A hűtlenség ábécéje

Szünetet tartva a hűtlenség-témában, ezúttal rendhagyó módon egy bécsi kiállításról írok, amelyet a Leopold Múzeumban volt alkalmam megnézni nemrég. A cím (Nackte Männer vagyis Meztelen férfiak) és a plakátok minimum kíváncsivá tettek, gondolom, nem ér benneteket meglepetésként, hogy ha már arra jártam, bekukkantottam. Hááát, mit mondjak, nem volt az a letaglózó élmény. Mást vártam: többet, klasszikusabbat, esztétikusabbat (vagyis több szép, kívánatos test látványát, mea culpa), és változatosabbat is.

Beszéltünk már testképekről korábban, sőt, az a poszt igen érdekes vitához vezetett. A férfiaknak általában sokkal kevesebb problémájuk van a saját testükkel, mint a nőknek. Nyilván nem azért, mert sokkal szebbek, sőt, a heteró férfiak egyik alap mániája azt állítani, hogy az igazi férfi nem lehet szép (pedig de), hanem azért, mert nem is várják el tőlük, hogy szépek, hibátlanok legyenek. Noha egy férfinél is jó pont, ha megnyerő a külseje, azért millió más tényező van, ami ennél fontosabb.

De térjünk vissza a kiállításhoz, amely azt tűzte ki céljául, hogy az 1800-as évektől máig ízelítőt ad a meztelen férfitest művészi ábrázolásairól. Őszintén szólva nem nagyon figyeltem fel erre az évszámra, csak utólag, és arra számítottam, hogy sokkal több korszakból láthatok majd alkotásokat. Noha mutatóba volt egy-két ókori szobor, vagyis képviseltette magát az egyiptomi és görög-római művészet, azért attól messze volt a kiállítás, hogy biztosítsa a kellemes műélvezet élményét. Szinte azt mondhatnám, a férfitest elsősorban groteszk, torz, vagy humoros kontextusban jelent meg újra és újra. Vajon miért? Tényleg nincs másfajta ábrázolás? Vagy csak elenyészően kevés ilyen létezik?

Kik az alkotók? Ahogy az egyik teremben le is írták, női alkotó a XX. század második feléig gyakorlatilag nem festett meztelen férfit. Nem is fért hozzá profi körülmények között modellhez, egyébként, de persze nem ez az elsődleges ok. Eleve kevés nő festett/szobrászkodott, és azok se mertek ilyen témához nyúlni. Mikor pedig eljött az ideje, hogy nők is ábrázolják a férfiak testét, a kiállításból úgy szűrtem le, abban olyan sok köszönet nem volt. De a XX. század második felében tényleg nem a szépség ábrázolása jellemző - amit én személy szerint azért sajnálok. Jó, persze, ha szép férfitesteket akarok látni, talán másutt kéne keresnem, de azért a tökéletesen szép, a művészien szép és a groteszk vagy kifejezetten visszataszító között is van rengeteg átmenet. (Most abba nem akarok belemenni, kinek mi a szép: a tökéletesen arányos, görögös ideál, vagy valami egészen más.)

Mégis, kik és miért ábrázoltak férfiakat pucéron (mondjuk a XX. században)? Nem tudom, kinek mi ugrik be, de nekem például a szocreál kigyúrt testű munkásai mindenképp ott vannak az agyamban, no és az a "realista" testábrázolás, amely a III. birodalom ugyancsak ideológiával átitatott kvázi-művészetét jellemezte. Nos, írd és mondd, ezek az irányzatok egy az egyben kimaradtak a kiállításból. Vajon miért? Vajon ez nem művészet? Politikai okokból maradtak ki? Nem komilfó kiállítani ilyesmit? 

Természetesen képviseltette magát több olyan művész, akiről tudjuk vagy legalább sejtjük, hogy homoszexuális volt és férfitestek ábrázolása, fotózása ezt a látásmódot tükrözi. Érdekes elcsúszást eredményez ez a férfitest mint téma művészi ábrázolásának tükrében, hiszen az átlagosabb, mégiscsak többséginek mondható heteró látásmód meglehetősen kis teret kap, lévén, hogy a heteró férfi művészek érdeklődése lanyha a témát illetően, a nők pedig csak nemrég szálltak ringbe... Érdekes lesz megnézni, merre indul majd el a téma ábrázolása, ha a nők kevésbé érzik majd nyomasztónak a politikai mondanivaló szükségességét... (Gondolok itt a feminizmusra és csatolt részeire.) De megjelenik persze a sport is, mint nagy téma - noha a kiállításon ennek a jelentősége nem kapott túl sok hangsúlyt. 

