A hűtlenség ábécéje

Nagy vitát kavart korábban a Kinek jó a monogámia mítosza című posztom, nos, most egy Guardian-cikk nyomán kénytelen vagyok visszatérni a témára. Daniel Bergner: What Do Women Want?: Adventures in the Science of Female Desire [Mit akarnak a nők? : Kalandozás a női vágy tudományába] című könyvéről van szó, amely még sokkal erősebb állításokat tartalmaz, mint amelyekkel előhozakodtam. Magát a kötetet nem tudom most elolvasni, vagyis a róla szóló recenzióról fogok csupán röviden hosszan beszámolni, ha valakinek közvetlenebb élménye is van róla, várom a véleményét kommentben.

Daniel Bergner szerint az általános felfogással ellentétben a női nem még annyira sem monogám beállítottságú, mint az eddig sem az egy partner preferálásáról híres férfiak. Sőt, éppen a nők azok, akik sokkal rosszabbul viselik a monotóniát, ők unnak rá hamarabb a férjükre/barátjukra, ők azok, akik a szexben legszívesebben ragadozóként viselked(né)nek, és akik képesek tárgyiasítani a partnerüket. (Ne engem tessék szidni, ezt nem én mondom, hanem Bernger.)

A mindenünnen felénk sugárzó, belénk szuggerált elvárások azonban ellentmondanak ezeknek az érzeteknek, ösztönöknek. Bergner szerint az a lidibócsökkenés, amit annyi, tartós kapcsolatban élő nő tapasztal magán (és amit a partnereik is tapasztalnak, csak sokszor úgy tesznek, mintha nem vennék észre), valójában nem libidócsökkenés, hanem egyfajta megvalósulatlan, kiteljesedésre képtelen, frusztrált libidó. Míg egy kapcsolat elején a nő (jó esetben) nyitottan és szívesen szeretkezik, egy bizonyos idő után ez a nyitottság eltűnik, a test mechanikusan teljesíti a feladatát (már amennyire), de a lélek vagy mondhatjuk úgy, a vágy, kivész az együttlétekből. Erről a jelenségről itt, a blogon és privát levelekben is többen beszámoltatok, illetve emlékeztetnék a Női hűtlenségről szóló vendégposztra, amelyben szintén ez volt a kiindulópont.

Bergner A szürke ötven árnyalata elképesztő sikerét is felhozza érvként: vajon mi késztette Nagy-Britannia női lakosságának egyötödét, hogy elolvassa ezt a szerinte nem is rossz regényt? (Mivel én még nem is néztem bele, nem merek nyilatkozni, mennyire jó vagy rossz, a fordítás minőségét, amelyről bőven hallhattunk, kegyeleti okokból épp nem ildomos most szidni.) Valami elemi érdeklődés mégiscsak él abban a kb tízmillió nőben, aki reggel a vonaton a bdsm-es szexjelenetekre  volt kíváncsi, és nem a napi politikára, vagy a sztárok magánéletére.

Ugyancsak zavarbaejtő, de állítólag brit tudósok egy csoportja kísérlete alapján a nők, ha bonobó majmokat látnak kopulálni, szexuális izgalomba jönnek (a férfiak nem). Persze, ha felteszik nekik a kérdést, hogy hatottak-e rájuk a képek, határozottan tagadják - a rájuk applikált érzékelőknek viszont nem tudnak hazudni. Vagyis tudatosan, akarattal, neveltetésünknek, a nemünkről alkotott ideálképnek megfelelően elnyomjuk ezeket a zsigeri reakciókat, míg a férfiaknak sokkal nagyobb lehetőségük van legalább arra, hogy felvállalják, mi minden izgatja fel őket.

Főemlősökkel, konkrétan rhesusmajmokkal folytatott kísérletek is terítékre kerülnek: ez a faj azért különösen érdekes, mert matriarchátusban él, az egymással folyamatosan rivalizáló nőstények osztják azt észt, határozzák meg a kölykeik barátválasztási szokásait, és teljesen egyértelműen náluk a szexuális kezdeményezés joga is. De még milyen agresszívek és követelőzők! A kísérletek során azt a furcsaságot is kénytelen volt megfigyelni az Emory Egyetem kissé megviselt pszichológusa, hogy egy idő után hímcserét kellett eszközölnie, mert a nőstények megunták a kínálatot... Nem, mintha ezzel azt akarná mondani, hogy a nők is pont így vannak ezzel, de mindenképpen elgondolkodtató. Vagy lehet rá legyinteni is.

A női szexualitás állatiasságát persze nem véletlenül tagadja férfi és nő egyaránt: zavarbaejtő, ijesztő téma a legtöbb ember számára. Hozzá vagyunk szokva, hogy a férfiak ráunhatnak a nejükre, a nők csak a libidójukat vesztik el, vagyis elkezdenek fejfájósak lenni és menekülni az együttlétek elől. Ha azt feltételeznénk, hogy nem a szexuális étvágyuk vész el, hanem a konkrét partner iránti érdeklődésük lanyhul, majd fordul teljes közönybe, és ez az étvágy visszatérhetne és csillapítható lenne újabb férfiak (esetleg nők) bevonásával, akkor megdőlne az a hit, hogy nemünk alapvetően monogám beállítottságú, nem csak az életvitelünket tekintve, de a vágyaink szintjén is! És mit lehet erre lépni férfiként? Na, és mit lehet lépni nőként?

Nyilvánvaló, hogy ez a könyv is csak egy a sok közül, hisz brit német tudósok egyszer azt bizonyítják, hogy szeriális monogámok vagyunk és a 80%-unk egyetlen partnerrel akar örök szerelemben és hűségben élni (álmodozni mindenkinek szabad) és ez 60%-nak sikerül is (?), máskor az derül ki, hogy a nők 55 és a férfiak 50%-a megcsalta a partnerét jelen kapcsolatában: hát, nem könnyű eligazodni ebben a kuszaságban. Hogy növeljem a zűrzavart, beidézek még egy amerikai felmérést is, amely sokkal alacsonyabb értékeket mutat (persze a fene tudja, hogy a Clinton-féle szabály érvényesül-se): a férfiak 21%-a hűtlen, míg a nőknek csak a 10%-a, viszont utóbbi arányszám az 1990-es állapotokhoz képest 40%-os növekedést mutat - vagyis a nők gazdasági függetlenedésüknek és az internet nyújtotta lehetőségeknek köszönhetően feljövőben vannak.

Hogy tudunk-e válaszolni a címben feltett kérdésre? Aligha. Nyilván azért sem, mert a nők is olyan sokfélék, mint a férfiak, de az 1% aszexuálistól eltekintve AZT azért mindenki akarja. Hogy milyen formában, hányszor, kivel, és, hogy mennyit fojt vissza zsigeri vágyaiból, mennyire győzi meg magát arról, hogy neki olyanok nincsenek is, és mennyire háborodik fel, ha valaki le meri írni, hogy talán mégis, már más kérdés.  Akár beismerjük, akár nem, a vágyaink sokszor ellentmondanak a társadalmi elvárásoknak, sőt, alapvető társadalmi és családi érdekeknek is.  Sokak számára félelmetes belegondolni, mi lenne, ha leráznánk magunkról ezeket a szellemi és lelki béklyókat és ráugranánk a nekünk tetsző egyedekre (nem feltétlen csak férfiakra). A szabadon felvállalt, habzsoló, kielégíthetetlen női szexualitás rémét nem sokan szeretnék kiengedni a szűk palackból, ahová időtlen idők óta be van zárva. Úgyhogy lehet továbbra is tagadni, tagadni és tagadni... Vagy gúnyolódni a majmos példákon. Kinek mi tetszik jobban...

Mivel nem látunk bele egymás kapcsolataiba, leggyakrabban külsőségek alapján ítélünk, így aztán nem ritka, hogy értetlenkedünk mások vonzalmai láttán: nem csak az lep meg, hogy ki milyen partnert választ (vagy milyennel elégszik meg) hanem az is, hogy kit hagy el egy másikért, illetve kit csal meg.

Van úgy, hogy a titokba beavatottak, vagy azok, akik tudni vélik, mi folyik, megértéssel hümmögnek, tényleg, nem csoda, hogy ez a férfi nem elégszik meg ezzel a nővel, igazán nem lehet tőle rossz néven venni, hiszen a nő úgy elhanyagolja magát, szakadtan jár, elhízott, látszik rajta, hogy már semmi más nem érdekli, csak a gyerekek, hát mit tehetne az a szerencsétlen, amúgy szexi és igényes kinézetű férj? Megértő lehet a közvélemény, ha egy csinos, fiatal feleség megcsalja már idősebb, esetleg betegeskedő férjét, hiszen már úgyis épp elég áldozatot hozott...Vagy ha olyan nő hűtlenkedik, akit már ország-világ előtt "megaláztak" azzal, hogy nyíltan csalják.

Vannak tehát esetek, amelyek a többség számára érthetőek, mitöbb, elfogadhatóak. De rengeteg olyan történet is létezik, amely napvilágra kerülve felháborodást kelt. Ha a megcsalt fél a külső szemlélő tisztességesnek, becsületesnek, dolgosnak, erkölcsösnek, és többé-kevésbé megfelelő külsejűnek tűnik (de elsősorban akkor, ha kifejezetten csinosnak látják), sokkal súlyosabb megítélés alá esik az a gaztevő, aki nem elégszik meg az általa nyújtott "boldogsággal". Azért írom idézőjelben a boldogság szót, mert fogalmunk se lehet, hogy valaki egy kapcsolaton belül mitől boldog és mitől nem. Valamint azt sem tudhatjuk, hogy a hűtlenség miből fakad: szexhiányról, érzelmi sivárságról, kíváncsiságról van-e szó, vagy akármi másról. Nem tudjuk, ezért nem is érthetjük meg az okát. Még akkor se biztos, hogy értjük, ha elmondják nekünk...

Szerintetek vajon van olyan szép, okos, csodálatos, különleges ember, akihez egyszerűen genyaság hűtlennek lenni, csak, mert ő annyira szép, okos csodálatos és különleges? Vagy, mert annyi mindent megtett a partneréért? Vagy, mert beteg és kiszolgáltatott? Szemétség megcsalni egy a belét is kidolgozó férjet és mintaszerű családapát? Egy tökéletes háziasszonyt, aki még csinos is? Min múlik, hogy a hűtlenség elfogadható-e adott esetben a közösség szemében? És mit számít az egyén számára, hogy az ő hűtlensége az elfogadható vagy a felháborodást keltő kategória-e? Mit számít a megcsaltnak, hogy ő áldozatként áll a többiek színe előtt, vagy éppenséggel olyan szereplőként, aki megérdemelte? Van erről tapasztalatotok akár saját életetekből, akár baráti körből? Hírességeket is emlegethetnék, ha róluk van szó, persze kicsit más a helyzet. De ezekről az esetekről is beszélhetünk, példa akad bőséggel.

Elterjedt nézet, hogy újra és újra ugyanolyan erényekkel és hibákkal rendelkező partnereket választunk magunknak.

Nemrég olvastam arról a Pár-bajok és békés megoldások című könyvben (melyre még máskor is fogok hivatkozni), hogy ezek a speciális jellemvonások a gyerekkorunk miatt vonzzanak minket, vagyis a partnereink sokszor még a szüleinkre is hasonlítanak, vagy legalább egyik szülőnkre, illetve valami alapmintára, amit a korai éveinkben leginkább meghatározó emberek szintéziséből hozunk létre tudattalanul. A hibák még meghatározóbbak is, mint a pozitív tulajdonságok, mert az ősagyunk helyre akarja hozni a gyerekkorunkban elszenvedett sérelmeket, és ezt egy, a gondozónkhoz hasonló ember társaságában reméli megvalósítani - persze erről mit sem sejtünk. (Kíváncsi vagyok, mennyire igazoljátok vissza ezeket az állításokat.)

Másrészről nem mindenki olyan partnerrel él együtt tartósan, akit igazán választott volna, ha tényleg csak az ő döntésén múlik, hiszen nem törvényszerű, hogy megkapjuk a leginkább áhított társat, de mikor párválasztásról esik szó, gyakorta hangzik el az a feltételezés, hogy minden partnerkapcsolat lángoló  szerelemből, vagy legalábbis zsigeri vonzalom folyományaként jön létre. Pedig még a nyugati, szabad választásos civilizáción belül is rengeteg a kompromisszum-kapcsolat, amely vagy az egyik, vagy a másik, esetleg mindkét fél számára egyfajta kényszer vagy csak a kisebbik rossz. Van, aki már régen kínlódott a társkereséssel, és az, akit ő akart, sose jött neki össze, hát belement egy sokkal kevésbé vonzó lehetőségbe, esetleg anyagi/társadalmi előnyök származnak a kapcsolatból, vagy az ember nem akar örök életében egyedül maradni (társadalmi, családi nyomásra, esetleg, mert ezt kudarcként éli meg), és még sorolhatnám az okokat.

Ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy újra és újra hasonló tulajdonságok keltik fel az érdeklődésünket, amikor szeretőt "választunk" vagy egyszerűen csak beleesünk valakibe, akkor azt kellene tapasztalnunk, hogy az új idol erősen hasonlít a hivatalos partnerünkre - amennyiben korábban belé is szerelmesek voltunk. Valóban ismerek olyan eseteket, amelyekben meglehetősen szembetűnő a hasonlóság, meg is fogalmazódik olykor: vagy az érintett maga teszi szóvá, vagy a külvilág. De olyan esetet is ismerek, amelyben az egymás utáni vagy egymás mellett létező partnerek nem hasonlítanak különösebben, vagy éppenséggel ellentétesek.

Ha például a hivatalos partnerrel, házastárssal nem úgy került össze az ember, hogy igazán lelkesedett volna érte, a tényleg szabadon választott szerető aligha fog hasonlítani, sőt, lehet, hogy ellentétes lesz: előfordulhat például, hogy akinek nem sikerült legitim kapcsolatra lépnie egy úgynevezett alfahímmel, a szeretője lehet ilyennek, hiszen elterjedt elmélet, hogy a nők béta, delta és egyéb hímeket "választanak" férjül, de alfáktól szeretnek teherbe esni (bár a legtöbbnek több esze van annál, hogy így kockáztasson). Ebben az esetben ugyebár a férj és a szerető nem fog hasonlítani egymásra.

Egy kifejezetten nőcsábász férfi (vagy férficsábász nő) se mindig egyforma partnereket fog választani, hiszen épp a változatosságra utazik: bár meglehet, hogy bizonyos alaptulajdonságok minden "komoly" szeretőjére jellemzőek lesznek. Az alapkérdés persze az, hogy milyen motiváció vezet külső kapcsolathoz. Vajon a félresikerült házasságunkat akarjuk így helyettesíteni, vagy csak kalandozunk, egyfajta kiegészítést, de nem helyettesítést keresünk (ha például minden működik az alap kapcsolatunkban, csak a szex nem)? Erotikus barátságokat alakítunk ki, vagy saját egónk fényezése érdekében igyekszünk hódítani? Az persze valószínű, hogy akármi is a motivációnk, kifejezetten számunkra rokonszenves emberekkel fogunk kapcsolatot teremteni, de ha gyerekkori sérüléseink nem súlyosak, és nem mindenáron azok jóvátétele a célunk (mondom, tudatalatt), akkor többféle embertípushoz is kötődhetünk szexuálisan és/vagy érzelmileg.

Vajon a ti esetetekben volt és jelenlegi hivatalos partnerek és szeretők (volt és jelenlegi külső kapcsolatok szereplői) inkább mind hasonlítanak egymásra, teljesen ellentétesek vagy egyszerűen csak sokfélék? Ha a korábbi szeretőtökkel összeházasodtatok, vajon inkább hasonlított-e az első házastársatokra, vagy teljesen más? Sikerült-e valakinek szeretőjében megtalálnia azt a tökéletes kiegészítőt, akire egész életében vágyott? Alább szavazhattok is!

Napok óta több oldalról kapom a legújabb francia szexatlaszról ("L’Atlas mondial des sexualités", de Nadine Cattan et Stéphane Leroy, ed. Autrement) szóló híradásokat. Képtelen vagyok nem írni róla, viszont az összes infó eddig ugyanannak a sajtóközleménynek a fordítása, egyelőre nem találtam róla recenziót. Ha valaki közületek rábukkanna, megköszönném a linket. Akár franciául is. Élőben se tudok belenézni, ugyebár, legalábbis egyelőre.

Éppen ezért ez most szokásaimtól eltérően egy rövid, figyelemfelhívó és vitára serkentő poszt. A már említett sajtóközleményt megnézhetitek például itt, a bennünket érintő témát, vagyis a hűtlenséget illetően egyrészt kijelentik, hogy egyre több a hűtlen (mért, korábban is készült ilyen felmérés?), másrészt kikiáltják a hagyományos bűnös város hírnévvel rendelkező Párizst (naná, majd Berlint) a világ leghűtlenebb városának, teszik mindezt 5 azaz öt darab ország adatainak elemzése alapján.

A világ első, házasságban élők számára kitalált társkeresőjének, a Gleeden-nek másfél millió felhasználója szolgáltatta az adatokat, azt viszont nem tudom, hogy milyen módszerrel történt az adatbányászat. Amennyire ismerem a nem függetlenek társkeresési szokásait, itthon (a hasonló profilú hazai társkereső a viszony.hu) a felhasználók például sokan nagyobb városokat adnak meg lakhelyként, mert ezzel is csökkentik a lebukás veszélyét: minél kisebb településen él valaki, annál könnyebb beazonosítani az alapadatai alapján. Egy insider infó a Gleeden-ből: úgy tűnik, elég magas a függetlenek aránya, akkor ez is torzítja a hűtlenségatlaszt megbízhatóságát, arról nem is beszélve, hogy attól, hogy valaki regisztrál egy ilyen társkeresőn, még nem lett hűtlen (persze a hűtlenség pontos meghatározására nem vállalkozhatunk, de szexuális értelemben véve biztosan nem mindenki válik hűtlenné, aki fent van egy ilyen oldalon.)

Az érintett országok a gallokén kívül egyébként a következők: Spanyolország, Belgium, Svájc és Olaszország. Én tudom, hogy a franciák szeretik a köldöküket nézegetni meg nagyzolni, de azok az idők már elmúltak, amikor Európa öt országból állt... Ha már atlaszt csinálunk, akkor nem kéne kicsit jobban körülnéznünk? Bezzeg más témákban nagyon is sikerült messzebbre tekinteniük, például felkerültünk dobogós helyre a pornóipar tekintetében, az USA és Oroszország mögé.

De bennünket nem ez a rész érdekelne, ugyebár. Vagy titeket igen? Milyen érzésekkel fogadjátok ezt a megállapítást?

Ide illesztem azt a hűtlenségi térképet, amely szintén megjelent a sajtóközleményekben, bogarásszatok csak kedvetekre. Ha több infóm lesz az atlaszról, mindenképp visszatérek a témára.

Hazudtál-e már a családi állapotodról valaha? Hazudtak-e neked ugyanezzel kapcsolatban? Letagadtad-e a házastársadat, a barátodat, barátnődet, vagy éppen hogy költöttél magadnak egy, a valóságnak nem megfelelő hátteret? Miért tetted, ha megtetted? Tudod, miért tették veled? Meg tudtad bocsátani? Megbocsátották neked? És mi lett a vége? Vagy még mindig tart? 

A leggyakoribb helyzet talán az, mikor a nős pasik nőtlenként portyáznak és olykor potyáznak is. Az indokaik nyilvánvalóak, olyan nőket akarnak megkapni, akik sejtésük szerint nem állnának szóba velük, ha tudnák, hogy szó sem lehet hosszabb távú legális kapcsolatról, csak szeretőzésről. Vagy még annyiról sem. Persze lehet, hogy tévednek, és a nő akkor is belemenne a dologba, ha ők nyílt lapokkal játszanának. De nem szeretnek kockáztatni. A gond csak az, ha a kalandból viszony lesz, és a kezdeti hazugság egyre kevésbé működik, egyre kevésbé sikerül fenntartani a látszatot. Ha még komolyabb érzelmek is felmerülnek ilyenkor, elég nehéz lesz megmagyarázni az egészet, amennyiben kiderül az átverés. Tipikus, hogy botrány és szakítás a vége. Lehet persze, hogy a pasinak így is megéri, a nő meg elkönyvelheti, hogy minden férfi disznó.

De ne legyünk szexisták, nem csak a férfiak tudnak ilyesmiben hazudni. Akadnak nők is, akik szinglinek adják ki magukat, mert izgalmasnak tűnik eljátszani ezt a szerepet, mert azt gondolják, hogy így szokatlan élmények érhetik őket, vagy egyszerűen tesztelni szeretnék, mit érnek a szabad piacon. Esetleg abból indulnak ki, hogy a férfiak nagyon elítélőek a hűtlen nőkkel szemben és a megaláztatást akarják elkerülni. Viszont megeshet a fordítottja is: mondhatja magát nem függetlennek az, aki valójában szingli - például, mert meggyőződése, hogy egy bizonyos életkor felett a férfiak menekülnek az egyedülálló nőktől, attól rettegve, hogy azok biztos mindjárt házasságot és gyerekeket akarnak. Hazudhat egy nő azért is, hogy eltitkolja, a gyerekének ismeretlen az apja, vagy sosem házasodtak össze: ez talán egyre ritkább, régebben sokkal inkább megbélyegezték az egyedülálló anyákat, bár lehet, hogy ez máig nem ment ki a divatból.

Az is előfordul persze, hogy nincs konkrét hazugság, csak elhallgatás, vagy vagyis az illető nem mondja, hogy nincs partnere, de úgy viselkedik, mintha nem lenne. Van olyan, aki viccből mutatkozik be úgy, mintha nős lenne és három gyermek apja (ezt spéci átéltem, és simán bedőltem neki). De lehet ezt számításból is csinálni, ha valakinek semmi kedve független lányokkal kezdeni, jó ürügye lesz rá. Aztán van olyan, aki félig mond csak igazat, mondjuk azt állítja, hogy már majdnem elvált, vagyis gyakorlatilag független, pedig még messze van a válástól, csak éppen összezördült a nejével, vagy éppenséggel még ennyi sem történt, de ő lelkileg már nem érzi magát házasnak (mert például jó ideje nincs szex otthon).

Úgy sejtem, nem sokan fogják bevallani kommentben, hogy ők milyen apropóból adtak meg kamu családi állapotot, sokkal inkább arra számítok, hogy az ilyen trükkök áldozatai nyilatkoznak majd meg, meg persze azok, akik teljesen feddhetetlenek, de a szavazás alapján talán képet alkothatunk a jelenségről és arról, hány százalékot érint az olvasók közül. Vagyis inkább: hány százalék van annak tudatában, hogy őt érinti vagy érintette valaha.

Nemrég magánüzenetben keresett meg egy doctorwho nevű olvasó, és váltottunk pár levelet. Az őt érintő témával, a női partner iránti vágy megszűnésével foglalkoztunk már egy fikciós vendégposzt erejéig, de ez a történet mindenképpen figyelmet érdemel, nem csak azért, mert valóságos, hanem azért is, mert mellbevágóan őszinte, akkor is, ha ez nem vet jó fényt arra, aki elénk tárja. Talán nem is olyan ritka az a probléma, amit felvázol.

Doctorwho levelei alapján készítettem egy összeállítást, az következik itt. Nem akarok állást foglalni, azt majd a kommentekben megteszem, ahogy reményeim szerint ti is.

Hét éve vagyunk együtt a párommal, nem házasodtunk össze, 4 éve együtt is élünk. Én mindig amolyan magányos farkas tipus voltam és vagyok is. Sajnos pár év alatt rá kellett jönnöm, hogy az együttélést nem nekem találták ki. Idegesít, hogy mindenről be kell számolni, hogy kérdezget mindenfélét, de ami a legrosszabb, hogy elkezdett "házisárkányosodni" parancsolgat. Mikor ennek a jelei először megjelentek, mondtam, hogy ez nálam nem fog menni.

Azonban vannak pozitívumok is, nagyon kedves nő és nagyon szeret. Mindent megtesz, csak sajnos részemről már elmúlt a lángolás, szeretem ugyan, de meguntam a testét. Egyáltalán nem vonz, ez kb másfél éve kezdődött, akkor még lehetett kicsit javítani a dolgon különböző fehérneműkkel, apró változtatásokkal, stb... de hónapok óta már az sem segít. Azt hittem, hogy velem van a baj, ez vezetett rá, hogy először félrelépjek. Azon az estén minden fantasztikusan ment egymás után 2x-3x is elég hosszan, így biztos, hogy nálam minden rendben (már ami a fizikai részét illeti). Gondoltam, ez a kis kerülő segít, hogy otthon is jobb legyen, de ugyanúgy semmi.

