A hűtlenség ábécéje

Gondoltam, írok valami szívderítőt, erre kaptam egy témajavaslatot Labdarózsától. Érdekelné a véleményem és a ti véleményetek arról, hogy milyen hatással van a jelenlegi politikai-gazdasági helyzet a szeretői kapcsolatokra, illetve a házasságokra, főleg, ha éppen begyűrűzött hozzájuk a válság (érzelmi értelemben).

Leszűkíthetném a témát a jelen állapotra, 2012. januárjára, amikor is Magyarország az államcsőd közelében egyensúlyoz. Vagy tágíthatnám a dolgot a hűtlenség és a politika, a hivatalos ideológia, a vallási és a világi hatalom kapcsolatára, de ez utóbbi esetben valódi disszertációt kellene írnom a félrelépés kultúrtörténetéről. Az most nem célom, és hipp-hopp guglival fordítani se tudok nektek egy kész munkát, vagyis tán tudnék, de ez valahogy nem az én stílusom.

Nos, akkor vitaindítónak néhány gondolat:

Mit gondoltok, milyen hatással van a szeretői kapcsolatokra, ha úgymond zavaros időket élünk (persze ez rendkívül relatív fogalom)? Gazdasági (politikai) válság idején jobban összetartanak a házastársak? Valahol olvastam, hogy az USA-ban csökkent a válások száma, mert elválni meglehetősen drága dolog, együtt szembenézni egy anyagi természetű problémával lényegesen egyszerűbb. Lehet, hogy a közös fenyegetés összekovácsolja a házaspárt. De igen kérdéses, hogy ez mennyire lesz tartós, és vajon kizárja-e a hűtlenkedést. (Szerintem nem.)

Ha nehezebb a megélhetés biztosítása, többet kell dolgozni (amennyiben van mit), vajon már nem marad idő félrelépni? Nem marad pénz egy kávéra, egy búvóhelyre? Vagy aki akarja, úgyis megoldja valahogy? (Főleg, ha jön a tavasz.) A nagyobb stressz miatt még nagyobb lesz az igényünk arra, hogy valahol kikapcsolódjunk, elfeledkezzünk a fejünk fölött függő Damoklész-kardokról, vagy annyira el leszünk foglalva a túléléssel, hogy a szerető számára nem marad energiánk? Esetleg a kiegyensúlyozott szeretői kapcsolat helyett inkább az alkalmi menetek száma szaporodik meg?

Egy ilyen, táborokra szakadt országban vajon lehet-e olyan szeretőnk, aki teljesen mást gondol a politikáról? Vagy ez már eleve kizárja lassan a barátkozást is? Véget érhetnek-e kapcsolatok a helyzet kiéleződése esetén, csak, mert a felek a barikád két oldalán állnak, vagy az érzelmek, az erotika képes lesz-e ezt fölülírni? Mi van, ha a gazdasági válság a megélhetésünket fenyegeti, ha komolyan veszélybe kerülünk, elveszítjük a jövedelemforrásunkat? Számíthat-e ilyenkor az ember a szeretőjére? Milyen fajta szeretőre számíthat, és milyenre nem?

A jólét, az anyagi biztonság táptalaja-e inkább a félrelépésnek, esetleg unalomból tesszük, és mert állítólag mindenhez jogunk van (tipikus fogyasztói társadalom-ellenes vád)? Vagy a hűtlenség bármilyen nyomorúságos körülmények között is virágzik, és az ég világon semmi köze az anyagiakhoz, meg ahhoz, hogy mennyire foglaljuk le az agyunkat és a testünket más dolgokkal?

Messzire vezetne, ha most ide venném a prostitúció kérdését is, pedig minél nagyobb a válság, annál többen gondolják úgy, hogy nincs más megoldás, olyanok is belefoghatnak a prosti életbe, akik soha nem gondolták volna korábban. Az árak lemennek, a pasik válogathatnak. Milyen hatással lehet ez egy addig hűséges feleségre? Vagy egy elvált nőre, akinek nem nagyon volt kalandja? Az alkalmi prostikból válhatnak állandó szeretők is? Csak a szégyen létezik ilyenkor, és az egésznek semmi köze a szexhez a nő számára? De ez talán külön téma.

Nos, vitaindítónak ennyi bőven sok is, várom a kommenteket!

Nem, nem kifejezetten szakirodalom-vásárlás céljából vettem meg azt a két krimit, amelyek kissé kiverték nálam a biztosítékot, hanem azért, mert szeretem a bűnügyi történeteket. Főleg, ha agyilag lefáradtam, és valami könnyedebbre vágyom. A rózsaszín lányregények idegesítenek, a krimi pont megfelel. 

Sokmindenre fel van készülve az ember, ha krimiolvasásra szánja el magát, akár a brit arisztokratákra, akár az amerikai rosszfiúkra gondolunk, de még ügyvédekkel is szimpatizálhatunk olykor, vagy drukkolhatunk a gyilkosnak, nehogy elkapják. Vannak gyomorforgató krimik (noha bármely posztmodern regény túltesz rajtuk), és nagyon illedelmesek, vannak pörgősek és lassan csordogálók, vannak felületesek és mélylélektaniak. De az elég szokatlan, hogy krimibe bújtatva a monogámia szüntelen dicséretével és a hűtlenség ócsárlásával találkozzon az olvasó. Jelentem, nekem sikerült.