A legmarkánsabb képek egyébként számomra Egon Schiele önmagáról festett meztelen torzói voltak - meglepő volt látni utána fotót is a nagyon fiatalon, spanyolnáthában meghalt művészről: egyáltalán nem számított ronda férfinak... Vajon miért idegenítette el így önmagától a saját testét? Szinte mániákusan festette magát újra és újra ijesztő alakban. 

Nem vagyok művészettörténész, és ezzel a poszttal nem is célom, hogy teljes képet nyújtsak a kiállításról, csupán néhány benyomást akartam megosztani veletek. De kíváncsi lennék arra, hogy ti mit gondoltok a férfitest ábrázolásáról, kíváncsiak vagytok-e rá egyáltalán, és megnéztétek-e ezt vagy egy hasonló tematikájú kiállítást. Illetve: szerintetek milyen a szép férfitest? Mitől vonzó egy férfi teste? És egyáltalán fontos-e, hogy szép legyen? (A légypiszok nagyságú képeket a múzeum belinkelt lapján nagyobb méretben is meg tudjátok nézni.)

Lehet egy sms, lehet egy e-mail, lehet napló, lehet egész levelezés. Egy biztos: nem a mi szemünknek szánták. Talán véletlen akadtunk rá, talán kutakodtunk. Talán bizonyítékot kerestünk, amelyből kiderül, hogy valóban megcsalnak bennünket, talán csak kerestünk valamit a böngészőben és gyanús lett az egyik találat. Aztán nem bírtuk abbahagyni.

Meg tudjuk-e állni, hogy nem olvassuk el? Le tudunk-e állni, ha már elkezdtük olvasni? Mi fontosabb nekünk, a kíváncsiság, az önvédelem, a bosszúvágy, a mazochizmus, a privát szféra tiszteletben tartása? Ha nem olvassuk el, kibírjuk-e, hogy máskor se tegyük? Ha elolvastuk a felét, és már attól is remegünk, ragaszkodunk-e, hogy tovább kínozzuk magunkat? Esetleg nem is érezzük kínnak? Lehet, hogy még kellemes meglepetésekben is részünk lesz?

Meg tudjuk-e becsülni, hogy milyen hatást gyakorol ránk a felfedezés? Volt-e nekünk is hasonló titkos levelezésünk, naplónk, amelyben bántóan őszinték voltunk, és amelyet nem akarnánk más kezébe adni? Vagy amelyben olyan rajongóan írtunk valakiről, valakihez, hogy utóbb magunk sem értjük, mi ütött belénk? 

Ostoba dolog-e szerelmesleveleket vagy erősen erotikus tartalmú leveleket írni, és ostoba dolog-e azokat hívatlanul elolvasni? Ostoba dolog-e ilyesmit őrizgetni? Vagy mindent azonnal törölni kellene, ahogy elküldtük, ahogy elolvastuk? Ugye, kevesen képesek rá? Túl sokat jelentenek ezek a levelek, naplót meg eleve nem azért ír az ember, hogy azonnal törölje. Aki azonban ragaszkodik ezekhez a személyes emlékekhez, az könnyen rajtaveszthet.

Ti találtatok-e már olyan üzeneteket, leveleket, naplórészleteket, amelyektől megállt egy pillanatra a szívverésetek? És hogyan reagáltatok? Nem bírtátok abbahagyni az olvasást, bármennyire fájt? Vagy volt erőtök abbahagyni? Számon kértétek a partnereteken mindazt, amit írt, vagy megtartottátok magatoknak, mire jöttetek rá? Ki az indiszkrét, aki ír a feleségéről/férjéről a szeretőjének (vagy akár barátjának), vagy aki elolvassa, amit nem az ő szemének szántak? És hogyan éreznétek vagy éreztétek magatokat, ha a ti titkaitok derülnek ki ilyen módon? Van-e olyan ember, akinek a levelezését egy az egyben elolvashatja a partnere anélkül, hogy bármiért kínosan érezné magát? Szokás szerint lehet szavazni - és szokás szerint több lehetőséget is választhattok.

Kertész Ilka beleképzelte magát egy férfi helyzetébe. A szöveg önmagáért beszél. Talán köztetek is van, akinek ismerős a szituáció - vagy a férj, vagy a feleség részéről. Lehet erről őszintén beszélni? Ki milyen megoldást talált? Talált-e megoldást? Vagy mindez a képzelet műve, és nincs olyan férfi, aki ne kívánná a szép feleségét/társát x év után is? 

