keveredett ide, mert különben tényleg túl sok lenne az érzelmekből: nos, a gyönyörű, félvér, egyáltalán nem brit arcú színésznő nem az a lelkizős típus. Vagy fehérmájú, vagy csak retteg a kötődéstől, vagyis alapvetően kompenzál valami defektet, merthogy az életfilozófiája annyiban foglalható össze, hogy ő élvezni akar, mindenben benne van, csoportos szextől leszbikus kapcsolatig, bár a szexualitás számára nem csupán örömforrás, hanem a karrierbeli előrejutás biztosítéka is. Életében először akkor lesz szerelmes, mikor egy leszbikus pár egyik tagját sikerül elcsábítania, és rájön, hogy a szeretője sose lesz teljesen az övé. Ezt a maga infantilis módján nem bírja ezt elviselni, és a szakítást választja. Később férjhez megy egy ugyanolyan mindenevőhöz, mint ő maga, a megegyezés szerint nyitott házasságra szerződnek, de a lány elég hamar kiakad ennek a gyakorlati megvalósulásán.

Összefoglalóan: a sorozat élvezhető, elgondolkodtató, az alakítások elég jók, de sokszor éreztem azt, hogy már-már kényszerűen fordulatossá akarják tenni a sztorit, és épp a szeretői hétköznapok nagy dilemmái maradnak így ki.

Nem egy és nem két esetben hallottam már nőket sóhajtozni: Miért nem vagyok én leszbikus? Akkor nem kéne ennyit kínlódnom a szeretőmmel ...

Ha nem leszbikus, legalább biszexuális lenne az ember lánya. Mert ha csak a pasiktól függünk, akkor újra és újra ugyanazokba a megoldhatatlan problémákba ütközünk. Miért nem érti a férjünk, hogy kicsit már sok belőle? Vagy, hogy egyáltalán nem azért vagyunk pipák rá, amit ő gondol? Vagy, hogy olykor nem is tudjuk megmondani, miért, de elegünk van? És miért nem érti a szeretőnk, hogy mindössze két kedves szót kellene szólnia hozzánk, hogy jókedvünk legyen, a hallgatásával meg pokollá teszi nem csak a mi napunkat, hanem közvetetten az egész családunkét is, mert ugyebár a nő hangulata rányomja a bélyegét a környezetére. (Tiltakozzatok, ha nem így van.)

Ha egy másik nő a partner, mondjuk a szerető, elképzeléseink szerint (és miért is ne lenne ez helytálló), a kommunikációs félreértések nagy mértékben csökkenthetők. Egyrészt: a másik nőnek is igénye lesz, hogy megbeszélje, ami kettejük közt történik. Másrészt: sokat fog jelentkezni, minden nap, amikor csak tud, nem bánik spórolósan a szavakkal, és szeretkezés után sem érzi úgy, hogy el kell tűnnie, sőt, éppen olyan élvezetesnek tartja majd, hogy az események felidézésével újra átélje az egészet, mint a másik nő.

A társadalom is könnyebben elfogadja a nő+nő verziót, mint a férfi+férfit, és mitagadás, sokkal egyszerűbb úgy leszbikus kapcsolatban élni, hogy ezt senki ne sejtse ... (Két barátnő egy lakásban? Nem gyanús, még akkor se, ha sose járnak hozzájuk pasik.) Ha a barátnők nem feltétlen akarják felvállalni nemi identitásukat, semmi nem kényszeríti rá őket. (Ha felvállalják, az már nem annyira egyszerű, de talán még így is kevesebb megvetésben lesz részük, mint a meleg férfiaknak.) A biszexualitást meg egyenesen díjazzák a pasik is, mint már korábbi posztunkban volt szó róla. 

Valóban csak előnyei léteznek a leszbikusságnak/biszexualitásnak? Vagy azért az se olyan könnyű? Esetleg a leszbikus pár tagjai a szokásosnál is féltékenyebbek? És, ha csak az egyiküknek támad étvágya férfira, a másik nem fog ezért patáliát csapni? Mi a jobb, a tiszta leszbikus vagy a biszexuális beállítottság? (Olyanról is hallottam, hogy a melegek kifejezetten pikkelnek a biszexuálisokra.) Ha valakinek van tapasztalata, legyen olyan jó, ossza meg velünk!

Lassan négy hónapja írogatok ebbe a blogba mindenfélét a hűtlenségről. Nem tűnik sok időnek, de mivel elég sűrűn publikáltam, rengeteg anyag gyűlt össze ezalatt, most tartok a 78. posztnál. Gondoltam, megkérdezlek benneteket, mi a véleményetek az eddigiekről, és milyen javaslataitok lennének.