Pedig ő próbálkozik, még edzeni is elkezdett és már egész jó alakja van, de egyáltalán nem kívánom. És sajnos érzéke se nagyon van az erotikához.

Szívesebben laknék egyedül és csak időnként vinnék fel valakit, de több okból nem szeretném elhagyni a barátnőmet. Egyrészt sok mindent köszönhetek neki, mindig segített mindenben, másrészt - és ez a legnagyobb akadály -, ő egyedül nem tudna megélni. Nem az a típus, aki lakótárs mellett meglenne, viszont nem keres annyit, hogy egyedül el tudja magát tartani. Ha elhagynám, akkor mehetne vissza vidékre (nincsenek a városban barátai sem, csak otthon), ott pedig gyakorlatilag semmi lehetőség nincs. Úgymond vége lenne.

A napokban azon gondolkodtam, hogy szerintem ő is tudja, hogy mennyire függ tőlem és talán, ha elmondanám, hogy szeretőim vannak, még esetleg azt is elfogadná, csak el ne hagyjam. Ha ez megtörténne, azt hiszem, csak rosszabb lenne, mert mikor nem megyek haza, neki fájna, hogy mással vagyok, engem meg a lelkiismeret furdalna.

Ő még fiatal, csak huszonéves, és ha egy kicsivel erősebb lenne lelkileg, akkor a döntés egyértelmű lenne, így viszont nem merem megkockáztatni, hogy esetleg ártson magának...

Talán ott hibáztam, hogy ez volt az első komolyabb kapcsolatom és tudni akartam, milyen együtt élni valakivel. Az első pár évben nem derült ki, hogy baj lenne, mert többször költöztünk, munkahelyet váltottunk, szóval volt elég változatosság az életünkben... De most, hogy egy ideje nyugi van, megjelentek a gondok, én pedig rájöttem, hogy nem nekem való az együttélés, zavar, hogy valaki mindig itt van. Plusz nem is kívánom testileg.

Persze változtam én is, akkor még nem volt nőideálom, most már van. Jobban szeretem a nőies nőket (magassarkú, harisnya, hosszú haj), ő viszont az életben nem vesz fel magassarkút, és nem öltözik nőiesen. Erről többször is beszéltem vele, nagyon nagyon tapintatosan,  de mikor megéreztem, hogy magára veszi, gyorsan kihátráltam és viccesre vettem a dolgot, mert tudtam, ha erőltetem, akkor elsírja magát...

Az elmúlt pár hétben rájöttem, hogy nekem nem érzelmileg/lelkileg van szükségem szeretőre, csak a testiség miatt. Azt is érzem, hogy a mostani szeretőmet kezdem lassan megunni, szóval másfelé is nézelődök, ami azt jelenti, hogy valószínűleg váltogatni fogom őket időnként. Azt hiszem, sajnos nagyon hamar megunom a másik testét.

Még egy kis adalék infó: soha sem hittem, hogy én ez a fajta szemét típus vagyok. Fiatal korom óta az igazit kerestem, családot akartam... De most, hogy elmúltam 30, pont ellentétesen gondolom: nekem nem kell állandó partner. Valahogy az elmúlt 4 év együttélés során teljesen megváltozott a gondolkodásom. Egyetlen dolog maradt meg, miszerint magányos farkas vagyok és mivel régen is az voltam, gyanítom, ez nem fog változni.

Nem egy olyan esetet ismerek, amelyekben a szeretőket nagy távolságok, esetleg országhatárok választják el egymástól. Ha legitim pároknál működik a távkapcsolat (ha működik - ezt esetleg itt, a szomszéd blogban is megvitathatjuk), akkor szeretőknél miért is ne? Persze nem lesz egyszerű, hiszen a szeretővel eleve sokkal korlátozottabb a kapcsolattartás, és biztos sokkal nehezebb azt is megoldani, hogy valaki kifejezetten titkos partnere miatt látogasson el valahová, főleg egy másik országba, vagy földrészre. A szingli szerető könnyebben utazhat (ha van rá pénze), de a találkozás akkor sem lesz egyszerű.

Biztos sokan gondolják úgy, hogy ha szerető, akkor már legyen maximum 50 km-es közelségben, különben másból sem fog állni a kapcsolat, mint meddő vágyakozásból, ritka és talán túl rövid találkozásokból, bár persze a ritka lehet akár hosszabb is, ha a családi kötelékek ezt lehetővé teszik mindkét oldalon, de elég kicsi annak az esélye, hogy eleget tudnak találkozni ahhoz, hogy ne legyen folyamatos hiányérzetük - vagy legalábbis egyiküknek ne legyen.

Ha nagyon nagy erőfeszítést kell tenni egy randi miatt, akkor annál nagyobb csalódás, ha a másik nem akarja annyira, mint mi magunk, valami közbejön, és mégse sikerül a gondosan megtervezett találkozó, vagy ugyan megvalósul, de olyan stresszesen alakul, hogy már örülni se tudnak neki. Mindent jó előre egyeztetni kell, nincsenek spontán akciók, és talán sokkal inkább elkötelezettség-jellege lesz az ilyen kapcsolatnak, mint egy olyan viszonynak, amely jóval kevesebb áldozatot kíván a résztvevőktől. (Ilyenkor jönnek a vádaskodások és jelenetek, ami elég hamar szakításhoz vezethet.)

Másképp is alakulhat persze, működhet például teljesen lazán, elvárások nélkül, egyfajta pótszeretői alapon, ha mindkét félnek van fő kapcsolata (akár hivatalos, akár szeretői), de amis-amanst-ként olykor összejönnek és jól érzik magukat. Vagy csak akkor találkoznak, ha épp egyiküknek sincs komoly partnere, különben talonban tartják egymást, tudják, hogy sose lesz ebből több, de olykor pont erre van szükségük.

Ha valakinek munkájából fakadóan úgyis utaznia kell, akkor egy távolabb élő szerető meg éppenséggel ideális lehet, főleg, ha szingli, meg lehet nála szállni, kvázi másodfeleségként/férjként is funkcionálhat az egész. Ilyenről is hallottam már, a pasinak felesége és gyerekei egy vidéki városban, őket csak hétvégén látja, hétközben meg Pesten dolgozik és együtt él a szeretőjével.)

Nektek van-e tapasztalatotok távszeretői kapcsolatról, mit tartotok a legnagyobb távolságnak, ami még működőképes lehet - vagy a találkozások milyen gyakoriságától gondoljátok, hogy a történet értelmét veszti? Van-e esetleg olyan, aki évi legfeljebb néhány találkozás ellenére is életben tart szeretői kapcsolatot, vagy olyan, akinek meggyőződése, hogy csakis a távolság miatt lett vége a viszonyának? Milyen messze mennétek azért, hogy fenntartsatok egy számotokra fontos távkapcsolatot? És mit szóltok ahhoz, ha a távszerető mellett van egy második, közeli szerető is? 

Ha a szerető szó előkerül, általában nem idősebb emberek lebegnek lelki szemeink előtt. Nők esetében a tipikus életkor a huszonévesekkel kezdődik (elsősorban szingli szeretőként), majd a harmincas, negyvenesekkel folytatódik (a legtöbb házas szerető tán ebbe a korosztályba tartozik), az ötvenesekre már kivételként tekintene a többség, és hogy még hatvanasként is labdába rúghat valaki nőként, nos, azt igen kis százalék gondolná - teszem fel én. De majd kiderül a szavazásból.

Férfiak esetében a tipikus szeretőtartó kor harmincöt-negyven felé kezdődik, bár biztos vannak, akik huszonévesen is csinálják, ha nem akarnak elköteleződni és férjes asszonyokkal próbálják megoldani a szexuális életüket (ez se valami modern találmány). Ötvenes férfiak is szép számmal akadnak, hogy a hatvanasok körében mekkora az aktivitás, az már nagyobb kérdés. De még mindig több esélyt adna a közvélemény egy hatvanas férfinek, mint egy ugyanilyen korú nőnek - ha nem tévedek.

Vannak férfiak, akik azzal szórakoznak, hogy részletezik érettebb, általában férjezett nőkkel folytatott kalandjaikat, és már a harmincötön felülieket is úgy mutatják be, mint akiknek könyörögni kell egy kis jó szexért, és akármilyen ócska dumával befűzhetők... És vannak férfiak, akik számára egy érett, magabiztos, élvezni tudó nő sokkal többet ér, mint némi feszes és agyonszolizott hús. Vannak nők is, akik csak az edzőterembe járó, kigyúrt testeket tartják valamire, másoknak az idősebb, kevésbé adoniszi megjelenésű, de stílusban, tudásban, férfiasságban sokkal többet nyújtó szerető az ideáljuk. És persze van még ezer más ízlésű ember is mindkét nemben.

A fiatalság szemtelen és sokszor kegyetlen, mi is ilyenek lehettünk, mi is szörnyülködtünk, ha csak rágondoltunk, hogy negyven évesen is lehet valakinek szexuális élete... Ha a mostani fiatalok ezen szörnyülködnek, majd kigyógyulnak belőle és visszakapják a saját gyerekeik generációjától. De az idősebbek még mindig kiszorulnak valahogy a tudatunkból, sokan elkönyvelik, hogy egy bizonyos (mely?) kor után már ne ugrálhat az ember, örüljön, ha van egy házastársa, akivel esetleg évek óta nincs se intimitás, se szeretkezés, legalább nem egyedül tengődik, és lesz, aki ápolja, ha leesik a lábáról.

Közhely, de a civilizációnak becézett korunk nem nagyon tud mit kezdeni az öregedéssel, azon kívül, hogy megpróbálja lassítani. Az öregedő test erotikus kontextusban szinte ízléstelenségnek számít, tisztelet a ritka kivételnek. Pedig a valóságban vannak idősebb szeretők, vannak nők és férfiak, akik nem hajlandóak lemondani a szex nyújtotta örömökről, és még partnert is találnak hozzá. Vajon kivételnek számít az idősebb kori hűtlenség? Vagy gyakoribb jelenség, mint sejtjük? És milyennek kell lenni ahhoz, hogy valakit még akár 60-on, 70-en felül is kívánatosnak lásson egy partner? Vajon a testi kondíciótól függ, vagy a személyiségtől? A fiatalos gondolkodástól, az alkalmazkodóképességtől? Az anyagiaktól? Sokan biztosan meggyőződéssel vallják, hogy más nem is motiválhat egy fiatalabb partnert, mint az anyagi érdek, esetleg a társadalmi státusz. Nektek mi a véleményetek?

Ki ismer közületek idősebb szeretőket, illetve van-e köztetek, aki az idősebb generációhoz tartozik, és szívesen beszélne a tapasztalatairól? Még egy kérdés: vajon kezdhet-e valaki csak idősebb korában hűtlenkedni, vagy a koros hűtlenek azok közül kerülnek ki, akik egész életükben poligám módon éltek? Illetve van olyan, aki megtért idős korára, és belátta, hogy a hűtlenség tévút?

Két szavazást is beillesztek ezúttal, az elsőben arra kérdezek rá, a jelenleg is hűtlenkedő/szeretőt tartó olvasók közül ki milyen korosztályba tartozik, a másodikban pedig arra, hogy hány éves koruk körül kóstoltak bele a tiltott örömökbe, akár házas partner egyedülálló kedveseként (még ha ez alkalmi kapcsolat is volt), akár maguk is párkapcsolatban élve.

Miután a legutóbbi poszt átlépte a 750 kommentes határt, ami már nekem is sok volt kicsit, itt az ideje, hogy ismét más szemszögből vizsgáljuk meg a hűtlenséget. Nem kell senkinek megijednie, a sok támadó komment nem vette el a kedvemet, és nem rengette meg a blogot, ezt abból is láthatjátok, hogy ezúttal sem evezünk békés vizekre. 

Hozzászólásokban többször felmerült, hogy az, akit megcsalnak, és akinek ez a tudomására jut, a hűtlenség tényében üzenetet lát.

Az is elhangzott, hogy ez az üzenet - sokak számára - egyértelműnek tűnik és így hangzik körülbelül: - nem szeretlek; nem vagy elég jó az ágyban; nem vagy elég nekem; nem tisztellek; lecserélhető vagy; le akarlak cserélni; már csak arra kellesz, hogy kiszolgálj/eltarts; az anyagiak,  gyerekek miatt vagyok veled; megvetlek; nem érdekelsz és hasonlók. Ráadásul az is elhangzott, hogy nem számít, a hűtlenkedő milyen okból teszi, amit tesz, egyáltalán akar-e üzenni (legtöbbször valószínűleg esze ágában sincs), és ha esetleg van üzenetértéke a hűtlenségének, az köszönő viszonyban van-e a megcsalt által értett mondanivalóval. Egyedül az számít, amit a megcsalt érez. Hát, ez meglehetősen sajátos álláspont, de nézzük meg közelebbről.