Csak az asszonyt ne kelljen. Pedig szép is még, és csinos is. Szerencsés embernek mondhatom magam, hogy ilyen feleségem van. És két szép, okos gyermekem. De nem megy. Nem kívánok hozzáérni, nem izgat fel. Az utóbbi időben azt hazudtam neki, hogy fáj a derekam. El is játszottam ezt két hétig, napközben, és este is. Nem tudom, hogy mit tegyek. Mondjak le a szexről, 40-50 évesen, mikor azt hallja az ember, hogy mások 70 évesen is csinálják? Nézzek több pornót? Attól vajon meg fogom kívánni a feleségemet? Hisz, oda-oda kattintok, amikor az asszony már alszik, és nézem a sok malacságot. De nem ő jár az eszemben. Igen, a Kati. Neki szétfeszíteném a combjait. Ó, istenem! De mennyire, hogy igen. Fiatal, facér, és mindig valamilyen dögös szoknyában jár, kivillannak a hosszú combjai. Belemarkolnék a hajába, és belefurakodnék jó keményen. Akár az irodában is, az íróasztalon.

Vagy a tegnapi nő a villamoson. A háta mögött álltam, sokan voltak, és kihasználtam egy kicsit a helyzetet, hogy beleszippantsak a nyakába. Hosszú nyaka volt, mint egy hattyúnak. A feltűzött hajából édes, izgató illat áradt. Merevedésem is lett, alig bírtam takargatni, mikor leszálltam.

Nem tudom, hogy az asszony hogy bírja. Nem beszélünk róla. Vajon kellene? Inkább ne feszegessük, azt mondom. Valljam be, hogy nem kívánom, de valaki mással azért nagyon is menne? Vége is lenne a házasságunknak. El kellene menjek egy terapeutához? Vagy mindkettőnknek el kellene mennünk? Csak azt ne! Különben se hiszek bennük. Akkor mit tegyek? A tegnap este hosszasan vizsgáltam magam a tükör előtt. Van egy kis pocakom, de ez nem feltűnő, ha sportolnék, ez még könnyen lemenne. Ápolt vagyok, sőt még a koromat se mutatom.

Csaljam meg a feleségem? Hogy tudok megközelíteni egy nőt, én, mint nős ember, aki látszólag boldog házasságban él? Társkereső oldalon? Milyen néven regisztráljam magam? Éjjel cseteljek idegen nőkkel, amikor az asszony alszik? És, ha rajtakap?

Vagy a Katit kellene provokálnom, a hosszú lábút? És, ha nem megy bele? Az nagyon kiborítana, De ha mégis belemegy? Az önbizalmamnak biztos jót tenne. Talán az asszonyhoz is tudnék közeledni.

Holnap. Igen, holnap már haza fogom kísérni Katit.

Végezetül szokás szerint lehetőség van szavazásra is, ki mit gondol a férfiak vágyának megszűnéséről. (Itt nem feltétlen csak heteró kapcsolatokról beszélhetünk, valószínű, hogy homoszexuális partnerek esetében is hasonlóképp működik a dolog.) Osszátok meg velünk a véleményeteket! Több választ is bejelölhettek. 

Melyikünk fantáziáját ne mozgatná meg a gruppenszex? Vagy a partnercsere? És, ha ezt elköteleződve, akár házasságon belül is gyakorolni lehetne? Akár a hivatalos társunkkal? Vagy esetleg a szeretőnkkel? Vajon ki vállalkozna rá? Milyen ez a világ, melyek az előnyei és melyek a hátulütői? Ha kíváncsiak vagytok rá, olvassátok el DarkAngel vendégposztját, amelyet egy amerikai reality show alapján állított össze, mégpedig konkrétan a szvinger életmódról. Korábban is foglalkoztunk már a témával, itt lehet utánanézni, akkor mire jutottunk. 

A TLC tv-csatornán fut egy igen érdekes reality sorozat Házasság extrákkal (Swinger wives) címmel, valós szereplőkkel. A kamerák jelenléte persze  torzítja egy kicsit a résztvevők viselkedését, mégse beállított pillanatokat látunk, hanem a való életben is előforduló szituációkat. Öt olyan, a georgiai Atlantában élő párt mutat be a műsor, akik SZVINGER életmódot folytatnak. Az interjúalanyok egyébként nők, róluk szól a sorozat, de a párjaik is megszólalnak. Elmondják, hogy hogyan élik meg ezt az egészet, mi vezette el őket a szvinger életformához, őszintén beszélnek érzéseikről, az életmódból fakadó dilemmáikról, félelmeikről, és arról, hogy hogyan számolnak el lelkiismeretükkel.