Főleg olyan témákra lennék kíváncsi, amelyeket eddig még nem tárgyaltam, de szívesen olvasnátok, esetleg írnátok róluk. Továbbra is várom a vendégposztokat, bár a jelek szerint nem nagyon van kedvetek ilyesmihez. A jó történeteket inkább kommentben mesélitek.

Egy kis szavazás, a teljesség igénye nélkül. 

A lehető legbonyolultabb emberi helyzeteket produkálja, mikor az apa kiléte bizonytalan vagy csupán az anya, esetleg a szerető vagy csak kevesek számára ismert tény, hogy a biológiai apa nem az, aki hivatalosan a papírokban szerepel, és aki annak hiszi magát. Előállhat ilyen helyzet például akkor, ha a hivatalos partner hosszabb ideig távol van a családjától, esetleg azt sem lehet tudni, visszajön-e még vagy sem, lásd háborúk, vándorlások, börtön, kiküldetés. De elég csupán egy sima félrelépés, akár egyetlen alkalom is, amelyből gyermek fogan.

Persze más az ábra, ha a férj logikus számítások szerint nem lehet felesége gyerekének apja, és más, ha akár még lehetne is, és az anya sem sejti, tőle vagy a szeretőjétől esett-e teherbe (arról már nem is beszélve, hogy nemi erőszak ki hogy reagál). Első esetben a titkolózás szinte kizárt, legfeljebb azzal lehet operálni, hogy a gyermeket valaki más vállalja magára, mondjuk a környezetben, családban olyan nő, akinek nincs vesztenivalója. Ha viszont ez a csel nem lehetséges, a férfi hozzáállásától fog függeni, hogy tragédia lesz-e az egészből, vagy megbocsátás, együtt maradnak-e vagy elválnak útjaik.

Ha csupán a nőben merülnek fel kételyek, akkor szinte a kezében tarthatja a szálakat, bár nem hiszem, hogy ne lenne szüksége minden lélekjelenlétére és ügyességére ahhoz, hogy éveken keresztül titkolja a kételyeit. Ha a gyermek fizikuma, jelleme, öröklött betegségei, tehetségei egyértelműen meggyőznek mindenkit arról, hogy csakis a férj lehet az apa, a megcsalás akár örökre is titokban maradhat. De ha épp az ellenkezője az igaz? 

Az ilyen helyzetekből általában a lehetséges biológiai apa, akinek a gyerekét valaki más neveli fel, teljesen kimarad. Sokszor tán nem is tud róla, hogy egyszer teherbe ejtett egy nőt: például, mert soha többé nem találkoztak, vagy, esetleg nem is érdekelte az a nő. A nemi erőszak elkövetőit jellemzően nem szokta érdekelni, mit és kiket hagynak maguk után. (Érdekes regényes kivétel Kleist O márkiné című műve, de az persze fikció.) Ha azonban az anya (egykori) szeretője a gyerek környezetébe tartozik, és tud arról, hogy az a gyerek az övé, borzalmasan nehéz dolga lehet, ha meg akarja őrizni a titkot. Bár hallottam olyan véleményt férfitől, hogy arra a gyerekre, aki ilyen véletlenből fogant, és akit nem ő nevel, soha nem is nézne sajátjaként. (Nekem ezt nehéz felfognom.)

Létezik aztán olyan helyzet is, bár ez a mesterséges megtermékenyítés feltalálása óta kevésbé elterjedt gyakorlat, hogy a házaspár egyik tagjának meddősége esetén közös megegyezés alapján vagy csak az egyikük döntéséből kifolyólag, esetleg véletlenszerűen, természetes úton egy harmadik személy lesz a biológiai szülő.

Régen nem volt ritka, hogy a férj meddőnek vélt felesége helyett szeretőt keresett (főleg szegényebb sorsú nő jöhetett szóba), akit megtermékenyített, és aki kihordta a gyereket, esetleg a szoptatás idejére még nála is hagyták, de a férj az elválasztás után hazavitte, és a feleség nevelte föl. Ma sem elképzelhetetlen, bár azt hiszem, a legtöbb pár berzenkedne ez ellen a megoldás ellen, főleg, ha érzelmi vonatkozása volna. Ha egyszerűen csak a Magyarországon hivatalosan illegális béranyaság intézményéről beszélünk, akkor is rengeteg kérdés vetődik fel minden résztvevőben. A fizetett béranya, ahol ilyen létezik, nyilván nem természetes úton-módon fogan meg, de mégiscsak ő hordja ki a gyereket. Mi számít igazán? Azok a sejtek, amelyekből egy embrió kifejlődik, vagy az edény, amely hordozza? Nem csoda, hogy a bátortalan törvényhozók nem merik legalizálni az egészet. Mostanság már petesejtet is lehet adományozni, bizonyos rokonsági fok esetén, bizonyos életkor alatt, ha jól tudom, de itt is felmerül a kétely: kinek a gyereke is?