Az olvasók nézetem szerint öt nagy csoportra oszthatók.

1) Nem érintettek a hűtlenség témájában. Ők legfeljebb elképzelni tudják, hogy miképpen dekódolnák, ha a partnerük megcsalná őket, illetve mit jelentene a saját hűtlenségük a partnerüknek. (Persze a megítélés attól is nagy mértékben függ, hogy az ember éppen partnerkapcsolatban él-e.)

2) Hűtlenek, akikhez - tudomásuk szerint - hű a partnerük. Ők nagy valószínűséggel tudják, hogy a tetteik milyen üzenetet hordoznak, az viszont már lebukás és utólagos kommunikáció függvénye, hogy a partner üzenetértelmezéséről mit sejtenek. Feltételezéseik minden bizonnyal vannak.

3) Megcsaltak, akik nem hűtlenek. Ők tudják, hogy a maguk számára milyen üzenetet vontak le a megcsalás tényéből, de vajon meghallgatták-e a partnerüket, ha vitára került a sor? Hittek-e neki, vagy egy legyintéssel elintézték? (Persze tudhatják úgy is a hűtlenség tényét, hogy a partnerükkel soha nem beszéltek róla. Ebben az esetben kíváncsiak lennének a valódi mozgatórugókra?)

4) Azok, akik egyszerre hűtlenek és megcsaltak is. Valószínűleg a leginkább ők vannak tisztában azzal, hogy a partnerük mit üzen a félrelépéssel, szeretőtartással, hiszen meglehet, hogy indokaik hasonlóak. És feltételezem, hogy ritka a másik csípőből való elítélése, ha a mi fejünkön is vaj van. Ide sorolnám a nyitott kapcsolatban élőket is, ők valószínűleg nem csak találgatnak, hanem többé-kevésbé tudják is, mi jár a társuk fejében, sejthetően náluk van legközelebb a valós és a vélt üzenet tartalma.

5) Szingli szeretők, akik máshoz hűtlen szeretőjük viselkedését értelmezik abban a kontextusban, hogy vajon mit üzen a házastársnak a külső kapcsolat. Vajon mernek-e beszélni erről az értelmezésről a szeretőjüknek? Beszél-e a szerető róla? Vagy a hivatalos partner mint téma inkább tabu?

Érdekes lenne mind az öt csoportot külön-külön megkérdezni, de ez túlságosan bonyolulttá tenné a szavazást, úgyhogy csak a jelenleg vagy a múltban hűtleneket és/vagy "megcsaltakat" kérdezem meg (nem találok jó, értéksemleges szót, pedig nem mindenki megcsalt, akihez hűtlenek), vagyis azokat, akik konkrét szituációban vannak vagy voltak valaha, és nem csak elképzelnek egy hasonló helyzetet. Ha valaki egyik táborba sem tartozik, akkor most ne szavazzon, legyen szíves. Több választ is meg lehet jelölni és saját választ is be lehet tenni.

Még ma is sokan vallják, hogy akár egyszeri megcsalás esetén is "gondolkodás nélkül" szakítani kell - na persze, ha a hűtlenség ténye kiderül. Bár a tolerancia a nyugati társadalmakban egyre nagyobb, ami a hűtlenséget illeti, a megcsalás ténye továbbra is rengeteg ember számára tűnik bűnnek, mitöbb, megbocsáthatatlan, indokolhatatlan, elfogadhatatlan kihágásnak.

Ezúttal nem arra vállalkozom, hogy vitassam a hűtlenség bűnként való megbélyegzését, hiszen mindenki annak tartja, aminek akarja, arra lennék kíváncsi, hogy hogyan oszlanak meg a vélemények köztetek, milyen arányban gondoljátok azt, hogy a hűtlenség kiderülése az esetetekben váláshoz vezetne, és milyen arányban azt, hogy ez megúszható.

Néhány adat a Népességtudományi Kutatóintézet által kiadott összefoglalásból (Demográfiai portré, 2009), 2001/02-es felmérések tükrében, csak, hogy képben legyünk, íme, a legtöbbször említett válóokok toplistája:

1. hely: szeretethiány (nők: 38,1%, férfiak: 19,3%)

2. hely: alkoholizmus (nők: 36%, férfiak: 5,6%)

3. hely: a másik hűtlensége (34,8%, férfiak: 26,9%)

4. hely: másik új kapcsolata (31,7%, 26,6%)

A nőknél mindenütt magasabbak a mutatók ebben a toplistában, viszont a férfiaknál első helyen áll a nej hűtlensége, másodikon az új kapcsolata (ezt valószínűleg úgy kell értelmezni, hogy hűtlenség mindkét esetben van, csak az egyikben elsősorban a fizikai vetülete a fontos, a másikban az érzelmi). Vagyis a nőknél a hűtlenség csak 3. helyezett, a férfiaknál az első, de még így is alacsonyabb százalékban említik, mint a nők.

Csak a 20. helyen szerepel ugyanakkor a saját új kapcsolat kialakulása okként (gondolom, ez kb azt fedi, hogy az illető beleszeretett valaki másba), érdekes módon a nőknek csak 5,6%-a hozza ezt fel, a férfiaknak viszont 10,1%-a. Sejthető, miért: a döntő mindig az, hogy a férfi szerelmes lesz-e, ha igen, akkor van esély rá, hogy együttélés legyen a szeretőzésből, ha nem, akkor ez az esély szinte nulla. Az, hogy a nő beleszeret-e  szeretőjébe, csak akkor mérvadó, ha ez a szerelem kölcsönös. (Nyugodtan hurrogjatok le, ha nem így van.)

Ezek tehát a statisztikai adatok, bő 10 évvel ezelőttről. De ne feledjük, ebből csupán azt tudjuk meg, hogy a válások milyen százalékában hivatkoztak a felek a másik hűtlenségére vagy saját külső kapcsolat kialakulására. Arról viszont fogalmunk sincs, hogy a hűtlenségi lebukások milyen arányban vezettek váláshoz. Ugyancsak érdekes kérdés, hogy ki mit gondol arról, ha lebukna, vagy ha tudomást szerezne a partnere hűtlenségéről, válás lenne-e a végeredmény. A mai szavazásban való részvétellel pont ezekre a kérdésekre adhattok választ.

Külön veszem azokat, akik már túlvannak a lebukáson, akár ők voltak hűtlenek, akár hozzájuk lettek hűtlenek (akár mindkettő igaz), és külön azokat, akik még nem buktak le (vagy nincs róla tudomásuk), illetve nem csalják meg őket (vagy nem tudnak róla), itt a kérdés hipotetikus. Persze sokan lehetnek, akik már egy korábbi kapcsolatukban lebuktak vagy lebuktatták a partnerüket, és most egy másik kapcsolatban élnek - ők mindkét csoportban szavazhatnak. Noha fentebb házasságról beszéltem, az élettársi kapcsolatokban élők is szavazzanak nyugodtan, esetükben ugyan kevésbé macerás a szakítás, de ettől a probléma még hasonló. Noha tudom, hogy nagy különbség van az egyszeri alkalom, a kalandozás és a folyamatos szeretőzés között, ezúttal nem akartam túl bonyolulttá tenni a szavazást, tehát szimplán a hűtlenség tényére kérdezek rá - tekintsük most a szexuális hűtlenséget mérvadónak. Várom tehát az esélylatolgatást, az élménybeszámolókat és a vitát. Előre is köszönöm a részvételeteket!

A kérdés a legutóbbi poszt kapcsán merült fel, de nem először, sokan és sokszor utaltak már arra, hogy mekkora a különbség a legitim kapcsolatban élő ember és a szerető "értéke" között, noha számomra kicsit homályos, miféle mértékegységben lehetne kifejezni ezt az értéket.

Kinek a számára értékes vagy kevésbé értékes, esetleg értéktelen valaki, a hivatalos partnere, a szeretője, vagy a külvilág számára? Esetleg csak a saját önértékelése alapján sorolódik be ide vagy oda? Leginkább nők feszegetik a kérdést, és nők kapcsán, és persze elsősorban akkor, ha egyébként egyedülállók és a szeretői státusz számukra nem kielégítő, mert sokkal többre - vagy úgy is mondhatnám, másra vágynak: első asszonyok akarnak lenni. (Amikor a nő egyfelől feleség, másfelől szerető, ez az érték-probléma nem merül fel ilyen élesen, kivéve, ha változtatni szeretne a status quo-n.)

Nem akarom adni az ál-naívot, természetesen sejtem, milyen sztereotípiák és értékítéletek alapján kapnak egyesek első helyezést, mások másodikat, vagy harmadikat - és vannak, akik még csak helyezést sem kapnak. A társadalmi nyomás nagyon erős: a papírnak még mindig van súlya, ha valaki nem megy férjhez, azt sokszor lesajnálják, teljesen függetlenül attól, hogy egyébként a férjezettnek milyen a házassága és a nem férjezettnek milyen párkapcsolata van. Ha kapcsolatát nem vállalhatja a külvilág előtt, a képlet még bonyolultabb, még akkor is, ha tisztán érzi, hogy a partnere számára nagyon fontos.

A nők nagy része (nem mindenki) tehát első asszony akar lenni - lehetőleg az egyetlen is, de ha ez nem megy, akkor legalább az első, a first lady. Nagy kérdés, hogy a külvilág szemében első vajon a férje szemében is első-e. Mert bizony előfordul az is, hogy nem éppen. A hivatalosság jelenthet valódi elsőbbséget vagy jelentheti azt is, hogy kényelemből, érdekből, a békesség kedvéért vannak vele. Maga a státusz maximum a törvény előtt garantál előjogokat, de semmit nem mond a házastárs érzelmeiről. Ezért olyan nehéz meghatározni, hogy ebben a játékban kinek mi a valódi értéke. Na persze, a "valódi" szó itt értelmezhetetlen. Mint mindig, az érték csakis a kereslet-kínálat törvényei szerint határozható meg. Vagyis: aki többeknek kell, az felértékelődik, akiért áldozatot hajlandók hozni, az felértékelődik, aki képes a másikat manipulálni, felértékelődik. Vagy a "pár"kapcsolati értéket az határozza meg, hogy kiért szenvednek többet?

De lépjünk tovább: vajon mennyit érhet egy szeretői kapcsolat? Másképpen: lehet-e egy szeretői kapcsolat mély, tartalmas, tartós, fontos, meghatározó, azon túl, hogy a sztereotípiák szerint forró és szenvedélyes, izgalmas és tiltott? Sokan vitatják ennek a lehetőségét. Mivel a szeretői kapcsolatra úgy tekintenek, mint valami átmeneti kellemetlenségre (vagy kellemességre), ami ideig-óráig tud működni, aztán törvényszerűen kipukkad, mert az ember úgymond mindenkire ráun (ezt meg gondolom, azok mondogatják, akik reménykednek benne, hogy így van, de akkor a házastárssal kapcsolatban fokozottan igaz kellene, hogy legyen), egyértelmű számukra, hogy itt valami talmi, múló, felejthető dologról van szó. (Amúgy attól, hogy egy kapcsolat, egy kaland nem hosszú életű, lehet nagyon fontos is.) Természetesen semmi nem örök, és a szeretői kapcsolat is befejeződik egyszer, bár lehet, hogy csak a halál vet neki véget, ahogy a jobb házasságoknak... Alig hiszem, hogy a kapcsolat jellege, a szereplők egymáshoz viszonyított státusza határozná meg annak értékét: ezt mindig csak a benne résztvevők érzik. Persze korántsem valószínű, hogy egyformán, sőt, az sem, hogy ez az érzés konstans. De egy biztosnak látszik: kívülről, pusztán abból, hogy xy milyen státuszt vallhat magáénak, egy kapcsolatról nem tudunk értékítéletet mondani - noha ez a tény sosem tartotta vissza a népeket attól, hogy folyamatosan ezt tegyék.

Ehhez a témához illeszkedett még egy kérdés: van-e értelme (?), legitimitása, értéke egy olyan férfi-nő, szexet is tartalmazó kapcsolatnak, amelynek nem célja a későbbi együttélés, amely úgymond nem tart sehová? Kell-e, hogy a kapcsolatok tartsanak valahová, és ez a valahol mindenképp az együttélés kell-e legyen? Ha pedig ez szóba sem jöhet, akkor van-e létjogosultságuk? Utóbbi kérdések nem az én agyamból pattantak ki, a válaszomat ismeritek, de vitassuk meg ezt is.