Ahogy ők fogalmaznak: „Átlagos, mindennapi emberek vagyunk, de szeretnénk más dolgokat is kipróbálni.”

Ismerkedni lehet szervezett partikon, vagy akár interneten keresztül is. A szokványos ismerkedési formák működnek itt is, csak nem szingliként megy el az ember ezekre az alkalmakra, hanem párban. A vakrandi itt is veszélyes, nem mindig lehet nyílt kártyákkal játszani, ilyenkor kell egy előre megbeszélt titkos jelszó vagy jelmondat. Ha a másik pár bejön, az ember úgy jelezheti a partnerének, hogy kér desszertet, ha nem tetszik neki, akkor egyszerűen nem kér. Ilyenkor a másik fél számára világos lesz, hogy szimpatikus-e a pár, vagy nem.

Ki irányít, kié a döntő szó? Igaz, hogy a nő dönt itt is? Vajon miért? A férfi örül, hogy engedéllyel szeretkezhet másik nővel, és inkább csöndben van, hadd döntsön a partnere? De, mi van akkor, ha a nőnek tetszene a kijelölt pár, a férfinak viszont nem? Vagy, ha a férfi gerjed az idegen nőre, de a partnere nem bírja a másik pasit?

Az életformának több szintje van:

1) Light: minden belefér, a behatoláson kívül. Vajon az orális szex minek minősül?

2) Teljes párcsere: külön szoba, a szimpatikusnak tartott pár ellenkező nemű tagjával. Vajon mi van akkor, ha a másikkal jobb a szex? A másikra jobban gerjedek? Van-e féltékenység?

3) Unikornis: egyedülálló nő édeshármast is vállal. Vajon mi történik, ha a férfinek piszkosul bejön a nő? Lesz-e  a szvingerből szeretőzés?

Az első részben betekintést kaptunk a párok mindennapi életébe. A szvinger-partik világát is bemutatták, ott is forgattak, noha explicit szexjelenetet persze nem láthattunk. Felmerültek olyan kérdések, amelyekre a szereplők nem tudtak, vagy nem akartak válaszolni. Érdekes volt számomra, hogy mennyire különböznek a határok egyes pároknál. Ki mit tart elfogadhatónak, mit bír ki a párkapcsolatuk, melyek a fő feszültségforrások.

Például: „A ház a családé, nem engedjük be ezt az életformát…”. Ez a pár egy-egy parti után másnap megbeszéli, mi volt jó, mi nem, egyikük keményen küzd a lelkiismeretével, vallásos neveltetésébe nem fér bele ez az életforma, lelkészt is felkeresett.

A második pár esetében a nő még nem érzi igazán úgy, hogy visszatérhet erre az életmódra, pár hónapos gyerekük van, náluk a feszültség forrása elsősorban az, hogy a pasi meg menne, szeretne ismét szeretkezni más nőkkel is.

A harmadik párnál az verte ki a biztosítékot, hogy a nő el akarta mondani a barátnőjének, hogyan is élnek ők, de a vőlegényének ez nem tetszett.

A negyedik pár szervezi a partit, róluk igazán csak a parti kapcsán hallottunk az első részben.

Az ötödik pár esete különleges. Ők most kezdenék, ez volt az első buli, amin részt vettek. A férj akarta eredetileg, felesége nagy nehezen belement, a végén mégis a férfi akadt ki, amikor a nő egy másik pasival kezdett beszélgetni, és elvonult vele egy szobába. A férj oda is utánuk ment, illetve volt egy medencés jelenet, amelynek során a pasas teljesen begőzölt: végül ki is utasították őket.

A szabályokat a buli kezdetén a házigazda ismerteti. Ezekhez mindenkinek tartania kell magát, különben felszólítják őket a távozásra. Itt megmondhatja egyik pasi a másiknak, hogy dögös a párja feneke, klasszak a mellei, míg a „való-életben” meglehet, monokli járna érte. Ha akad épp szimpatikus pár, félre lehet vonulni, ha meg nem, legfeljebb buliznak egy jót. A mindennapi életben viszont sokszor kínlódnak emiatt az életforma miatt. Akkor, az adott pillanatban, mikor éppen csinálják, élvezik, de másnap szinte szétmorzsolja őket. Vajon csak a nőket?