Látszólag könnyebb a helyzet, ha a férj a meddő, legalább is annyi hercehurca nem szükséges, mint  a nők esetében, de lelkileg azt sem könnyű elfogadnia egy pasinak, hogy a feleségét valaki más ejtse teherbe, mondjuk a legjobb barát, vagy a fivére. (Talán, ha ez a teherbe ejtés mesterséges, még csak-csak beleegyeznek, de ha természetes úton menne? Pedig, ha lehet természetes úton, annál nincs egyszerűbb megoldás.)

A probléma itt nem csupán a megcsalás ténye (amennyiben előre megegyeznek, nem is tekinthető megcsalásnak), de elsősorban az, amit már fentebb láttunk: hogy valójában kié is a gyerek. A spermadonorként használt barát vagy fivér is különösen érezheti magát, a meddő férj férfiasságát bánthatja ez a megoldás, és a nő is kerülhet nagy érzelmi zűrzavarba. Az idegen sperma bevonása ellen megint más okokból berzenkednek: van, akinek fontos, hogy ismerje a donor genetikai állományát, sőt, az se árt, ha a rokonsági fok miatt inkább magáénak érezheti a leendő gyereket.

Érdekes egyébként, hogy állítólag a legtöbb pár esetében, ahol nem jön össze a gyerek, egyikük sem meddő valójában, csak egymással nem kompatibilisek. Én is ismerek olyan esetet, ahol a nő 10 évi házasság alatt nem esett teherbe a férjétől, miután pedig másik férjet talált, azonnal várandós lett, talán most tart a negyedik terhességénél. (Ugyancsak messzire vezetne a téma, de a fogamzásgátlókat is okolják az ilyen, nem kompatibilis párok létrejöttében: a nő szaglását megváltoztatja a tabletta szedése, és nem a biológiailag hozzá illő férfiakat fogja vonzónak találni ...) Természetesen lelki okai is lehetnek az átmeneti meddőségnek, és itt térek rá a mai utolsó verzióra.

A hosszú ideje a gyerekcsinálásra ráállt párok kötelességszerű szexuális életének görcsét feloldhatja egy szerető megjelenése, főleg, ha a nő tesz szert külső kapcsolatra. A szeretővel nyilván nem a teherbe esés lesz a fő motiváció (legfeljebb tudatalatt), így a nő sokkal jobban el tudja engedni magát, és ez segíthet odahaza is. Könnyebben teherbe eshet, akár a férjétől, mert van szeretője. Nem egy konkrét példát hallottam ... Úgy tűnik, ezekben az esetekben szerencsére a férj volt az apa, de nem kis riadalmat jelenthet egy nőnek, ha a naptári számítások szerint nem tudhatja, mit gondoljon.

Van egy idegesítő hirdetés, amely 100%-os sikert ígér annak, aki vissza akarja hódítani a partnerét. Nem tudom, milyen módszerekkel dolgozik az illető vagy cég, de egy dologban biztos vagyok: elég ritkán váltja be a hozzá fűződő reményeket. A szerelmi varázslat, kötés és mindenféle hasonló praktika valószínűleg egyidős az emberiséggel, talán se a módszerek, se az eredményességük nem változott sokat. De most nem a módszerekről, hanem magáról a szándékról teszek fel kérdéseket.

Vegyük az egyik alapesetet:

A házastársad (élettársad) megcsalt. Vagy folyamatosan megcsal. Nem akarsz bosszút, nem akarsz szakítást, egyszerűen vissza akarod szerezni. Fizikailag, érzelmileg ... Lehetséges ez? Visszahódítható még, akinek egyszer már elege lett egy kapcsolatból? Vagy, aki talált magának valaki mást? Ha megpróbálod, mégis, mit remélsz ettől a kísérlettől? Hogy olyan lesz, mint régen? Vagy új minőséget akarsz létrehozni? 

A másik alapeset:

A szeretőd szakított. Te nem tudsz belenyugodni. Úgy érzed, képes vagy meggyőzni arról, hogy folytatnotok kellene. Érdemes győzködni valakit erről? Mit vársz a kísérlettől? Ha elég elég kitartó vagy, vissza fog térni hozzád? Vajon a férfi kitartása más reakciókat vált ki, mint a nő makacssága? Vissza lehet-e hódítani valakit, és érdemes-e egyáltalán?

Nem akarom elvenni egy másik, hírhedt blog kenyerét ... De ez a téma is kikerülhetetlen, ha hűtlenségről beszélünk. 