Mintha csak a sors vezérelte volna az utamba Robert B. Parker (1932-2010) műveit. Az egyiknek a címe Gyilkos szex. Nem rossz cím, főleg, hogy az eredetihez semmi köze (az úgy hangzik: Stone Cold, utalás Jessie Stone nyomozóra, aki egy krimisorozat főhőse, és örök szerelem fűzi a volt feleségéhez), de egyébként illik a cselekményhez, valóban van benne egy kifejezetten monogám indíttatású párocska, amely sorozatgyilkol. (Természetesen nem fogom elmesélni a tartalmat, mert egy krimivel kapcsolatban ez ízléstelenség lenne.)

Ebben a regényben Stone épp magányos farkast játszik, van egy állandó nője, akivel jól elvan, mert csak barátok, olykor lefekszik más, rendkívül csinos és értelmes csajszikkal (úgy vonzódnak hozzá, hogy alig tudja őket levakarni magáról), de szinte kényszeresen ismételgeti, hogy ő még mindig szerelmes a nejébe, aki hűtlen volt hozzá, el is vált tőle, de valahogy nem tudja elfelejteni. Mikor az aktuális barátnője megkérdezi, hogy lehet-e még szex köztük, ha a neje visszatérne, Jesse meggyőződéssel jelenti ki, hogy nem, semmiképp. Mert a monogámia az egyetlen feltétel.

A Jesse Stone-történetekből filmsorozat is készült, és pont ezt sztorit filmen is láttam, de abban ez a monogámia-vonulat nem jelenik meg, és más a befejezés is. A  filmváltozat életszerűbb, szerintem jó érzékkel hagyták ki belőle ezt a témát vagy a témának a könyvbélihez hasonló tálalását.

Nos, kicsit furcsának találtam egy krimiszerzőtől ezt a konzervatív hozzáállást, de egy könyv alapján még nem lehet következtetéseket levonni.

Akkor jött a második mű: az Őrült üzlet. Ez nem a Jesse Stone-sorozat része, hanem egy magándetektív, Spenser viselt dolgaiba avat be minket. De mintha az egész krimi csak azért íródott volna, hogy pocskondiázza a hűtlenség minden formáját és fajtáját. Egy metodista lelkész vagy egy katolikus pap nem lehet olyan meggyőződéses erkölcscsősz, mint ez a nagy melák Spenser (vagyis a teremtője, a képen látható Parker).

Spenser persze még Stone-nál is klasszabb pasi, semmit nem kell tennie, hogy jobbnál jobb nők akarjanak szexelni vele, de ő soha nem enged a kísértésnek. Levakarja őket magáról (bár azért minden nőnemű lényt tetőtől talpig végigmér és osztályoz), mert ő a hűség mintaképe, és ezt fennen hirdeti is. A szerelme a világ legcsinosabb és legokosabb pszichiátere, aki olyan bölcsességeket tud hangoztatni, minthogy a hűtlenségnél nincs rombolóbb dolog. (Biztos ezért kapta a PhD fokozatát, amellyel szintén dicsekszik lépten-nyomon.)

A cselekmény egésze a hűtlenség, a nyitott házasság, a megcsalás különböző módozatai körül forog. Szóba kerül a trubadúrszerelem, de teljesen eltorzított értelmezésben, ebbe most igazán nem mennék bele. A legabszurdabb számomra az a rész, mikor Spenser magában megállapítja, hogy a nyitott házasság biztos olyan lehet, mint a nyilvános WC. Ezek szerint a házasság az otthoni WC? Vagy hogy kell ezt érteni?

Az itt következő gondolatok egy ismerőstől származnak, aki felhatalmazott rá, hogy leírjam a történetét és ebből fakadó életfilozófiája lényegét - ezt ő maga nem volt hajlandó megfogalmazni. Harmincas, egyedülálló, többdiplomás, több nyelvet beszélő, öntudatos és csinos nőről van szó. Úgy döntöttem, egyes szám első személyben írom le, amit hallottam tőle.

Nézd, szerintem lehet választani aközött, hogy az ember lánya folyton szenved a pasiktól, vagy aközött, hogy megtanul úgy élni, ahogy ők. Úgy is érezni, mint ők, nem tudsz, mert nem vagy pasi, de megteremtheted a saját egyensúlyodat azáltal, hogy szembenézel a tényekkel, és lemondasz bizonyos, romantikus elképzelésekről. 

Évekig játszottam én is a hülyét, beleszerettem valakibe, csak ő létezett, aztán előbb-utóbb szakítás lett a vége, és abba minden alkalommal majdnem beledöglöttem. Folyton magamban kerestem a hibát, persze, én se vagyok tökéletes, de elég sok hozzám hasonló nőt látok gyötrődni.

A barátnőim egy része huszonévesen férjhez ment, és mostanra rájött, hogy nem ezt akarta, van, aki válik, van, aki nem mer vagy nem tud, mert gyerekei születtek, nyakig ül az adósságban, meg retteg attól, hogy két-három kölyökkel a kutyának se kell. Van olyan ismerősöm is, aki 35 fölött még mindig a mesebeli hercegre vár, ezek pedig nem szoktak felbukkanni, főleg nem 35 fölötti nők körül. 

Tökéletes jelölt szinte nincs, csak kompromisszumok vannak: vagy hozzámész ahhoz, aki hajlandó elvenni, de nem igazán olyan, amilyet szeretnél, vagy megelégedsz a barátnő-szerető-futó kaland kategóriák egyikével. Harminc felett a független pasik, akik nem akarnak házasodni, vagy nem pont te vagy a zsánerük, kezdenek kerülni, mert te csak egyet akarhatsz: házasságot és gyereket. A házas pasik is tartanak tőled, mert feltételezik, hogy válásra akarod majd rábírni őket, ketyeg a biológiai órád. 