Elég ritkán beszéltem eddig a szingli szeretők speciális helyzetéről, vagy azokéról, akik ugyan nem szinglik, de a párkapcsolatuk már csak egyfajta kényszerű együttélés, betegápolás, vagyis érzelmileg/szexuálisan szinte szingliknek számítanak, viszont sokkal kevésbé szabadok, mint a valódi szinglik. Az utóbbi időben hallottam egy-két esetről, ami elgondolkoztatott a meddig várni, mire várni témájáról, valamint arról, hogy mi történik, ha egy hosszú status quo hirtelen felborul, mert mondjuk az elkötelezett fél megözvegyül...

Kezdjük azzal, hogy rengeteg szingli szerető lehet szerte a világon, aki arra vár, hogy házas partnere elhagyja a feleségét/férjét, és legalizálja a vele folytatott kapcsolatát. Klasszikus helyzet, mikor a házas férfi fiatalabb, egyedülálló lányt kecsegtet azzal, hogy majd elválik, csak még kicsik a gyerekek, csak most nem lehet, mert anyagilag nem megoldható, csak még ez, csak még az. Nem feltétlen üres kifogások ezek, aki házasságban él és gyerekei vannak, az pontosan tudja, hogy mennyire nem csak kifogásokról van szó. Ettől függetlenül nem szép dolog olyasmit ígérgetni, amit nagy valószínűséggel nem fogunk betartani, csak, mert nekünk kényelmes, hogy legyen egy mindig elérhető szeretőnk, aki parkolópályára tette az életét miattunk.

Persze lehet, hogy az ígérgető fél nincs tisztában azzal, hogy soha nem fogja betartani, amit ígér. És még az is lehet, hogy egyszer rászánja magát. Kérdés, hogy a szingli szeretőnek érdemes-e erre várnia. És meddig. Vajon okos dolog-e benne maradni egy teljesen bizonytalan helyzetben, olyan ígéretre alapozva, amelyet a másik fél bármikor visszaszívhat? Ne feledjük, ezek a helyzetek évekig, sőt, évtizedekig is elhúzódhatnak. Közben lehet, hogy a házas fél már el is költözött egyszer-kétszer a szeretőjéhez, vagy legalábbis el otthonról. De visszament, a gyerekek miatt, vagy mert a házastárs érzelmi zsarolása működött, vagy mert hitt benne, hogy megváltoznak a körülmények odahaza. De a körülmények ritkán változnak, vagyis megy tovább ugyanaz a gyötrődés, és kényszerhelyzet.

A "szabad" fél dönthet úgy, hogy ultimátumot ad, ha az letelik, akkor véget vet a viszonynak. Baromi nehéz lehet megtenni, hiszen minél több időt és energiát fektettünk egy kapcsolatba, és minél jobban szeretünk valakit (a szerelem hosszabb ideig megmarad, hiszen nem szerezzük meg teljesen, vagyis folyamatosan vágyhatunk rá), annál nehezebb beismernünk, hogy nincs értelme. Vagy dönthet úgy, hogy kivár, türelmes lesz és nem keresgél másutt. Esetleg - ez a liberálisabb, szabadabb szellemű megoldás -, dönthetnek úgy együttesen, hogy a szingli félnek lehetnek kalandjai, vagy egyenest biztathatja arra a szeretője, hogy keressen független társat, akár annak az árán is, hogy ő el fogja veszíteni.

Ha a házas felet ez a társkeresés zavarja, frusztrálja, lehet, hogy érzelmi zsarolásba kezd, féltékenykedik. Lehet, hogy szakít, és az is lehet, hogy ez fogja lépésre bírni. Ha nagy a szerelem a szingli fél részéről, hiába mond le a másikról időlegesen a "normális" kapcsolat érdekében (mert annyira monogám, hogy nem lenne képes párhuzamosan két kapcsolatot folytatni), ha nem jön össze egy bizonyos időn belül az a legális, vállalható kapcsolat, vagy nem olyan, amilyet ő szeretne, könnyen megtörténhet, hogy visszaesik, és ismét a szingli szerető státuszban találja magát. De lehet, még mindig jobb ez, mint olyannal legálisan együtt lenni, akit nem szeret. 

A megözvegyülés szintén hatalmas kérdéseket vet fel. Hiszen az özvegy nem tudhatja magáról előre, hogy mi mindent vált ki majd annak a társnak az elvesztése, akit valaha szeretett, de már egy ideje talán nem, egyenest tehernek érezte esetleg, ha sokáig betegeskedett, és emiatt nem hagyhatta el, bár legszívesebben azt tette volna, vagy esetleg nagyon is szerette, annak ellenére, hogy szeretőt tartott mellette. Lehet, hogy utólag támad lelkifurdalása, mert nem tudta eléggé szeretni és becsapta, a hirtelen megkönnyebbülés miatt is érezheti magát rosszul (özvegyeknél gyakori jelenség a gyász és a megkönnyebbülés együttes megléte, főleg, ha úgy érezték, a házastársuk elnyomta őket). Ki tudja, nem sújtja-e sokkal jobban az illetőt a házastárs elvesztése, mint ő maga gondolta volna, és ki tudja, nem viseli-e sokkal könnyebben, mint várná.

De a szingli szerető aztán végképp nehéz helyzetbe kerül, főleg, ha kimondva-kimondatlanul várt erre az eseményre. Ha elhangzott, hogy összeházasodnak, ha a házastárs meghal. Egyrészt milyen dolog más halálától várni a saját boldogságunkat? Már ez is nagy tehertétel lehet. Mikor pedig bekövetkezik, amire a szingli szerető várt, hirtelen légüres térben találhatja magát. Egy szellemmel nem lehet versenyezni. Az elhunyt érdemei felértékelődhetnek, a veszteség megszépítheti a múltat. Az özvegy egykori ígéreteinek megemlítése mikor válik lehetségessé? Ha magától nem tér vissza rá, mikor szabad finoman rákérdezni erre? Hány hét, hónap múlva?

Mi történik a kapcsolattal, ha az özvegy rájön, hogy ő tulajdonképp legszívesebben úgy folytatná, ahogy eddig, nem legalizálna továbbra sem, hiszen ez a szeretői felállás épp megfelel neki. Egyrészt hogy néz ki a családja, a külvilág szemében, ha most azonnal elvesz valaki mást (nyilvánvalóvá válik, hogy régebbről ismeri, tehát szeretőt tartott)? Másrészt miért akarná lekötni magát újra, mikor egy nagy és esetleg túlságosan terhessé vált kötöttségtől épp most szabadult meg? De ki az a szingli szerető, aki ettől nem borul ki, ha x évig várta, hogy végre felvállalja a partnere? Ha emiatt nem ment bele más kapcsolatba? És mi van akkor, ha az özvegy teljesen új életet akar kezdeni, kalandozni és ismerkedni szeretne, a várakozó szerető helyett pedig valaki mással jön össze, esetleg még házasságot is köt?

Ragozhatnám tovább az egyedi eseteket, de már így is hosszú ez a poszt, legyen most a szó a tiétek!

Képzeld el, hogy hatalmadban áll olyan életet választani magadnak, amilyet csak szeretnél. Meg tudod fizetni, és képesek megadni neked. Csak fel kell vázolnod, milyen legyen, magánéleti és munka szempontjából egyaránt.

Te tudod, mit választanál? Mondjuk, boldog házasságot gyerekekkel, vagy boldog házasságot, de szeretővel kiegészítve, esetleg szingli létet, izgalmas kalandokkal? Ha mindent elölről kezdhetnél, és nem terhelnének az addigi életed emlékei, körülbelül olyan életet rendelnél-e magadnak, amilyen most van, vagy teljesen mást?

Az ötlet nem az enyém, az Ez nem az én életem című új-zélandi sorozat épül rá (aki meg akarja nézni, és nem szereti a SPOILERT, az ne olvassa tovább, már így is túl sokat tud), és bontja ki a megrendelt élet furcsaságait. Vannak, akik a saját fantáziájukat valósítják meg (ezek a fizető vendégek), és vannak, akik azért kerülnek a kísérleti városba, hogy mások kívánságainak megtestesülésévé váljanak. Mivel az emlékek tetszés szerint cserélhetőek és változtathatóak, a boldogság garantált lehet - gondolják a tökéletes hely megalkotói. Ha valaki meghal, vagy renitenskedik, másikat raknak a helyére és mindenki emlékeit kicserélik az új illető arcára. Jó, ez nyilvánvalóan olyan sci-fi, amit józan ésszel senki se kívánhatna, de azzal a gondolattal eljátszhatnánk, hogy mi lenne a számunkra ideális életforma. És vajon mennyire lehetünk tisztában azzal, hogy igazán mi tenne bennünket boldoggá? Lehet, hogy a vágyálmaink valóra válva rémálmoknak bizonyulnának?

A sorozatban meglehetősen érdekes szituációk alakulnak ki a főszereplő pasi körül. Van egy felesége, akihez semmi köze, de úgy kell viselkednie vele, mintha a férje lenne, van egy ex-szeretője, akihez nem vonzódik, aztán van egy harmadik nő, akibe beleszeret... Hogyan egyensúlyoz, hogyan hazudozik, ígérget, noha az élethelyzete bizarr, a viselkedési mintái igencsak ismerősek. De több poént nem is lövök le, ha kíváncsiak vagytok, nézzétek meg.

Olvasgatok egy blogot, amely hasonló témákat boncolgat, mint mi itt - de nagyon személyes aspektusból. Mindenesetre felvetődött egy téma, amellyel már korábban is találkoztunk, de konkrétan erről még nem posztoltam.

Vajon milyen indíttatásból lesz valakinek szeretője legitim párkapcsolat mellett? Úgy vélem, hatalmas különbség van három alapeset között:

1) Van, aki szükségből keres szeretőt (mert az elsődleges kapcsolata hiányokkal van teli vagy egyszerűen működésképtelen),

2) van, aki szenvedélyből vadászik (inkább a vadászatra van szüksége, mint magára az extra szexre-érzelmi kapcsolatra), és

3) van, akinek se hiányérzete, se különösebb vadászösztöne, egyszerűen csak belesétál a szituációba, mikor úgy adódik.

Természetesen ritka a tiszta helyzet, rengeteg az átmenet, és az első hűtlenségtől az állandó szeretőig, mitöbb, szeretőkig vezető úton sokat változhatunk: újabb vágyaink keletkezhetnek, vagy elhalhatnak a meglévők, eljuthatunk egy működésképtelen párkapcsolatból egy másikba, amely jól működik, és válhat a hűtlenkedésünk luxussá is, mikor már nem érezzük szükségét. Vagy a luxus szeretőzés alakulhat égető szükséggé, ha olyan kötődés alakul ki, amely erősebb, mint az egyébként kellemes, szeretetteljes párkapcsolat - vagy közel olyan erős. (Lehet persze, hogy amíg nincs választási kényszer, addig ez nem is válik világossá az érintettek számára.)

A nagy kérdés: vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy bennünket mi motivál, mi mozgatja a partnerünket, és tudjuk-e egymásról, melyek a valódi okaink. Vajon kell-e ez a tudás egyáltalán? Hiszen, ha nagy szükségünk van a külső kapcsolatra, az túl sok lehet az olyan partnernek, aki a másik két kategória valamelyikébe tartozik, vagy nekünk lehet túl fájdalmas az ő boldogságához és tőlünk való függetlenségéhez viszonyulni. Vajon az, aki úgy tartja, hogy neki igazából nincs szüksége szeretőre, csak becsapja önmagát, vagy tényleg bármelyik pillanatban ott tudná hagyni a kapcsolatát sajnálkozás nélkül? Egyáltalán érdemes-e olyan kapcsolatot fenntartani, amelyet szívfájdalom nélkül bármikor megszakíthatunk?

És fenntartható-e hosszú távon olyan külső kapcsolat, amelynek szereplőit nagyon más motiválja?

Szavazzatok is: noha nincs kizárva több válasz bejelölése, arra kérnélek benneteket, próbáljátok a rátok legjellemzőbbet kiválasztani. Értelemszerűen nem várom most azoktól, akiknek jelenleg nincs szeretőjük illetve szingli szeretők, hogy szavazzanak - ezek a kérdések kifejezetten a párkapcsolat mellett folytatott viszonyokra vonatkoznak. Köszönöm.

Mióta van fényképezés, készülnek pikáns képek is, de a digitális masinák és az internet elterjedése ebben forradalmi változást hozott. A netes társkeresés meg még nagyobbat. Ma sokkal több "amatőr" erotikus és pornó felvétel készül, mint valaha.