Szakítani valójában csak akkor lehet, ha volt már valamiféle formája a kapcsolatnak. Mikor már kimondva-kimondatlanul szeretőkről van szó. Sokszor marad ez kimondatlan, ezért gyakran megesik, hogy a szakítást sem kell verbalizálni. Egyszerűen elmaradoznak a levelek, a telefonok. Vagy hirtelen eltűnik az egyik fél, lásd Eltűnőművész. Ha a "szeretők" nem azonos térben élnek és a civil életben nem futhatnak össze, a szakítást szinte mindig meg lehet spórolni. (És ezt nagyon szívesen megspórolja magának a legtöbb ember.)

Aki viszont folytatta volna a kapcsolatot, az dönthet úgy, hogy nem hagyja annyiban, és kikényszeríti az eltűnő, elsunnyogó féltől, hogy legalább e-mailben írja meg: vége. Mivel nem divat már szemtől szembe véget vetni a kapcsolatoknak, még abban az esetben sem, amikor a találkozás nem igényel külön konspirációt, a szakítás egyre kényelmesebb, egyre személytelenebb és egyre súlytalanabb. Az illendőség már rég nem diktál semmit, sem indoklást, sem személyes találkozást, sem szembenézést.

Nem, mintha dicsőíteni akarnám a digitális korszak előtti időt, elsunnyogás akkor is volt, de kisebb eséllyel jöttek létre szeretői kapcsolatok a civil életben egymást nem ismerők között (az Utolsó tangó Párizsban jó ellenpélda, bár az fikció), ezért egy viszonylag komoly szintre eljutott kapcsolatot is nehezebb volt turbulenciák nélkül megszakítani.

Azt mondják, a válások nagy részét a nők kezdeményezik. Nos, valami azt súgja, hogy a szakítások nagy részére is ez érvényes. Nem, mintha a nők szakítani akarnának, de ők érzik szükségét annak, hogy kimondják vagy kimondassák a másikkal, hányadán állnak. A férfiak nagyon jól érzik magukat körülíratlan, meghatározatlan, átmeneti helyzetekben is, sőt, számukra talán ez az ideális. Van is szeretőjük, ha éppen akarják, meg nincs, ha éppen nem akarják. Mit bíbelődjenek lelki drámákkal, szakítással, újrakezdéssel, ezzel-azzal? De a nő általában semmit nem rühell jobban, mint a bizonytalanságot. Tehát, ha úgy érzi, hogy őt éppen semmibe veszik egy ideje, hajlik majd arra, hogy kirúgja a pasit, még akkor is, ha sokkal inkább odavan érte, mint fordítva. Csak ne kelljen tovább szenvedni. A biztos rossz még mindig jobb, mint a bizonytalan akármi. (Az élet más területein a férfiak is ugyanígy tudják ezt.)

Sok szakítás persze pusztán átmeneti. Lehet, hogy a kezdeményező eleve nem is gondolta komolyan, csak tesztelte a partnerét. De az is lehet, hogy legmélyebb meggyőződéssel mondta, amit mondott. Láttam már számos hasonló esetet. Egyik héten szakítás, másikon összeborulás. Van, akinek ez a dinamika kell. Már, ameddig a szeretője partner ebben, mert jónéhány emberrel egyszer lehet ezt megcsinálni, és soha többet. 

Egészen más kategória egy hosszú, akár több éves szeretői kapcsolatot követő szakítás. Ha mondjuk egy lebukást követően kényszerülnek "jó útra térni" ... Vagy azért, mert a férfi beleszeretett a nőbe, és nem tudja összeegyeztetni a családi életét ezzel a szenvedéllyel. Vagy, mert egy passzív szerető ki akar lépni kényszerhelyzetéből, és nem tud rá más megoldást, mint a szerető elbocsátását, mert amíg érzelmileg hozzá kötődik, nem képes másra koncentrálni. (És sorolhatnám az okokat.) Az effajta szakítás ugyanolyan mély nyomokat hagyhat az emberben, mint egy legális kapcsolat vége. Gyászolni fogja, de még a gyászát is titkolnia kell. Nehéz és fájdalmas emberi helyzet. 

Kérdés, mint minden hasonló esetben: lehetséges-e megőrizni a barátságot? Mennyire veszélyes ez a visszaesés szempontjából? És mi van, ha nem is kerül sor szakításra, csak egyszerűen elmúlik az erotika egy szeretői kapcsolatból? Akkor lehetséges-e barátként folytatni? 

Ha valakinek eddig az lett volna a benyomása, hogy én még a meggyőződéses hűségeseket is félrelépésre akarom ösztönözni, az tévedett. Nem akarom. Mindössze érdekel, hogy mitől érezhetjük jobban magunkat.