Próbálkoztam társkereséssel, először függetlenként. Komoly jelöltet nem találtam, főleg olyat nem, aki igazán tetszett volna. Akkor megpróbáltam férjes asszonyként. Rengeteg volt a jelentkező. Nem mondom, hogy mind érdekesnek bizonyult, de az úgynevezett "nem függetlenek" között akadt igazán nekem való is. Hazugságra építeni nem túl jó dolog, de miután lapátra tett valaki, mert bevallottam, hogy mégse vagyok férjnél, inkább kitaláltam egy élettársat, aki sokat utazik, de egyébként nagyszerűen megvagyok vele. 

Összejöttem egy nős pasival, akivel mindenben megértettük egymást. Vele el tudtam volna képzelni az együttélést is, de tudtam, hogy esélyem se lenne rá, annyira ragaszkodik a családjához. Igyekeztem megelégedni azzal, ami így jutott, de túl ritkán tudott időt szakítani rám. A szex csodálatos volt, és egyre többet szerettem volna, persze nem lehetett. Beleszerettem, szenvedtem, irigykedtem a feleségére. Nem akartam nélküle létezni, de szenvedni se. Persze, lemondhattam volna róla, és akkor mi marad? Kezdhetem elölről a társkeresést. 

Lassan rájött, hogy nincs is sokat utazó barátom, de nem haragudott a hazugság miatt, csak azt tanácsolta, hogy keressek valakit. Ha az ő jelenléte akadályoz ebben, inkább továbblép, előfordult már vele jópárszor, hogy meg kellett tennie. Kértem, hogy maradjon, és megígértem, hogy keresek valakit. De sokáig tartott, amíg meggyőztem magam róla, hogy tényleg kell valaki más is.

Ismét a nem független profillal próbálkoztam, és megint sok volt a jelentkező. Csalódások is értek, a szeretőmnek mindent elmondhattam, nem volt féltékeny senkire. Jó volt tudni, hogy ő ott van a háttérben, és nem kell szakítanom vele akkor sem, ha találok valaki mást. Végül is már nem volt akkora hazugság, hogy a sokat utazó pasim helyettesítésére keresek egy újabb szeretőt. 

Végül találtam. Nem volt könnyű, de az utamba akadt: érdekes módon ő is ugyanannyira ragaszkodik a családjához, mint az első szeretőm, és ugyanannyira elképzelhetetlen, hogy otthagyja a gyerekeit, nem is kívánnék tőle ilyet. Mindkettőt szeretem, és egyikükről se akarok lemondani. Túl sok negatív tapasztalat van mögöttem ahhoz, hogy lemondjak róluk. Nem tudom, hogy valaha lesz-e úgynevezett normális életem, lehet, hogy nem.

Egyikük se ellenzi, hogy tovább keressek, mert nem tartják magukat "megoldásnak". (Létezik egyáltalán megoldás?) Tudnak egymásról, de eszem ágában sincs összeismertetni őket. Olvastam valahol, és most már egyetértek a megállapítással: nem szabad mindent egy lapra feltenni. Ha valamelyikük szakítana, még mindig ott lenne a másik. És mivel egyikük sem ér rá igazán gyakran, nekem igényem is lenne még valakire. Nem azért kellene egy harmadik, mert nem elég jó nekem akár az egyik, akár a másik, de meglehetősen nagy az étvágyam. 

Gondolom, sokan meg fognak botránkozni ezen, nem bánom. Én nem sírom ki mind a két szemem éjszakánként, és nem rettegek attól, hogy elhagynak. Mióta két szeretőm van, a férfiak sokkal jobban vonzódnak hozzám, pedig nem is tudnak a barátaimról (csak egyet vallok be, és őt se látta soha senki az ismerőseim közül), szerintem azt érzik rajtam, hogy nem akarok görcsösen szerezni valakit, és tisztában vagyok a saját értékeimmel. Mondhatnám azt is, hogy boldog vagyok, de nem állok le, nem zárkózom be, nem dobom el a kulcsot. 

Nagyjából ennyit mesélt az ismerősöm. Kérdeztem, hogy a családalapításról lemondott-e, vagy soha nem is vágyott rá. Azt mondja, vágyott is, meg nem is, de most már késő, nem hiszi, hogy időben megismerkedhetne valakivel, akivel felelősségteljesen gyereket vállalhatna. De nem is hajlandó emiatt aggódni, elfogadta ezt a sorsot, és megpróbálja élvezni. És ha találna valakit, aki független, és legalább annyira bejön neki, mint a másik kettő, de kizárólagosságot kérne? Hajlandó és képes lenne még egy férfival beérni? Erre azt felelte, a hídon akkor kell átmenni, ha odaértünk. 

Mielőtt ezt a könyvet egy jóbarát a kezembe nyomta, magamtól megpróbáltam összeszedni, mi a titka az ügyes flörtölésnek, milyen módszerekkel lehet valakit levenni a lábáról vagy épp azt közölni vele burkoltan, hogy semmi esélye (ez utóbbi sokkal könnyebb). Aztán rájöttem, hogy túlságosan nehézkes, amit írtam, és csak nem akart összeállni, úgyhogy töröltem. 

De szerencsére itt van David Cohen Szexbeszéd című műve, és benne rengeteg olyan tudnivaló, amely a hasznunkra lehet. Flörtöléstechnikát javítandó, hűtlenkedésre hajlamos vagy épp nem hajlamos emberek kiszűrését könnyítendő, meg csak úgy. Hogy ne kelljen mindent szóban elmondani, ami a testbeszédből elég nyilvánvaló. Csak nem akarunk rá odafigyelni, vagy nem hisszük el, hogy az, amit látunk, sokkal autentikusabb, mint az, amit hallunk. 