Ezek egy része párkapcsolaton belül jön létre, azt gondolhatnánk, nagy kockázat nem is rejlik bennük, legfeljebb, ha illetéktelenek törik fel a számítógépet, vagy valamelyik partner kissé indiszkrét módon harmadik félnek is megmutatja a saját magáról, a kedveséről vagy kettejükről készült képeket, videókat, még rosszabb esetben bosszúból (mert dobták vagy megcsalták) kiteszi a fácséra, valamelyik videómegosztóra, ahogy erre is számos példa létezik sajnos.

Ugyancsak kockázatos lehet azonban olyan embereknek, potenciális szexpartnereknek küldeni fotókat, videókat, akiknek a megbízhatóságáról még nem tudunk semmit. Mi sem könnyebb, mint visszaélni ezekkel a küldeményekkel, bármennyire is jó fejnek tűnik az illető. A legtöbben ez ellen úgy védekeznek, hogy csak torzókat küldenek, sosem látszik az arcuk erotikus képeiken, bár, ha valaki ismeri egy ember testét, az nagy valószínűséggel arc nélkül is be tudja azonosítani, főleg, ha a ruhadarabok (már, ha van néhány a képen), a környezet, ahol a felvétel készült, ismerősek. De a "nyaktól lefelé képek" legalább olyanok számára nem lesznek egyértelműen hozzárendelhetőek egy bizonyos személyhez, akik nem ismerik az illetőt testközelből.

Vannak, akik még szimpla arcképet se küldenek netes társkeresőn, ragaszkodnak a vakrandihoz, mások mindent előre feltárnak, vannak szeretők, akiknek eszükbe se jut szexképekkel izgatni egymást, vannak, akiket ez húz fel igazán... Vannak, akik önként és örömmel megosztják szeretkezéseik látványát bárkivel az interneten (akár arcukat is vállalva, ami nem pornószínészek esetén számomra érthetetlen, bár úgy sejtem, hogy nem tilosban járó szeretők teszik ezt legalább, de a létező negatív következmények akkor is számosak), és vannak olyanok, akik igazán csak sötétben vagy félhomályban érzik jól magukat szex közben.

Tudunk emberekről (főleg az oktatás területéről), akik elvesztették az állásukat néhány nyilvánosságra került szexfelvétel miatt (vajon az nem taníthat, aki amatőr pornót készít? miért is?), és tudjuk, hogy milyen könnyű tönkretenni politikusokat, diplomatákat ilyesmivel (ha valakinek van vesztenivalója, vagyis zsarolható, annak ettől a műfajtól különösképpen óvakodnia kellene). 

Ti hogy álltok ehhez a témához? Őriztek szexképeket magatokról, állandó partneretekről, szeretőtökről, vajon egész kollekciót tároltok-e a gépeteken, véditek-e jelszóval, volt-e már belőle kellemetlenségetek, nem tartotok-e a lebukástól, mit gondoltok, megsemmisítitek-e valaha az összeset, és vajon ki találna rá a képeitekre, ha valami történne veletek? Esetleg szerintetek mindenki őrült, aki szexképeket csinál magáról vagy bárki másról? Vagy éppen ezek a képek segítettek jobban elfogadni és megszeretni a saját testeteket? És, ha férjetekről, feleségetekről találnátok ilyen felvételeket (amelyeket a ti tudtotok nélkül készített, akár csak saját maga örömére), az milyen hatással lenne rátok? Millió kérdés, remélem, válasz is lesz bőven!

Egy kis közvéleménykutatás. Természetesen több választ is be lehet jelölni.

Jó ideje nem jelentkeztem, és közben még a blog második születésnapja is elmúlt, de igazoltan voltam távol, becsszó, elég sokat dolgoztam. (A kép nem arra utal, hogy milyen jellegű munkát végeztem!)

Évfordulókon azért illik némi összegzést nyújtani. Nem akarlak benneteket számokkal fárasztani, de néhány adatot megosztanék.

Például, hogy ez a 239. bejegyzésem. Noha közülük volt pár vendégposzt is, azért a saját írások száma így is meghaladja a 200-at. A valaha volt legerősebb napnak eddig 13.862 lapletöltéssel 2012. június 5. bizonyult, az asszonyi hűtlenség megakadályozásának módozatairól írt posztnak köszönhetően, a legtöbb kommentet pedig az elvárásokról szóló bejegyzés generálta: jelenleg 728-on áll a számláló, ami a második helyezett alfahímes cikkhez képest (348 komment) több, mint 50%-os növekedést mutat. Na, ezt túlszárnyalni azért nem lesz könnyű!

A blog indulása óta egyébként több, mint félmillió lapletöltés történt.  

2011. júliusa óta létezik Facebook-oldalam, az év őszén majdnem goldenblog díjazott lettem (első háromig jutottam életmód kategóriában),  tavaly júniusban pedig létrehoztam a zárt csoportot, amelynek a taglétszáma 30 körül mozog, mindig van némi fluktuáció, de a kemény magra azért lehet számítani. Érdekesség, hogy nem csak gyakorló hűtlenek vannak/voltak a tagok között, hanem hűségesek is. Egyébként a zárt csoport a bloghoz csak lazán kötődő, külön entitás, saját csoportdinamikával, de többet nem is árulok el róla, mert top secret. 

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a blog illetve a fácsés csoport jónéhány ember életére pozitív hatást gyakorolt. Hogy ne legyenek kétségeim, azért felteszem a kérdést itt és most: azok közül, akik rendszeres olvasók, kommentelők, hányan érzik, hogy a blog létezése, az itteni beszélgetés jótékony hatással volt az életükre, a gondolkodásmódjukra, és hányan, hogy éppen ellenkezőleg, negatívan hatott rájuk. (Bár, ha negatívan hatott, gondolom, nem maradnak itt huzamosabb ideig.) Ha pedig valaki úgy érzi, hogy szívesen megköszönné az eddigieket, és/vagy támogatná a további munkámat, annak a figyelmébe ajánlom a verbális simogatásokon kívül a Donate gombot is. Köszönöm!

Azt mondják, egy jó párkapcsolatban bármilyen extrém vágyunkról beszélhetünk a partnerünknek. Na jó, talán a bármilyen mégis túlzás, a büntetőjogi kategóriákat inkább kihagynám. De ha olyasmiről van szó, ami két felnőtt között, azok közös akaratából történik, vagy olyasmiről, amit egy felnőtt önmagával művel, akkor elvileg beszélhetnénk.

Elvileg. Gyakorlatilag még az emberileg jó párkapcsolatok egy részében is léteznek eltitkolt vágyak. Lehetnek ezek egész régi, de az illető közegében kimondhatatlan, megbélyegzett kívánságok, lehetnek olyanok, amelyeket azután fedezünk fel magunkban, hogy már összebútoroztunk a partnerünkkel, és pontosan tudjuk, vagy tudni véljük, hogy nem tudná bennünk elfogadni, mitöbb, talán bennünket se tudna elfogadni többé, ha megmondanánk, mire áhítozunk. Esetleg mi magunk is csak nagy nehezen bírjuk elfogadni ezzel együtt önmagunkat, mert a neveltetésünk szerint mindezek az fantáziák bűnösek, abnormálisak, undorítóak, satöbbi. (Gondolok itt akár mazochista önkielégítésre, akár bdsm iránti vonzalomra, azonos nemű partner és többes szex iránti vágyakra. De akad olyan is, aki még azt sem meri bevallani a partnerének, hogy ki szeretné próbálni az orális szexet. Hogy melyik kapcsolatban mi számít extrémnek, nagyon változó, természetesen.)

Vannak, akik magukba zárják ezeket a vágyakat, kínozzák magukat vele, esetleg az önkielégítésre korlátozzák részleges beteljesülésüket - mindezt persze titokban teszik, talán a partnerük nem is sejti, hogy az illetőnek van egy titkos szexuális élete. (Vajon ez hűtlenség?) Aztán van, aki próbál ezekhez az extrém vágyakhoz partnert vagy partnereket találni, esetleg professzionálisat, aki megfelelő összegért valóra váltja az illető fantáziáit, de kereshet szeretőt, szexpartnert, alkalmi ismeretséget vagy hasonló vágyakat tápláló társaságot is. (Ezek a kis titkok persze veszélyesek, mert az ember, főleg, ha befolyásos személyiség, zsarolható lesz általuk, illetve ketté lehet törni a karrierjét és a magánéletét, ha kitudódik.)

Vajon megváltozik-e valaha ez az állapot? Ki lehet-e lépni a partner elé egy napon mégiscsak, felvállalva, hogy mit szeretnénk, mi az, ami igazán, zsigerileg felizgat bennünket? Sokan érzik úgy, hogy ez lehetetlen, de ettől még nem akarják felrobbantani az életüket. A "problémás" vágyról lemondani sem képesek. Meddig lehet ezt ép lélekkel elviselni, milyen megoldások léteznek? Van-e köztetek olyan, aki hasonló problémával küzd, vagy a partneréről sejti, hogy ilyen titkai lehetnek? És van-e olyan, aki végül is kiállt és bevallotta, amit titkolt? Milyen volt a fogadtatása?

A napokban eszembe jutott egy film, amelynek a magyar címe Tisztességtelen ajánlat - talán emlékeztek rá, bár már megvan 20 éves...

Adott egy házaspár, amely anyagilag a csőd szélén áll, de kimászhat a csávából, ha a csaj lefekszik egy milliomossal. Na, persze, nem az a hétköznapi erkölcsi dilemma, mert kivel történik meg olyasmi, hogy egy vele töltendő éjszakáért egy kőgazdag fószer egy millát ajánlana - nem is akárki, hanem maga Robert Redford? Jó, ha ma tenné ezt, talán már meggondolnánk, megéri-e (most 77 éves), de a film készítésekor még a legtöbb nő nem sokat teketóriázott volna. 

Ha ilyen csábító ajánlat nem is fordul elő az életünkben, azért az meglehet, hogy olykor választás elé állítanak bennünket (főleg nőket, de azért némely férfiakkal is előfordul): szexért cserébe kaphatunk előléptetést, vagy valami más természetű előnyhöz juthatunk (lásd szereposztó dívány). Esetleg egy olyan személy számára eszközölhetünk ki előnyt, aki fontos nekünk. Extrém helyzetben az is előfordul, hogy szexért cserébe megmenthetünk valakit valamitől. 

Vajon ti voltatok-e ilyen helyzetben valaha, főleg úgy, hogy egyébként párkapcsolatban éltetek, és nem csak rátok lett volna hatással a döntésetek? Éreztétek-e már szükségét annak, hogy feladjátok az elveiteket (ha voltak/vannak ilyen elveitek), illetve megbeszéltétek-e valaha a partneretekkel, ha ilyen szituáció adódott? Vagy jobb, ha az ember ezt egyedül dönti el, és nem terheli a partnerét vele? 

Volt olyan, hogy azért mentetek bele, mert a kísértő nagyon is tetszett, vagy az lebegett a szemetek előtt elsősorban, hogy mit érhettek el az alkalmi (?) szex által? Vajon élveztétek-e, vajon volt-e közületek, aki folytatni akarta, illetve folytatta is, és a szereposztó dívány epizódból sokkal több lett később? Kiderült-e más számára is, mi történt, részetek volt-e miatta gáncsoskodásban, megvetésben? Megbántátok-e? 

Vagy épp lemaradtatok-e valaha komoly előnyökről azért, mert nem voltatok hajlandóak lefeküdni valakivel? És volt-e olyan, hogy noha nem szexeltetek, a környezetetekben mindenki meg volt győződve róla, hogy csak azért kaptatok meg egy munkát, fizetésemelést, kiküldetést, ösztöndíjat, akármit, mert beadtátok a derekatokat? Vajon mit tennétek ma, ha ilyen ajánlat érkezne? Bárcsak érkezne, legalább valamilyen módszerrel előbbre juthatnátok? Vagy isten ments? Persze az is nagyon érdekelne, aki tett már ilyen ajánlatot! Várom a sztorikat és a válaszokat erre a rengeteg kérdésre! No meg az ajánlatokat :P

Szöget ütött a fejembe egy Oak Tree által többször is idézett tétel (elképzelés? meggyőződés?), amelyet tudós könyvek szerzői vetettek papírra, de amellyel nekem problémáim vannak. Persze lehet, hogy brit vagy más nemzetiségű tudósok többet tudnak mindannyiunk lelki életéről, mint mi magunk, de azért nézzük meg ezt a kérdést közelebbről is. 