Ha valaki a monogámiában boldog, az mindenképpen maradjon monogám, szerintem. Tudom, a "boldogság" túl nagy szó, és sokat lehetne vitatkozni azon, hogy mit jelent (akár a szerelem, ez is tisztázatlan), de a cél mégiscsak az volna, hogy időnként vagy hosszasabban eljussunk ebbe az állapotba, vagy legalább elégedettek és kiegyensúlyozottak legyünk.

A külső kapcsolatok hozhatnak átmeneti kielégülést, teljes megzavarodást, lelkiismeret-furdalást, hozhatnak viszonzatlan szerelmet, ostoba és jelentéktelen kalandokat, lebukást, botrányt, sebeket és persze hozhatnak még nemi betegségeket is. De előfordulhat, hogy boldogabbnak érezzük magunkat tőlük. A kérdés csak az, hogy ez mennyire tartós. Hogy mennyire időszaki, átmeneti, mennyire oszcillál. És, ha nem bizonyul tartósnak, nem visel-e meg bennünket még jobban, mint a monogámia langyos unalma.

A kérdés nagyon leegyszerűsítve az, hogy megéri-e a kockázatot? És, ha sokszor úgy érezzük, hogy nem, miért nem tudunk kilépni belőle? 

Válasszatok a lehetőségek közül!

Meglehet, hogy kevés az olyan ember, akinek csak egy vagy két szexpartnere volt egész életében, vagy a házasságát megelőzően. De az is lehet, hogy többen vannak, mint gondolnánk. Én ismerek ilyeneket. Arról nem is beszélve, hogy az egy-két alkalmas kalandok során nem igazán nyílik lehetőség képességeink kipróbálására. Nem vagyunk elengedettek, lazák, és idő hiányában se kísérletezhetünk. A fiatalkori szex különben is teljesen más, mint az érettebb kori. Tehát még az sem kizárt, hogy az emberek nagy többsége nem ismeri meg saját szexuális kapacitásait a házassága előtt. De ha meg is ismerte huszonévesen, azóta rengeteget változhatott az idők folyamán: legradikálisabban például a nők a szülések következtében. 

Arról már többször beszélgettünk a blogon, hogy a házasságbeli szex leggyakrabban rutinszerűvé és unalmassá válik. Lehetnek felbuzdulások, újítási kísérletek, de ezeknek talán nagyobb százaléka előbb-utóbb kifullad, és a dolgok visszatérnek a régi kerékvágásba. Miközben abban a hitben élünk, hogy ismerjük a saját testünket, és persze a partnerünkét is: tudjuk, mit szeretünk, mitől idegenkedünk, melyek a kedvenc pozícióink, mennyire gyorsan élvezünk el, és így tovább.

Aztán mondjuk szert teszünk egy szeretőre. De az is lehet, hogy mindössze félrelépünk egyszer-kétszer. Már ez is roppant meglepetésekkel szolgálhat, egy állandó szerető azonban alapvetően megváltoztathatja a saját magunkról alkotott képünket. Könnyen kiderülhet, hogy nem is azt szeretjük, amit eddig gondoltunk, hanem valami egészen mást, a kedvenc pozíciónk se olyan kedvenc, mert van sokkal jobb, esetleg életünkben nem bírtuk még olyan sokáig az aktust, mint az új partnerrel, pedig abban a hitben éltünk, hogy korai magömlés jellemző ránk ... A nők új orgazmusformákat fedeznek fel, sőt, mintha nem is ugyanabban a testben lakoznának, mikor a szeretőjükkel vannak. Egyszerűen más lesz a testük is, fiatalabb, rugalmasabb, érzékibb. 

Persze, ha újabb és újabb szeretők vagy kalandok történnek az emberrel, újabb és újabb felfedezéseket tesz. Elkezdi valóban megismerni a saját testét - hogy most a lelki részről ne is beszéljünk, bár persze kihagyhatatlan. Sokmindenre rájön így, amire hűségesen soha az életben nem jött volna rá. Többek között esetleg még az is kiderül számára, hogy fogalma sincs, mit szeret a házastársa az ágyban ... Mert a házastárs se tudja. Ha pedig mégis tudja már, ugyanolyan tapasztalati úton szerezte meg ezt a tudást, mint a párja, és az esetek nagy részében nem fognak erről beszámolni egymásnak. Sakk-matt.

Nem egy és nem két ilyen esetet láttam az utóbbi időben, de gondolom, mindig is logikus volt az efféle forgatókönyv. Régi, 15-20 évvel ezelőtti vagy még messzebbre nyúló szerelmek bukkannak fel a házasságukba belefáradt emberek életében: olykor csak egy kis kalandig jutnak, olykor komolyabb szeretői viszonyba kezdenek, de az is előfordul, hogy megpróbálják megélni a korábban valami miatt abbamaradt vonzalmat, és összeköltöznek. 