A Szexbeszéd rendkívül ígéretes címe ellenére nem a szeretkezés művészetéről szól, azt csak nagyon röviden érinti (igaz, az eredeti cím nem olyan fantáziadús, mint a magyar: Body Language in Relationships), de így sem okoz csalódást. Legfeljebb túl rövidnek fogjátok találni - ahogy én. Igazából a TESTBESZÉD tudományának egy szeletéről van szó benne, amelyet elsősorban Allan és Barbara Pease munkássága alapján tanulmányozhatunk amatőr szinten, bár épp most jelent meg egy volt FBI ügynök hasonló tárgyú könyve is magyarul. 

David Cohen abból indul ki, hogy legtöbbünk analfabéta úgy a testbeszéd mint annak szexuális, erotikus vonatkozása szempontjából, hiszen ezt nem tanítják nekünk általában (sajnos) se odahaza, se az iskolában, pedig az IRL emberi kommunikáció nagy része nem verbális, hanem gesztusnyelv, mimika, hanghordozás. Sokkal több információt hordoznak a verbalitáson túli eszközeink, mint az, hogy mit mondunk, még ha ennek legtöbbször nem is vagyunk tudatában.

Férfiak és nők kommunikációjában akkor is sokszor ott vannak a szexbeszéd, ha nem válik tudatossá. Van, akinek a jelenlétében egy férfi férfinak, egy nő nőnek kezdi érezni magát, attól függetlenül, hogy bármilyen szándékai lennének az illetővel, attól függetlenül, hogy akár önmagának is bevallaná. Ha zavarba jön, akkor máris indul a szexbeszéd, lehet, hogy éppen a védekező, visszahúzódó módozata, mert az illető megijed attól, hogy érdekli valaki. Vagy, hogy hatással van rá valaki. (Ha meg tudod állni egy üzleti tárgyaláson, hogy ennek a női arcnak csak a piros háromszögön belüli részére nézz, akkor nem fogja érezni, hogy tetszik neked, bár úgyis túl szép ahhoz, hogy kibírd...)

Amennyiben tudni szeretnénk, hogy egy nekünk tetsző ember hogyan viszonyul hozzánk, ne azt figyeljük elsősorban, mit mond, hanem, hogy merre áll a lábfeje (ha felénk, az jó, de ha tőlünk elfordítva, az nagyon nem jó), mit kezd a kezével, hogyan mosolyog (zárt szájjal, keskenyen, vagy nyíltan), milyen pillantásokat vet ránk: létezik például az a fajta intim pillantás, amelyet a nők a jelek szerint nagy könnyedséggel ismernek fel, a férfiak azonban sokszor nem veszik észre, a nők legnagyobb bosszúságára, hiszen nekik a verbális csábítás társadalmi konszenzus (?) alapján sokkal kevésbé megengedett, testbeszéddel kell operálniuk. 

A könyvben jópár fotó és rajz szerepel, ezek tanulmányozása kifejezetten tanulságos, még tesztelhetjük is magunkat, mennyire vagyunk ügyesek a testbeszéd értelmezésében. Magára a szexre kevéssé tér ki a szerző, és persze az összes flörtölési példája független szereplőkre vonatkozik, pedig az elkötelezett, családos egyedek közötti rejtett kommunikáció mégiscsak nagyobb kihívást jelent. Ha lenne szexbeszéd tanfolyam, biztos sokan jelentkeznének...

Keresgélés közben még egy témába vágó könyvet találtam, hátha valaki már olvasta, és tud róla véleményt mondani.

Egy szokatlan vendégposzt, haborgo nevű olvasómtól. Ennek az eredetije és más érdekes szövegek a saját blogján olvashatók.

A szerető

 

népszínmű három felvonásban

 

Helyszín: Internet, Budapest kanyargós utcácskái bőven a háború után, Autó, a természet lágy öle

 

Szereplők:

 

Feleség: 3x éves, művelt nő, három gyerekkel, unalmas élettel, minimális libidóval rendelkező férjjel, akit még iskolás korában ismert meg.

 

Szerető: 3x éves férfi. Semmi extra. Legalább is ezt mondja magáról. Ha valójában még is, akkor ez mások számára szomorú.

 

 

 

Első felvonás

 

A megismerkedés

 

Helyszín: Internet, étterem

 

Hőseink egy internetes fórumon ismerkednek meg. A feleség névtelenül panaszkodik a sivár életéről, a férjéről, aki 1-2 havonta nyúl csak hozzá. Akinek ő már nem Nő. Burkoltan (vagy nyíltan?) kifejti, hogy nem lenne ellenére kiskertjének rendszeresebb gondozása. A férfi megpályázza a meghirdetett állást.

 

A pár hetes interjúztatás során kiderül, hogy a feleségnek volt már hasonló alkalmazottja. Több is. Persze egyszerre mindig csak egy. A férfi még nem dolgozott hasonló munkakörben. De ez nem lehet akadály.

 

Úgy tűnik, a feleség többször próbálta a problémáját megbeszélni a férjjel. Akivel a sikamlósabb, közös szexualitásukat érintő problémákról nem lehet beszélni. Különbözőek az igényeik, na! Ezek a beszélgetések gyakran hangos szóváltáshoz vezetnek. A férjnek jó így. A feleségnek nem jó így. A gyerekek és az anyagiak miatt maradtak együtt.