Az állítás nagy vonalakban úgy hangzik, hogy aki életének valamely pontján felfedezi magában a poligám hajlamot (most vonatkozzék ez két vagy több párhuzamos partnerre, illetve úgy önmagunkra, mint ezen partnerekkel kapcsolatos elvárásainkra), vagyis azt az adottságot, hogy a szexuális és/vagy érzelmi kizárólagosság nem feltétlen igénye, az tulajdonképpen már korábban is erre hajlott, csak nem vette észre.  Megkérdeztem Oak Tree-t, hogy hol szerepelnek ezek a tételek, de ahogy megtudtam tőle (és javítson ki, ha rosszul értettem), kifejezetten a mono/poli meghatározottságra nem hegyezték még ki, inkább a szexuális orientáció alakulására tartják érvényesnek, vagyis azt állítják, hogy ha valakiből egy bizonyos ponton előtör a saját nemét illető vonzalom, az mindig is benne volt, csak elnyomta. Ebbe most nem mennék bele, viszont a mono/poligámia kérdését összetettebbnek érzem.)

Ide kapcsolódik egy bizonyos gén megjelenése a köztudatban, amelyet leánykori nevén úgy hívnak, mint holmi robotot a Csillagok háborújában (DRD4), de a könnyebb érthetőség kedvéért átkeresztelték liberális génnek. A liberális, haladó szellemű, újra nyitott gondolkodásmód kialakulása az egyes emberben ezen elmélet szerint nem a véletlen műve, hanem egyrészt ezen gén jelenlététől függ (bennem biztos van), másrészt, a korai szocializációtól: milyen sok emberrel érintkezett a gyerek, mennyire volt befogadó a család, hagyták-e barátkozni (ezen a ponton meg kell mondjam, csoda, hogy nem lettem teljesen konzervatív). De mi köze ennek a libsi génnek a poligámiához?

Vajon a poligám beállítottságú ember automatikusan liberális is? Erre azt mondanám, hogy saját magára nézve poligám lehet bárki, aki egyébként nagyon is konzervatív, csak a partnereire nézve nem lesz az. Azt már könnyebben elfogadom, hogy a partnernek adott szabadság összefügg a liberális gondolkodásmóddal. De azt határozottan nem tartom igaznak, hogy ez a beállítottság nem változhat az évek során. Az enyém rengeteget változott, és másokat is láttam változni. Nem csupán poligámia szempontjából.

Szerintetek hogy van ez? Eleve elrendelten vagy ilyenek vagyunk, vagy olyanok? És csak hisszük magunkról, hogy változunk? Vagy esetleg létezik személyiségfejlődés, hatások érnek pro és kontra, felismerhetünk igazságokat, módosulhat a véleményünk, meggyőzhetnek, kondicionálhatjuk magunkat egy másfajta gondolkodásra? Vajon lehet-e bizonyítani tudományos módszerrel, hogy mi van a lelkünkben, amiről még mi sem tudunk? 

De hogy ne csak egy irányba vigyem el a történetet: van olyan is, aki korábbi poligám hajlamait elveszítve, megtagadva, szublimálva, egyszer csak monogámmá válik - akkor ő is öncsalás áldozatául esett poligám vagy promiszkuis évei alatt? És titokban mindig is monogám volt, csak erről nem tudott? Van valami értelme ennek szerintetek? Ne feledjétek, ha sikerült bizonyítani, hogy az ember fejlődőképes, Nobel-díj is járhat érte! 

Kedves Mindenki,

talán feltűnt néhányatoknak, hogy megjelent egy új sáv a jobb oldalon, mégpedig Adomány címszó alatt. Más blogokból már ismerhetitek ezt a jelenséget: a Donate gombon keresztül nyílik lehetőség azok számára, akiknek erre kedvük és módjuk van, a blog és gazdája pénzbeli támogatására. 

Mit NEM jelent a Donate gomb? Azt semmiképp nem jelenti, hogy a blog fizetőssé válna, vagy, hogy bárkitől is elvárnám az adományozást. Mint ahogy a blogírás is önkéntes dolog, annak támogatása is az. Ha egy forint se fog érkezni, akkor is ugyanúgy folytatom a blogolást, mint immár majdnem 2 éve - persze, ameddig nem adódik olyan állandó fizetős munka, állás, amely elvonná ettől a tevékenységtől minden időmet, energiámat. De természetesen nagyon fogok örülni annak, ha valaki úgy érzi, így köszönné meg a munkámat, támogatná a további közösségépítést, posztolást, szakirodalom-vásárlást. 

Az utóbbi időben több ajánlat is érkezett arra vonatkozóan, hogy költöztessem el az egész blogot másik helyre. Egyelőre nem szeretném ezt tenni, noha komolyan elgondolkoztam rajta. Maga a meghívás ténye arra utal, hogy mások is úgy látják, egyfajta brandet teremtettem, amelynek már saját értéke van. Ha bárhová is átmegyek, az ugyanakkor nem csak anyagi és publikációs előnyökkel járhat, de a függetlenségem esetleges csorbulásával is. Tény, hogy elképesztő nagy meló is lenne az átköltözés... Mindennek fényében remélem, hogy érdemes itt maradnom, és változatlan formában folytatnom az eddigieket. 

Még valami: tudom, hogy van, aki ellenzi ezt az egészet, régebben ezt már kimerítően megvitattuk, akinek nem tetszik, az nyilván nem fog semmit adni, oszt kész.

A dolog gyakorlati részéhez: az adományok a PayPal rendszeren juttathatók el hozzám, nincs minimális összeg,  bármilyen kis összegű adományt szívesen látok, de ha valaki nem PayPal számláról utal, attól levonnak egy bizonyos kezelési költséget, és ez egészen kis összegek esetében az adomány nagy részét elviheti. (Pl. 100 Ft-ból 93-at nyel le a rendszer, és kb 500 Ft-tól válik érzékelhetővé az átutalt összeg). Ha lenne olyan, aki inkább a flattr-en keresztül támogatna, szóljon, akkor azt is felteszem. 

Köszönöm a figyelmet. 

Skarlát Betű

Annyit vitáztunk ide-oda arról, hogy ki mennyire monogám beállítottságú, ki poligám, ki ez vagy az önmagára nézve és a partnereire nézve (és most a poligámiát nem a többnejűség/többférjűség értelemben, hanem lelki beállítottságként értelmezzük, természetesen), hogy eszembe jutott: össze kellene állítani egy skálát, valahogy a Kinsey-skála mintájára. Hiszen a legtöbb ember nem kizárólag monogám vagy poligám általában, rengeteg az átmenet. Végül arra jutottam, hogy a skála 11 fokozatú lesz. Mégpedig így:

Mivel nem biztos, hogy minden világos belőle, egy kis magyarázat: az első (szöveges) oszlop arra vonatkozik, hogy az illetőnek milyen a beállítottsága saját magára vonatkoztatva. A kizárólag monogám sose csal, a nagyrészt monogám, alkalmi poligám olykor félrelép, de nem rendszeresen, nem alakít ki tartós kapcsolatot. Az 5-6-7. sorba azok tartoznak, akik nem csak olykor, hanem elég rendszeresen lépnek félre, illetve szeretőt tartanak - de egyszerre csak egyet. Az egyértelmű poligám az, aki akár több szeretőt is tart, plusz kalandozik, ahogy kedve tartja. A promiszkuis pedig fűvel-fával lefekszik, de állandó kapcsolatra vagy képtelen, vagy nincs rá szüksége.

A második (szöveges) oszlop az állandó partnert, házastársat, élettársat illető elvárásra kérdez rá. Persze nehéz meghatározni, hogy egy elvárás mennyire erős és, hogy mennyire vagyunk toleránsak a be nem tartása esetén. De ezekre a finomságokra egy táblázat már nem tud kitérni. Én azt mondanám, ha valakit nagyon zavar, ha a partnere megcsalja, akkor az igent válassza, ha meg nem tartja vészesnek, a nemet. Ugyanezen logika szerint működik a 3. szöveges oszlop is, csak a szeretőkre vonatkoztatva. Akinek a szerető az elsődleges partnere, mert szingli szerető vagy a hivatalos kapcsolata puszta formalitás, már nincsenek elvárásai, az a szeretőjéről a 2. szöveges oszlop alapján nyilatkozzék. Ha valakinek egyáltalán nincs partnere, elképzelései akkor is biztosan vannak, tehát szavazzon a jövőbeni elvárásai vagy a múltbéli tapasztalatai alapján. 

Gondoltam rá, hogy 4. oszlop is kéne, az alkalmi partnerekről, de aztán elvetettem: végül is ki az az őrült, aki egy alkalmi partnertől kizárólagosságot várna? 

Lehetne még variálni a változatokat, például elképzelhető, hogy valaki az állandó partnerétől nem vár el kizárólagosságot, a szeretőjétől viszont igen, bár elég atipikus szerintem - de őszintén szólva már annyit változtattam a táblázaton, hogy rájöttem, a végtelenségig lehetne rajta finomítani. Majd a kommentekben kitértek rá, hogy ti mit csinálnátok másképp, vagy hogy hülyeségnek tartjátok-e. 

A közvélemény-kutatás módja: két külön szavazás lesz, az első a nőkre, a második a férfiakra vonatkoztatva, mert ahányszor felmérést készítek, utólag meg szokta jegyezni valaki, hogy jó lett volna tudni a nemek arányát. A dolog pofonegyszerű: ki kell választanotok a rátok leginkább illő számot és oda tenni a pontot. Itt most kivételesen csak egy értékre lehet szavazni. Előre is köszönöm a közreműködéseteket! 

Noha nem szeretem a vetélytárs szót, jobb kifejezést nem találtam arra az emberi kapcsolatra (vagy nem-kapcsolatra), amely két olyan lényt köt össze, akik ugyanazt a harmadik embert kívánják, szeretik, esetleg csak igényt tartanak rá valamilyen szinten (legyen az érzelmi, szellemi vagy anyagi jellegű igény). Férjek és szeretők, feleségek és barátnők, több szerető/szexpartner esetén a közös partner másik szeretője... (Most ne vegyük ide az anyós és menye illetve az após és veje közti küzdelmet, csak azt, amelyben van legitim erotikus motiváció, vagy hogy nevezzem). 

Vannak rendkívül közeli vetélytársak és olyanok, akik sose látják egymást az életben, van, aki még a másik létezéséről sem szerez tudomást, legfeljebb sejti, hogy van valaki ott, a távolban, aki ugyanazt az embert szereti vagy ugyanazzal szeretkezik, akivel ő. Van, ahol a vetélytársak tényleg gyilkolnak, van, ahol csak egymás idegeire mennek, van, hogy fizikai undort éreznek a másik iránt, simán szag alapján, van, hogy nem vesznek tudomást a másikról, van, hogy kíváncsiak, van hogy ismerősök, barátok, barátnők és nemhogy utálnák, hanem egyenest szeretik egymást. 

Ti hogy vagytok ezzel? Mit éreztek, ha éreztek egyáltalán valamit a szerető házastársa vagy a házastárs szeretője, esetleg a szerető másik szeretője, alkalmi partnere iránt? Igyekeztek nem tudomást venni a másik létezéséről, vagy egyenest kutattok utána? Jóban vagytok? Gyűlölitek egymást? A másik nem is tud a létezésedről? Szeretnéd, ha tudna? Elviseled, ha a partnered mesél másokkal folytatott szexuális élményeiről? Csak múlt időben? Csak, ha nem volt fontos személy az életében? Esetleg egyenesen felizgatnak az ilyen történetek? 

Elbújsz-e a tudás elől, vagy edzed magad azzal, hogy mindent tudni akarsz? És vajon te mennyit mesélsz? Tapintatos vagy, megkérdezed, mit akar tudni a partner, vagy eleve kizárt, hogy megemlítsd egyiket a másik előtt? Kényes kérdések ezek, lehet, hogy sokan inkább a szőnyeg alá söprik... Mi ne tegyük. 

Az ünnepek lecsengését egy vita kialakulása kísérte, amely az elvárások jogosságát vagy jogtalanságát, a szeretői kapcsolatban rejlő reális lehetőségeket pedzegeti. Mivel a téma igencsak fontos, és eddig, ha jól emlékszem, részletesebben nem tárgyaltuk még ki, itt a remek alkalom az évkezdésre. 