Érdekes, ahogy visszaköszön a múlt, szinte soha nem tudhatjuk, hogy egy fontos történetnek igazán vége van-e vagy még évtizedek múlva folytatódhat. Valami miatt akkor megszakadt, talán, mert a pár egyik tagja nem volt elég érett ahhoz, hogy meglássa: ezzel az emberrel kellene maradnia. Talán csak kalandvágyból lépett tovább egyikük, vagy rajtuk kívül álló körülmények miatt voltak kénytelenek elszakadni. Aztán újra összejönnek. Persze lehet, hogy a felmelegített kapcsolat újfent kudarcba fullad, de az is lehet, hogy épp ez a külön töltött idő és más-más kerékvágásban haladó élet kellett ahhoz, hogy a két ember végre megértse, mennyire nagy szükségre van a másikra.  

Ha van köztetek olyan, aki így talált szeretőt vagy állandó partnert, szívesen venném a tapasztalatait.

Tudom, hogy az esetek igen kis százaléka ilyen, de miért ne lehetne erről kis százalékról is beszélni? Főleg, mert személyesen tapasztaltam a létezésüket. Talán valami poklon kell keresztül menni azért, hogy eljussunk ezekhez az érzésekhez, talán van, aki anélkül is képes erre, hogy nagyon meg kelljen érte szenvednie. Nem tudom.

Nem sok nyelvben különböztetik meg a szeretetet és a szerelmet. Pedig mekkora az eltérés a két tapasztalat, érzésvilág között! Az ideális szeretet önzetlen, türelmes, adakozó. Nem vár viszonzást. (Tudom, ez így általában nem igaz.) A szerelem önző, türelmetlen és mindent magának akar. Viszonzást vár, mégpedig milyet! Ha egy férfi azt mondja egy nőnek: - Szeretlek, akkor általában nem az elsőre, hanem a másodikra gondolunk. A szerelemre. Bár lehet, hogy csak annyit akart mondani: - Az enyém vagy. Nem osztozom. Nem engedlek el.

Látom a neten a magánnyomozó irodák hirdetéseit. Nem tudod, hogy megcsal-e a párod? Na, majd mi megmondjuk. Követjük, fotózzuk, infót gyűjtünk, aztán minden világos lesz. Na, és akkor mi van? Persze nem kell ahhoz nyomozóiroda, hogy manapság valakiről információkat halmozzunk fel. Ha nem elég óvatos, feltörhetjük az email fiókját, megnézhetjük a telefonját, kideríthetjük, kit hívogat rendszeresen, kivel sms-ezik, de a táska és öltönyzseb átkutatása is vezethet eredményre.

Az emberek nagy része sejti, ha megcsalják, de igen sok az olyan, aki nem akarja ezt biztosan tudni. Aztán van, aki tudni akarja, de részletekre nem kíváncsi. És léteznek a borzasztó kíváncsiak: mindent ki akarnak deríteni, mindent szeretnének tudni, mindent képesek elraktározni.

Ha valaki engem kérdez, én a másik titkainak tiszteletben tartására szavazok. Nem akarok nyomozni, sőt, ha véletlenül beleolvashatnék valamibe, akkor sem teszem. Van, aki viszont annyira kíváncsi, hogy nem bírja megállni. Aztán viszont ne panaszkodjon, ha túlságosan fájdalmas dolgokat kell megtudnia. A tudás hatalom, de lehet elviselhetetlenül kínzó is. Nem kell mindig mindent tudni - szerintem. 

Az utóbbi napokban egy bizonyos nagyember ügyétől hangos a sajtó, és azt veszem észre, hogy sokan teljesen egy kalap alá vesznek egy munkahelyi főnök-beosztott viszonyt a szexuális agresszióval, molesztálással, nemi erőszak kísérletével. Nem a konkrét esetről akarok itt bármit is írni, hanem magáról a jelenségről.

Ez valahol az első hűtlen szex poszt folytatása. Az az eset, mikor az az első alkalom nagyon jól sikerült. A szeretők igazán egymásra találtak, a találkozás erotikus és gyengéd volt. Aztán hazamennek. Hazamegy a férfi és hazamegy a nő. És valamikor otthon is lesz szex - az esetek többségében. De most van viszonyítási alap. Milyen hatással van a külső tapasztalat az otthoni szexre? És nem csupán a szexre, a házastárshoz való hozzáállásra?