 

Túl azon, hogy hasonló intellektuális szinten vannak, a feleségnek tetszik, hogy a férfi kendőzetlenül kifejti, csak szexet keres. Így legalább nem fogja megégetni magát. Mert az nagyon rossz, kerülendő érzés. Korábban már előfordult a feleséggel.

 

A tárgyalások eljutnak arra a szintre, hogy a szerződés megköttetik. (záró kép) Egymás karjaiba (ölébe) olvadnak.

 

 

 

 

 

Második felvonás

 

A szeretősdi

 

Helyszín: autó, pokróc egy kietlen mezőn, autó, motelszoba, autó, autó, pokróc egy másik kietlen mezőn, autó

 

(nyitó kép) Egymás karjaiba (ölébe) olvadnak.

 

Azt kapják, amiben reménykedtek. Fülledt erotikával töltött lopott órákat. Előtte, utána (és legfőképpen állandóan levelezgetve) még beszélgetni is képesek. Bármiről, mindenről.

 

A férfi élvezi, hogy heti 1-2 alkalommal leszakíthatja a hamvas barackot.

 

A nő élvezi, hogy heti 1-2 alkalommal leszakítják.

 

Mindezt változatos, néha extrémnek számító helyeken élik át.

 

Heteken, hónapokon keresztül.

 

A nő néha viccelődik egy esetleges leányszöktetéssel.

 

Nincs menekvés, megégette magát.

 

A férfi hideg fejű tud maradni.

 

Közben megismerkedik egy másik nővel.

 

Aki szingli.

 

Nem kérdés, hogy kit választ.

 

A feleséget, bár könnyedén reagál a hírre, hidegzuhanyként éri.

 

Egy utolsó találkozást beszélnek meg. Csöndben elbúcsúznak.

 

Harmadik felvonás

 

A barátság

 

Helyszín: Internet, étterem

 

De a kapcsolat nem szakad meg. A folyamatos levelezéseik, beszélgetéseik nem szűnnek. A feleség nem akar tudni a férfi boldogságáról, a férfi pedig nem mesél róla. Ennyi lesz közöttük a tabu.

 

Az állandó évődések, humor és a véleménycsere a kultúráról, napi hírekről, munkáról, életről megmarad, mint téma.

 

Rövid idő alatt barátsággá lényegül a kapcsolatuk. A párjaik előtt is felvállalva.

 

Évente 1-2 alkalommal összefutnak egy étteremben.

 

A feleség (valószínű) titkon reménykedik.

A téli szünetben rengeteget olvastam és megnéztem jópár filmet. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy 90%-ukban előfordult a hűtlenség témája, a maradék 10% gyerekeknek szólt.  

Biztos csak nekem tűnik úgy, de ha fikcióról van szó, akkor meg merik mutatni a valóságot, ha pedig valódi emberekről, ragaszkodnak a fikcióhoz. A regényhős "botlását" megértjük, a családtagjainkét nem? 

Tegnap hallottam egy friss hírt (biztos sokan ismeritek már), amely a jelek szerint bejárta a világot. A 99 éves olasz jóemberre gondolok, aki most válni akar, mert szerelmes leveleket talált: ezek bizonyítják, hogy a neje az ötvenes években megcsalta. A feleség most 96 éves. És a hírek szerint nem nagyon tiltakozik a válás ellen. Innen is gratulálok a férjnek, hogy csaknem 100 év alatt eddig jutott bölcsességben. De legalább megvan a maga 15 perces világhíre. Biztos megérte. 

És a feleség? Lehet, hogy megkönnyebbült.

Erről eszembe jut egy novella, a rádióban hallottam valamikor, elnézést, de nem emlékszem, ki írta. (Valaki tán tudja közületek.) Egy idős férfiról szól, aki a felesége halála után kutakodni kezd az asszony holmijai közt, mert valami gyanakvással tölti el. Feltételezik hogy megcsalták. De nem tudja. Azt hiszem, a novellából nem is derül ki egyértelműen, mi az igazság. És nem is az számít - szerintem. Hanem egyrészt az, hogy a hűtlenség vagy annak tudata, gyanúja nem írja, nem írhatja fölül a múltat. Másrészt az, hogy senkit sem birtokolhatunk és senkinek a titkaihoz nincs korlátlan jogunk. 

Mindenkinek, aki olvassa, szereti, bírálja, aki vigaszt merít belőle, vagy felháborodik rajta, aki vitázik, és aki csak hallgat, aki hűtlen és aki hűséges, (bárkihez és bármit is értsen ez alatt) aki boldogtalan és aki boldog, aki magányos, és akinél túl sokan vannak most, aki magyarázkodik, és aki vállvonogat, mindenkinek, aki idetévedt, és ide fog tévedni a jövőben,

sok erotikával és szexszel, szeretkezéssel és vágyakozással, telefonbeszélgetéssel és cseteléssel, meg valamirevaló randikkal teli napot és órát kívánok! Bírjátok ki, hogy ma nagy valószínűség szerint nem azzal vagytok, akivel szeretnétek. Nemsoká kezdődnek a normál hétköznapok, vagyis... 

(Ez itt, a képen, a vágy villamosa akar lenni.)

Gyertek vissza 2012-ben is!

SB

Noha sok téma van raktáron, ezekben a napokban nem valószínű, hogy rendes posztot tudnék írni, sejtésem szerint ti se nagyon fogtok a bloggal kelni-feküdni. Úgy döntöttem, hogy beiktatok egy kis szünetet.