Az egyik leggyakoribb konfliktusforrás szeretők között, hogy a két félnek különbözőek az igényei, az elvárásai. Lehet, hogy a kapcsolat kezdetén ezek az elvárások teljesen kialakulatlanok, és nem is tudatosulnak, de ahogy két ember közeledik egymáshoz, automatikusan kialakulnak bizonyos remények. Az udvarlási szakaszban a férfiak gyakorta szoktatják a nőket olyan intenzív kapcsolattartásra, amely aztán rendkívül nehezen fenntartható - de a férfiak nagy része nem is igényli, sőt, sok esetben teherként nehezedik rá. Ha egy nő azonban rászokott egy bizonyos intenzitásra, legyen az a telefonálás, az e-mail-forgalom vagy a személyes találkozás gyakorisága, akkor ennek az intenzitásnak a csökkenését vereségként, veszteségként éli meg. 

A férfi tehát kialakít egyfajta függőséget a nőben, aki alapjáraton sokkal inkább igényli a kommunikációt és a folyamatos visszacsatolást - igen, még tetszel, még kívánlak, szeretlek, fontos vagy nekem -, amely elvárásokat generál. Aztán csodálkozik, mikor elvárásokkal szembesül. Mert úgy képzelte, hogy a szeretőség csupa móka és kacagás, azzal van együtt az ember, akivel akar, és akkor, amikor akar. És persze annyi ideig, ameddig akar - vagy tud. Az igényeink azonban nem azonosak. Biztos vannak kivételek, pasik, akik jobban igénylik a kommunikációt és az együttlétet, mint a partnereik, de nem hiszem, hogy tévednék a tendenciában. A nők gyakrabban és hosszabban szeretnek találkozni, és több áldozatot hajlandók meghozni annak érdekében, hogy a találkozások létrejöjjenek. Vagy tévednék?

A dolog akkor kellemetlen, ha az igények nagyon különbözők, és ha a nő nagyon nem tud mit kezdeni többlet-igényeivel. Nős férfi - szingli nő együttállás esetén például a nő szinte bármikor ráér (vagy nagyságrendekkel többször, mint a férfi), de előfordul, hogy mindketten házasok, de a férfi többet dolgozik, vagy sokat utazik, sokkal kevésbé tud elszabadulni. De még akkor is keletkezhet ebből konfliktus, ha a férfi ráérne - csak egyszerűen nincs igénye annyiszor találkozni, kommunikálni, mint a nőnek. Ha több szerető van játékban egyszerre, akkor aztán nagyon nehéz kivédeni a kellemetlen szituációkat. Kire jut több idő, kivel találkozik többet x vagy y... Lehet ezt titokban művelni vagy lehet nyíltan, mindkét esetben borítékolt a frusztráció.

Elvárásaik persze nem csak a nőknek vannak, hanem a férfiaknak is. Például, hogy a szeretőjük ne akaszkodjon rájuk. Noha nem elvárásként tekintenek rá, hiszen általában úgy tartják, nekik aztán nincsenek elvárásaik (ez különben is csúnya dolog, bármit elvárni a másiktól - persze, lehet, hogy csúnya, de az emberi természet már csak ilyen elviselhetetlen), pedig dehogynem: elvárják, hogy a szerető vidám legyen, felszabadult, rajongjon értük  és álljon rendelkezésre, ha nekik úgy tartja kedvük, de ne akarjon többet, mint amennyit ők adni akarnak. Ha a nő mégis többet akar (márpedig nőből van, és ez ezzel jár), akkor fogja vissza magát és ne rendezzen jeleneteket. De hát mi lesz az őszinteséggel? Azzal, hogy legalább a szeretőjével meg tudja beszélni, ami bántja? Nos, az őszinteséget se kell túlzásba vinni. Főleg, ha a kapcsolat fenntartása fontos a nő számára. 

Nyilván van ez fordítva is: van úgy, hogy a pasi akar többet, de ez általában akkor következik be, ha a pasi szerelmes és kimondva-kimondatlanul kizárólagosságra törekszik. Vagyis tolja a szeretői viszonyt a felvállalt kapcsolat irányába. Ilyenkor a nő, aki esetleg nem akar borítani, ugyancsak kellemetlennek érezheti az üldözést, az elvárásokat. Felbukkanhatnak olyan extrém elvárások, hogy a szerető ne szexeljen a hivatalos partnerével, például. Vagy a szingli fél ne keressen magának felvállalható, állandó partnert, amíg a szeretőjével együtt van. Olykor ezek az elvárások kimondatlanok mindaddig, amíg be nem következik a konfliktus, el nem szabadulnak az indulatok.

A nagy kérdés: meg lehet-e beszélni a partnerrel, hogy milyen elvárásaink lennének, és ebből ő mit tud teljesíteni, vagy ez tipikusan olyan neuralgikus téma, amit a legtöbb szeretői kapcsolatban nem tisztáznak és nem is akarnak tisztázni a felek? Inkább megsértődnek, haragszomrádot játszanak, hanyagolják egymást, játszmáznak, kibékülnek, értetlenkednek? Azt hiszem, még magunk számára is nehéz megfogalmazni, mit várunk egy szeretői kapcsolattól (és melyek a korlátok, amelyeket kénytelenek leszünk elfogadni), de ha nyíltan felvállaljuk, hogy esetleg nagyobbak az elvárásaink (egyáltalán vannak!), mint amilyenekre a partnerünk gondol, vagy éppenséggel sokkal kevesebbet akarunk beletenni a közösbe, mint amennyit a másik szeretne, akkor az könnyen tönkreteheti a viszonyt. 

A vita a másik posztban már elindult, itt lehet folytatni!

Nem tudom, készült-e már olyan felmérés, amelyben megkérdezték az embereket, hogy végül is szeretik-e a karácsonyt vagy sem, lehet, érdekes eredmények születnének, de ténykérdés, hogy a karácsony nem feltétlen és mindenki számára az év csúcspontja.

Persze, nélküle túlságosan sötét és kilátástalan lenne belemenni három hónap télbe és sötétségbe, ilyenkor jólesik valami fény, valami extra alkalom, amire készülni lehet, mindezt értjük. Ahogy azt is, hogy a gazdaságnak úgy kell, mint egy falat kenyér, mert ilyenkor csak a legelvetemültebbek nem költenek sokkal többet, mint máskor. Hogy a szeretetnek kell-e ünnep, és, hogy a karácsony azt hozza-e ki belőlünk, amit a nagykönyv szerint ki kellene hoznia, nagy kérdés. 

Ez az ünnepi időszak, amelynek igazi hossza nehezen meghatározható, van, akinek 10 nap, van, akinek 2 hét, vagy akár egy egész hónap, vagy akár még több, alapvetően fel tudja borogatni az érzelmi állapotunkat, kapcsolataink természetrajzát. Mivel nem csak összetartó és pozitív hangulatú családok léteznek, a legnagyobb otthoni összeveszések is ilyenkor esedékesek, és az öngyilkosságok száma is növekszik. Kisebb esély van a hatalmas kibékülésre és a egymásra találásra, bár biztos erre is akad példa. Azt hiszem, akinek jó az év többi részében, aki rendben van önmagával és azokkal, akikkel az életét megosztja, annak az ünnepei is kellemesek, aki azonban mindenféle konfliktussal és hiányérzettel küzd, annak ez a pár nap esetleg rosszabb lesz, mint a hétköznapok. 

Ami a szeretőket illeti, talán több szakítás jut az évnek erre a szakaszára, mint bármelyik másik időszakra. Lehet ez a szakítás átmeneti, ölthet hosszabb szünet jelleget, de van, aki ilyenkor jut arra a gondolatra, hogy ő soha többet nem is akar csalni. Talán a szex utáni vágy is csökken sokakban, vagy csak lelkileg hangolódnak másra? A család gyakori emlegetése erősíti fel bennük a lelkiismeret-furdalást? Tudják, hogy nem találkozhatnak, sőt, nem is kommunikálhatnak esetleg a szeretőjükkel, és már annak is tudata is lelkiismeret-furdalást okoz bennük, hogy emiatt nem tudnak majd olyan felhőtlenül örülni odahaza az ünnepnek? 

Vajon hány szeretői kapcsolat inog meg ilyenkor? Hányan tesznek fogadalmat, hogy soha többé? És hányan tartják be? Hány szingli szerető érzi magát magányosabban, mint más estéken? Hány ember töltené legszívesebben másutt az időt, és hánynak az agya jár másutt, mint ahol éppen van? Mit lehet ez ellen tenni? Kell-e tenni ellene? Vagy fogadjuk el, hogy a hűtlenséggel ez is együtt jár? Sőt, még csak nem is kell hozzá testi hűtlenség, bőven elég az érzelmi. 

Ha még van időtök a finisben blogot olvasni és kommentelni, ide várom a hozzászólásaitokat, és az ünnepek alatt is itt leszek, bár új poszttal nem hiszem, hogy jelentkeznék, a kommenteket mindenképp figyelni fogom. Aki úgy érzi, hogy társaságra van szüksége, megtalál minket itt vagy a facebook-on. A szokásos jókívánságok mellé ezt tudom ajánlani. 

Végül pedig két dologban lennék kíváncsi a véleményetekre:

Hűtlenkedni sokféleképpen lehet, ahogy ezt már korábban is láttuk, csoportosítottam már többféleképpen a hűtlenek heterogén társaságát (szeretek csoportosítani), de ami a tartós szeretői kapcsolatok világát illeti, ott alapvetően kétféle változatot vélek felfedezni, és a két változat képviselői sokszor nem értik egymást.

Az egyik csoport életmód-szerűen folytatja szeretői kapcsolatait, olykor már egész fiatal korától kezdve erre áll rá, és teljesen függetlenül attól, hogy épp van-e tartós kapcsolata vagy sem, házas-e vagy sem, születnek-e gyerekei, idősebb lesz, elválik, újraházasodik, és így tovább, vagyis függetlenül családi állapotától és korától, ameddig bírja, szeretőt vagy szeretőket tart. Általában nincs lelkiismeret-furdalása, nem rágódik a kérdésen, csodálkozó szemekkel néz mindazokra, akik ezt nem tartják normálisnak, noha meglehet, hogy a diszkréció és a békesség kedvéért nem hangoztatja úton-útfélen, hogy számára a testi hűség mint olyan értelmetlen és nemlétező dolog. Rejtőzködő életmódot folytatnak ezek az emberek, nők és férfiak, sokszor még a barátaik sem sejtik, hogy milyen gazdag szexuális tapasztalatokkal rendelkeznek. Keveset hallunk róluk, mert nem nagyon beszélnek a kalandjaikról, nem buknak le (vagy csak elvétve), tudatosak és józanok. Nem szokásuk botrányt kavarni. Nem tudom, tévedek-e, ha azt állítom, hogy jórészt viszonylag boldog párkapcsolatokban élnek egyébként, és elég derűs alkattal rendelkeznek. 

A másik csoportba azok tartoznak, akikről igazán sokat hallunk, mert szeretői kapcsolataik nagy érzelmi viharokat okoznak, nem mentesek a drámától, viharos szakításoktól és újbóli összeborulásoktól, lelkiismeret-furdalástól sem: az ilyen emberek számára egy viszony rendkívüli állapotot jelent, kibillenti őket az egyensúlyukból, és amíg a kapcsolat tart, nem tudnak visszatalálni ehhez az egyensúlyhoz. Minden, ami ijesztő a szeretőzésben, itt összpontosul, a család veszélybe kerülése, az érzelmi labilitás, a lebukások, és persze ez a fajta viszony vezet váláshoz is. Ezt az állapotot ugyanis nagyon nehéz sokáig fenntartani, vagy legalizálttá válik a viszony, vagy megszakad (olykor persze a megszakadás ciklikusan ismétlődik). Noha sok szenvedéssel jár, valószínűleg sokan érzik úgy, hogy ebben az időszakban élnek igazán, olyan ez, mint hullámvasúton ülni, a gyönyör és a rettegés egy időben van jelen. 

A két típus között persze lehetséges átjárás, van olyan életmódszerű szerető, akinek egyik viszonyából rendkívüli állapot válhat, és lehet rendkívüli állapotból életmódszerűt kreálni, bár nem egyszerű feladat Ha jelenleg szeretői viszonyt folytatsz vagy valaha folytattál, melyik csoportba sorolnád, soroltad volna magad? És, ha csak vágysz szeretői kapcsolatra, melyik fajtáját szeretnéd inkább? Esetleg harmadikutas vagy? (Ha nem volt még szeretői viszonyod, vagyis alkalmi hűtlen vagy illetve hűséges, akkor, kérlek, ne szavazz!) Mint mindig, most is lehet több opcióra is szavazni.