Nem reprezentatív, de eddig több férfitől hallottam-olvastam, hogy a külső élmény után jólesik hazamenni, hogy még jobban szeretik és kívánják a partnerüket. Persze, ahol működik még a házasság, és nem szerettek bele az új nőbe. A szex akár még jobb is lehet. Vagy talán nem, de ez nem túlságosan zavarja őket, mert a változatosság gyönyörködtet. Esetleg nem is akarnak többet, mást, izgalmasabbat a feleségüktől, mert van, amit az ember csak a szeretőjével művel. A libidójukra pozitív hatást gyakorol a külső inger, és ez felpezsdíti az otthoni erotikát, vagy legalább is gyakrabban kerül sor szeretkezésre.

Vajon milyen hatással van az ifjúkori tombolás, szabad szexuális életmód, gyakori partnercsere, mindenféle extrém kaland kipróbálása a későbbi, családos korszakban megélt elkötelezettségre? Ha valaki x évig úgymond kitombolhatta magát, nem korán kötött házasságot, és vállalt gyereket, mikor rászánja magát egy komolyabb kapcsolatra, valóban azzal az érzéssel teszi-e, hogy most már meg fog elégedni egyetlen partnerrel és nem túl izgalmas szexuális élettel? Csak, mert korábban úgyis két végén égette a gyertyát?

Miért néz összevont szemöldökkel a társadalom többsége a hűtlenekre? Mert szinte mindenki attól tart, hogy az ő jól vagy rosszul berendezett status quo-ját rengetné meg, ha megengedőbben viszonyulna a kérdéshez - ha NYÍLTAN felvállalná, hogy megengedőbb, mint a többség. Vagy lehet, hogy a többség tulajdonképpen megengedő, de csak akkor, ha nem az ő bőrére megy a dolog?

Mondjuk, van körülbelül 5%, akit nem zavar, ha a partnere mással is folytat szexuális/érzelmi viszonyt. Hasraütésből mondom ezt a számot, de a poszt végén lesz egy szavazás, kíváncsi vagyok, mi jön ki ebből a nem reprezentatív felmérésből. A többiek akár fizetnének is olyan garanciákért, amelyek megakadályozzák, hogy őket megcsalják. Más kérdés, hogy ugyanezt az akadályt magukra vonatkoztatva mennyire találnák üdvösnek.

De léteznek egyáltalán garanciák a hűségre? Mi kerülhet szóba?

Gyakran eszembe jut, és nem csak nekem: miért kell ilyen bonyolultnak lennie ennek az egész félrelépős világnak? Miért kell szenvedni miatta? Még ha két ember látszólag hasonló motivációkkal rendelkezik is, még ha egyértelműen vonzódnak is egymáshoz, és intellektuálisan, erotikusan egyaránt működik a kettősük, akkor is állandóan közbeszól valami ... Ahelyett, hogy felhőtlen élvezetet jelentene a szeretősdi, az idő nagy részében lelki sebeket ejtünk vagy kapunk, és egyébként is gyötörjük magunkat, a partnerünket, vagy, ha ettől visszatart minket a jobb belátás, bizalmasunk napjait keserítjük meg vele.

Nemrégiben ígértem, hogy írok majd könyvekről is, amelyek a poszt témáját ilyen vagy olyan oldalról közelítik. Nos, az első kötet, amelyet ajánlok, A vágy csendje címet viseli. Egy amerikai pszicho néni, Dalma Heyn vetette papírra, és szerintem igen érdekes megállapítások szerepelnek benne, bár korántsem értettem egyet mindennel.

A könyv kizárólag női oldalról közelíti meg a hűtlenség témáját, és kifejezetten a hosszú évek óta házasságban élő, középosztálybeli amerikai nők vallomásaira épít. De az általuk elmondottak Európában sem hangzanak idegenül, azt hiszem.

Az alaptézis szerint a nők a házasságot valamiféle ketrecként élik meg, amelyben tökéletesen kell alakítaniuk a  szerepüket. Előre meg van határozva, miket vár el a társadalom egy feleségtől, egy anyától, egy háziasszonytól: akármilyen is volt a nő korábbi, hajadon kori egyénisége, ezek az elvárások túl erősek ahhoz, hogy jelentős mértékben eltérjen tőle valaki anélkül, hogy ezzel ki ne vívná a környezete, főleg a saját családja rosszallását.

Újabb kényes témát próbálok boncolgatni. Milyen hatással van a gyerekvállalás, a terhesség, a szülés, a kisgyerekes lét a házastársi vagy élettársi hűségre? Van-e rá hatással egyáltalán? És vajon a szajkózott sztereotípiák mennyiben felelnek meg a valóságnak?