Ha épp semmi egyéb dolgotok nincs, és már telezabáltátok magatokat bejglivel vagy más, szezonális gyomorrontó étekkel, akkor régi cikkeket is elővehettek, kóstolgathattok, kommentelhettek, vagy küldhettek nekem vendégposztot. Mindennap benézek ide, de a produkció valószínűleg szünetelni fog január elejéig, hacsak nem érzek rá nagyon erős indíttatást, hogy megtörjem a csendet.

Az ilyenkor szokásos jókívánságok mindenkinek, és kitartás a valószínűleg szerető nélküli napokra!

SB

Sokszor hallottam már, talán főleg férfiaktól, hogy azért csábítottak el valakit, vagy azért kezdtek szeretőkeresésbe, mert erőt vett rajtuk a kapuzárási pánik. Elmúltak negyven évesek, vagy még el sem érték a negyvenet, de az fenyegető közelségbe került, és elkezdtek aggódni. Nem lesz már semmi új az életükben? Lezárult a történetük? Ötven felett biztos impotensek lesznek már... (Dehogy!) Egyáltalán képesek még levenni egy nőt a lábáról? Vagy végleg berozsdásodtak? Bizonyítani akarnak... 

Nőknél is létezik hasonló, főleg az utóbbi időben: az internet nagy lökést adott a jelenségnek, mert ha valaki családos, sokszor érezheti úgy, hogy kalitkába van zárva, és ebből a kalitkából a net segítségével nyilvánvalóan egyszerűbb kitörni, mint azelőtt valaha volt. Most már egy vidéken élő nő sem kényszerül arra, hogy eltemesse magát, vagy, hogy lebukjon, és az egész falu vagy kisváros a szájára vegye.

Van, akin a kapuzárási pánik úgy jelentkezik, hogy párhuzamosan futtatott partnerek száma vagy a szexig való eljutás ideje tekintetében csúcsot próbál dönteni, egyfajta sportot űzve az egészből (a netes társkeresés erre is teret ad), van, aki csak óvatos duhajként lejár a diszkóba szombat esténként, és a lesmárolt lányok számát igyekszik növelni hétről hétre, de ott abba is hagyja a rosszalkodást. Kell neki az az érzés, hogy ő még nagyon is értékes a piacon, de valójában megkap mindent otthon, vagy úgy ítéli meg, hogy nem érdemes kockáztatni (akár a saját érzelmei miatt sem).

Nyilván tele vannak a társkeresők olyan emberekkel, akik igazából nem akarnak elmenni a testi hűtlenségig, de kacérkodnak a gondolattal, és élvezik a flörtöt, a játékot, a virtuális szexet. Élvezik, hogy találnak maguknak izgalmas partnert, ezek szerint még nincs minden veszve. (Kérdés, hogy ha nem mennek tovább, az gyávaság, vagy a józan ész győzedelme, merthogy agyilag, érzelmileg hűtlenek lettek, és hűtlenebbek, mintha véletlen belesodródtak volna egy pár percig tartó aktusba, az számomra elég nyilvánvaló.) 

A kérdés az, hogy mikor lendül át az ember ezen a kapuzárási pánik nevezetű jelenségen könnyebben? Ha kiéli, vagy ha csak kacérkodik a gondolattal, de nem meri megtenni a döntő lépést? Éreztetek már ilyet? Léptetek félre emiatt? Ha akkor ez nem is volt világos, utólag lehet, hogy ez is az egyik oka volt a hűtlenségeteknek? És be kell zárni egyáltalán azokat a kapukat valaha? 

Kissé provokatív kérdés így, a karácsonyi finisben: mire jó a pornó szerintetek? Jó-e valamire egyáltalán? Vagy undorító? Az örök voyeur-re épít, aki mindannyiunkban benne rejtőzik, még a legprűdebb egyénekben is? Mindannyian élvezzük, de nem mind merjük bevallani? Csak a férfiak néznek ilyesmit? Vagy a nők is, bár ők állítólag nem vizuálisak annyira? Mégis azok, csak úgy érzik, ezt nem illik bevallaniuk?

 Mekkora a különbség a profi és az amatőr pornó keltette hatás között? Melyiket szeretitek inkább (ha egyáltalán vevők vagytok rá)? Érdekel-e benneteket, mit éreznek a pornószínészek? Fontos-e nektek a "tökéletes" testek látványa? (Esetleg frusztrál inkább, az összehasonlítás miatt?) Vagy sokkal izgalmasabb, ha igazi párok valódi szeretkezéseit leshetitek meg, bár sokkal kevésbé minőségi felvételeken? Zavar, ha átlagos testalkatú, nem igazán szép emberek felvételeit nézitek? Vagy éppen ez az izgalmas benne?

Eszetekbe jutott már pornófelvételt csinálni házilag? Esetleg meg is tettétek? És még fel is raktátok valamelyik szexportálra? Kerestek így szexpartnert? Egyedül vagy kettesben? 

A pornó nézegetése egyedül, a partner tudta nélkül, szinte bujkálva, egyfajta megcsalásnak számít szerintetek? Vagy nevetséges erre gondolni? Inkább elvonultok, ha ilyen felvételeket akartok nézni, vagy kettesben is szoktátok? Ilyenkor a szeretkezés más lesz, mint pornó nélkül? Felszabadultabb? Vagy "mocskosabb"?