Mindkét kérdéskör "veszélyes" már magában is, ha nem a megszokott, szirupos, politikailag korrekt szövegeket akarjuk reprodukálni, az ép és szép családról, amelyben az anya élete beteljesüléseként látja a szülést és gyermeknevelést, az apa pedig úgy csinál, mint az Állatfarmban a ló, bármilyen megszorítások is jönnek, azt hajtogatja: - Ezután még keményebben fogok dolgozni ... Ha a két szereplő esetleg nem pont ezt a magatartásmintát követi, akkor dől minden elmélet. Az 1. részben elsősorban a terhességekkel és a szülések hatásával, illetve az azt követő időszakkal foglalkozom, később szeretnék még írni a kakukktojásokról is, akik nem a biológiai apjukkal nevelkednek, illetve az egyik fél meddősége miatt felmerülő megoldási lehetőségekről, amelyek között szerepelhet egy harmadik fél bevonása is - akár szexuális értelemben.

Nem sok szó esett eddig az azonos nemű kapcsolatokról, és nem is hozta fel egyetlen kommentelő sem, miért nem írok róluk. Talán, mert semmi közvetlen tapasztalatom nincs a témában. Szívesen venném viszont, ha olyasvalaki, akit ez közvetlenül érint, vendégposzttal jelentkezne. A hűtlenség-megcsalás a melegek világában ugyanannyira jelen van, mint bárhol másutt, tehát semmi okunk rá, hogy ne foglalkozzunk vele.

Ezúttal azonban egy olyan témát vetek fel, amely nem kifejezetten a meleg kapcsolatokat érinti. Szó esett itt hármas szeretkezésről, és magánlevelekben beszélgettem is néhány emberrel ezekről az élményekről. Felmerült a kérdés, vajon a hármasban részt vevő azonos nemű emberek találkoznak-e kettesben esetleg, és történik-e közöttük erotikus érintkezés? Ha a harmadik, más nemű fél erről tudomást szerez, hogyan reagál rá? Féltékeny lesz vagy éppen ellenkezőleg, kifejezetten izgatja a dolog?

Alighanem minden nő fejében megfordult már, mi van, ha a szeretője hirtelen nem tud kommunikálni, mert történik vele valami. A legrosszabb eset, ha olyasvalami következik be, amire nem lehet felkészülni, tehát a kommunikáció váratlanul és magyarázat nélkül szakad meg.

Ha már jó ideje tart a kapcsolatuk, és a nő biztos lehet benne, hogy nem eltűnőművész produkciójával van dolga, akkor elkezd aggódni. Nem tudom, a férfiak mennyire pánikolnak ilyenkor, de a tapasztalataim szerint sokkal kevésbé. Persze, ha erős kapcsolatról van szó, és nincs mód legálisan információkhoz jutni, akkor bennük is előbb-utóbb felmerül, hogy miként vehetik fel a kapcsolatot a szeretőjükkel vagy legalább tudhatnak meg róla valami biztosat.

Eddig általában a szeretők szemszögéből közelítettem a problémákhoz. Most a Bizalmasok című poszt tematikájához visszatérve egy más nézőpontot próbálok kifejteni. Ha tudunk két ember titkos kapcsolatáról, és az egyikük a barátunk, de a barátunk partnere is a barátunk, vagy legalább is jó ismerősünk, elég kellemetlen dilemmába kerülhetünk.

A hivatásos szexterapeutákat csak filmekből és könyvekből ismerem. Nem tudom, mennyire hatékonyak, meglehetősen szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban. A szexről beszélni is kell - és ez a poszt egyik központi mondanivalója -, de a puszta duma nem elég. Márpedig a hivatásos szexterapeuta nem szexelhet a pácienseivel. (Hivatalosan legalábbis nem.) A szexben azonban az egyetlen dolog, ami működőképes, ha gyakoroljuk is. Elmélkedni szép, de gyakorlat nélkül csak arra jó, hogy egyre frusztráltabbnak érezzük magunkat.

Az ideális szexterapeuta tehát a hozzáértő, empatikus és nagyon tapasztalt szerető lehet. Akivel meg tudjuk beszélni, ha valami nem működött eddig, vagy nem működik most, ha tudni szeretnénk, szerinte mit lehet tenni, másnak például mi jött be. Tudom, biztos vannak olyanok, akiknek minden megy, mint a karikacsapás, vagy olyanok, akiket egyszerűen nem érdekel ilyen szinten a szex. Ők csak csinálják, de nem dumálnak róla, és főleg nem elmélkednek. Ha valakit a téma mélyrehatóbban izgat, és nem a röhögcsélés vagy az infantilis nagyzolás szintjén, annak az intenzív, verbális és gyakorlati szexterápia nagyon jót fog tenni.