Úgy érzitek, hogy a pornó alapvetően megváltoztatta a szexualitást? Negatív vagy pozitív hatást gyakorol rá inkább? (Most az extrémebb, esetleg tiltott dolgoktól eltekintve.) A belső pornófilmek mennyire hasonlítanak a valódiakra? Megpróbáljátok-e eltiltani a gyerekeiteket a pornótól? Vagy úgy érzitek, hogy egy bizonyos életkor után úgyis hiába próbálkoznátok ezzel? Megbeszélitek ezt a témát otthon? Vagy úgy érzitek, hogy erről a saját gyerekeinkkel inkább nem kéne csevegni? 

És vajon örökre megbélyegez egy színészt-színésznőt az, ha valaha pornózott? Van ennek még jelentősége egy olyan világban, ahol naponta számolatlanul kerülnek fel az újabb felvételek, amatőrök is, amelyeken sokszor még az arcukat se takarják ki az emberek? 

Azt hiszem, kérdés van épp elég. 

Ez a kérdés merült fel bennem. Mert olvastam. Egy kielégített nő ezt vagy azt nem csinál. Mondjuk, nem csalja meg a férjét, vagy nem fantáziál mással.

Mi az, hogy kielégített nő? Egyrészt, mennyiben függ ez a partnertől, másrészt létezik-e ilyen? Nem percekre, órákra, hanem permanens állapotként? És akkor tényleg nem csalja meg, és még csak nem is fantáziál mással? Szerintetek?

Kinek mennyi az elég? Kinek mennyi a sok és mennyi az elviselhetetlenül kevés? Átcsap-e a mennyiség minőségbe? Mi van, mikor sok van egyik oldalon, és alig valami a másikon? Van-e olyan, akinek semmi sem elég? És olyan, akinek a kevés is sok?

Az átlagok szinte semmit nem fejeznek ki. Állítólag heti két alkalom ideális. Vagy normális? Az az emberi mérték? És a heti két alkalom összesen két szeretkezés, vagy inkább heti két napon összesen négy-hat-nyolc szeretkezés? (Egyáltalán, mi számít EGY szeretkezésnek? És számít egyáltalán, hogy mi számít?)

Ismét könyvesboltban jártam, és kávézgatás közben olvasgattam egy kicsit. Ezúttal a Párkapcsolatok című könyvet vettem kézbe, és Haraszti László pszichiáter: Féltékenység a párkapcsolatokban nevezetű fejezetét olvastam el. (Az úriember könyveket is írt a témáról, és itt olvasható vele egy beszélgetés. Úgy aposztrofálják, hogy ő kezdte a féltékenység kutatását. 

E. Bonheur írása.

Csöppet sem feminista, szerintem, de nagyon is női szemszögből veszi szemügyre a témát. 

Hány szerető fér bele egy ember életébe?
 

A szeretőváltás könnyen megy? 

Az alfahím kitárgyalása után természetes módon az "alfa nőstény", vagy inkább az alfahímhez hasonló csáberővel rendelkező nőtípus következik.

Melyik lány ne szeretné, ha egy vagy több férfi őt femme fatale-nak, vagyis olyan nőnek tartaná, aki képes az ujja köré csavarni a férfiakat? Kérdés persze, hogy milyen egy igazi femme fatale, milyen pasik kellenek neki, illetve, hogy vajon kellenek-e neki a pasik egyáltalán, vagy megelégszik magával a hódítással? 

A női hűtlenség ilyen-olyan szempontból való tárgyalása kapcsán többször előkerült az a vélekedés, hogy a nők egy bizonyos férfitípust választanak szeretőnek, és egy másikat férjnek. A gondoskodó, simulékony, családcentrikus pasi lenne a jó férjanyag, a domináns, nem éppen monogám hajlamú, kockázatvállaló, kalandozó típus meg a jó szerető és nem mellesleg jó apa-anyag, már ha a biológiai apaságra és nem a gyereknevelésre gondolunk.

Egyszerűbben kifejezve: az alfahímekkel jó a szex és a gyereknemzés, de a bétákra és gammákra (meg tovább a görög ábécé betűire) lehet építeni, ha családot akarunk. Persze, ez durva leegyszerűsítés, ráadásul csak a nők elenyészően kis százaléka tart szeretőt, és még annál kisebb százaléka esik teherbe a nem hivatalos pasijától.

Érdekel valakit ez a téma? És mi köze a hűtlenséghez? (Maximum annyi, hogy van, aki szerint még ez is hűtlenség, vagy legalábbis bántó az állandó partner számára, de ilyet talán elsősorban nők gondolnak a férfiak maszturbálásáról, nem fordítva.) Viszont úgy tippeltem, hogy kis vitatkozó közösségünknek nem lesz kifogása egy ilyen topic ellen sem, tehát belevágtam.

Igaz,  több forrás áll rendelkezésünkre a kérdéssel kapcsolatban, mint valaha az emberiség történetében, főleg az amatőr videók miatt, amelyeket bizonyos emberek olyan szívesen tesznek fel az internetre, de vajon mennyit tudunk valójában arról, hogy miért és hogyan maszturbálnak a nők? A miértet a videók nem árulják el, a hogyannak is csak a külső szemlélő által látható részét, nem azt, ami a nő fejében lejátszódik. 

Egy regény és néhány beszélgetés juttatta eszembe ezt a témát. Az olyan monogámokét, akik még teljesen nyilvánvaló visszautasítás, sőt válás ellenére sem képesek lemondani korábbi partnerükről, érzelmi kötődésük éveken keresztül megmarad, nem is próbálják újrakezdeni, és az őket elutasító régi társuk új kapcsolataira olykor betegesen féltékenyek, sőt, ha a híradásokba kerülnek, akkor sajnos nem maradtak meg a féltékenykedésnél.

Ismét kaptam egy téma-felvetést, de szakirodalom nélkül. A kérdés az időre vonatkozik. Amely korántsem telik mindenki számára egyforma sebességgel, és könnyűséggel. Főleg akkor nem, ha randira vár. 

Vajon mennyi idő telik el két randi között? Pár nap? Egy hét? Két hét? Egy hónap? Még több? Ki mennyi szünetet visel el könnyen, mi esik már nehezére? Mi lenne az ideális? Mi a lehetséges? Mikor telik az idő nagyon nehezen? Ha nem tudjuk, mikor lesz a legközelebbi, vagy, ha nagyon messzi időpont van kitűzve? 

Nemrég az egyik kommentben idéztem Popper Péter néhány mondatát, amelyekben az emberek (főleg férfiak) hűséghez, hűtlenséghez, parnterváltogatáshoz való hozzáállását ecsetelte. A poligámok és a monogámok mellett feltűntek a palingámok is:

A folyton kapcsolatot váltó palingámot rejtett okok mozgatják: ő szakít előbb, nehogy őt dobják ki, lássák a riválisok, hogy ő újra meg újra elkel a halpiacon, borzad attól, hogy érzelmileg behálózzák és megkössék, ahogy mondani szokták: „megegye egy nő".

Néhány hete egy kereskedelmi rádió tette fel ezt a kérdést a hallgatóinak: hogyan erkölcsösebb vagy okosabb cselekedni, ha az ember tudomására jut, hogy a legjobb barátját, barátnőjét megcsalja a partnere? Hallgasson vagy mondja el az illetőnek? Esetleg keresse meg a hűtlen felet, és beszéljen a fejével, magyarul, zsarolja meg: vagy elmondod te, vagy én robbantok?

Egy eddig homályban maradt olvasó, Adam XL hívta fel a figyelmemet a gyilkos spermiumok témájára, és küldött el egy részletet Michaela Riedl: Lingam-masszázs című művéből. Akár írhatott volna vendégposztot is, de nem tette, rám bízta, hogy hozzak ki az anyagból azt, amit akarok.

Mi köze az egésznek a hűtlenséghez? Nemrégiben a női hűtlenség biológiáját taglaltuk, nos, ez a részlet még mélyebb betekintést ad ebbe a misztikus kérdésbe, vagyis annak a mechanizmusnak a működésébe, amely a kutatók szerint biológiai szinten arra készteti a nőt, hogy ne feltétlen a közösség előtt is felvállalt férfi spermiumaitól termékenyüljön meg.

A múltkori poszt kommentjei véletlenül épp ebbe az irányba vezettek, ha vannak egyáltalán véletlenek: hogyan változik a testképünk és főleg nők esetében ezzel együtt az önbecsülésünk, a közérzetünk, saját lényünkhöz és szexualitásunkhoz kapcsolódó érzéseink a szeretőnk vagy szeretőink hatására? 

Találkozott már valaki olyan nővel, aki maradéktalanul elégedett lett volna a testével? Ugye, hogy nem? Felmérések szerint (ha jól emlékszem) a nők 95% elégedetlen azzal, ahogy kinéz, nem tudom, hol bujkál a maradék 5%, lehet, hogy őket egyáltalán nem is érdekli, hogy néznek ki. Hosszasan értekezhetnénk arról, hogy vajon miért ennyire negatív a nők önképe, testképe, miért érzik magukat ennyire bizonytalannak, vajon egyre rosszabb-e a helyzet az extrém soványság, a tökéletesnek tűnő modellek, a Photoshop és a mindenütt jelen lévő pornó korszakában, hogy a férfiak mennyire hibásak mindebben... De inkább nézzük, mitől lehetne ez másképp.

Egyszer csak ott van. Végre, ki tudja, milyen hosszú idő után. Olyan ismerős minden. Az illata, a hangja, az érintése. Most mindent szabad. Talán csak bizonyos szavakkal kell csínján bánnod. De a gesztusaid beszélhetnek. A zihálásod beszélhet. A nyálad és a fogaid beszélhetnek. 

Itt és most. Ki tudod használni az alkalmat? Tudsz felszabadult és vidám lenni? Tudsz teljesen rá figyelni? Nem fogod a munkahelyi problémákon jártatni az agyad? Nem gondolsz arra, hogy mi lehet a gyerekkel? Képes vagy kiszakadni mindennapi önmagadból, és szeretővé átlényegülni? Képes vagy nem gondolni arra, hogy mi lesz utána? Ha megint elváltok? Képes vagy nem tenni egyetlen szemrehányást sem? 

Tudsz örülni és semmi mást, csak örülni? Vajon úgy érzed-e, hogy csak ilyenkor élsz igazán? Vagy egyszerűen szexelsz egy jót, és nem gondolsz semmire?

Nem tudom, hol olvastam már, de valaki írta, hogy szokása minden valamirevaló (számára izgalmasnak tűnő) nőt elképzelni szex közben. De lehet, hogy csak levetkőzteti gondolatban. Azt is írta valaki, hogy azzal szeret szórakozni, hogy ha hátulról lát egy nőt, akkor elképzeli a testét, és az arcát is. Ilyenkor szinte csalódás számára, ha megpillantja az igazi arcát, mert szeretne megmaradni az illúziójával.

A pasik egész részletesen el tudják képzelni egy nő testét, azt hiszem, a nők sokkal kevésbé a férfi konkrét testrészeit képzelik el (talán tévedek), mint inkább az érintését, a csókját, az érzések összességét.