Az derült ki számomra, hogy ez az egész nem arról szól, mindegy kivel, csak szeretkezni lehessen, hanem a fantázia kiéléséről, a mindennapi rutinból való kiszakadásról, egy titkos létről, amely felperzsel, a magunk öröméről, de mindezt a párunkkal együtt élhetjük át, nem kell külön utakon járnunk. Van aki, túrázik, van, aki fest, ők ebben találják meg a felszabadulás, a napi rutinból való kitörés lehetőségét.

Elmondásuk alapján: „A szvingerkedés egyfajta vadság, szabadulás a kötöttségek alól. Úgy kéne élni, hogy boldogok lehessünk, nem aggódhatunk állandóan mások véleménye miatt, hiszen olyan rövid az élet." Vajon igazuk van? Vagy csak piszok önzők?

Annak a számára, aki lélekben nem készül fel erre az életmódra, sok bonyodalomban, feszültségben lesz része. El tudom-e viselni, hogy a páromat másik férfi érintse? Vagy mit fogok szólni, ha másik nőt simogat? Mi van, ha a másik dögösebb, jobb, mint én? Mennyire fordulok ki magamból, milyen hisztit vágok le, ha másik nővel látom csókolózni a férjemet?

A szereplők nem tagadják, hogy ezek a dilemmák a „gyakorlott” szvingerlátogatók fejében is ott vannak, néha belőlük is kitör a féltékenység, annak ellenére, hogy a másik iránt feltétlen (vajon tényleg feltétlen?) bizalmat éreznek. Félnek attól, hogy a párjuk egyedül találkozgat majd a másik partnerrel, hogy a másikat kívánatosabbnak tartja, mint őket, a másikkal jobb lesz a szex. Ennek ellenére úgy gondolják, jó a párkapcsolatuk, a szvinger életmód segít ennek megtartásában, hiszen náluk magasabb szinten áll a másik iránt érzett bizalom, jobban működik a kommunikáció.

Végül hadd írjak le egy frappáns megfogalmazást, ami kifejezi a szvingerkedés, és a hűtlenség közötti különbséget: „A megcsalás az az, ha a partner nem tudja, mit csinálsz, ha tud róla, az a szvingerkedés.”

Természetesen kíváncsiak vagyunk a véleményetekre most is: ti kipróbáltátok már a szvingert? Tetszett? Vagy egyáltalán nem jött be? Esetleg a terveitek között szerepel, hogy egyszer kipróbáljátok? Házas- vagy élettárssal próbálnátok ki inkább, vagy szeretővel? Esetleg alkalmi partnerrel? Várjuk a szavazatokat és persze a kommenteket!

Kezdetben volt bennem némi szkepticizmus. Korábbi posztjaimból, például ebből és ebből kiviláglik, hogy megfordultam már néhány társkereső felületen, és úgy tűnt, épp elegen vannak a piacon.

Persze nem minden hely ugyanolyan, léteznek nagy halak és kisebbek, pörgősebbek és lassúak, léteznek olyan portálok, amelyek csak melléktevékenységként működtetnek társkeresőt, és olyanok, amelyeknek ez a fő profilja, a műszaki megoldások és az extrák sem egyformák. De az általam eddig megismert helyekre egy dolog jellemző volt: hivatalosan függetleneknek ígérte a társ vagy partner, a nagy szerelem vagy a fergeteges szexpartner megtalálását, noha aki járt ilyen helyen, az tudja, hogy a nem független opció is ott van mindenütt, úgy a kereső profiljában, mint a keresett ideál leírásánál.

No, és a felhasználók között. Nőként nem jelent hátrányt a nem független státusz bejelölése, sőt, inkább előny, mint hátrány, nem hiszem, hogy sokáig kéne magyarázni, vajon miért is. A férfiaknak sokkal kényelmesebb – ha épp nem a nagy szerelmet vagy gyermekeik jövendő anyját keresik, és ők általában nem ezt keresik –, ha nem kell elköteleződniük. A nők nagy része viszont független pasit keres, főleg, ha ő maga is független.

Sokan érzik úgy a férfiak közül, hogy a sikerhez – hogy is mondjam finoman – füllentésen, ködösítésen, érdekes terminus technicusok kitalálásán át vezet az út. Kevésbé szemfüles versenyzők simán beírják, hogy függetlenek, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Előbb-utóbb persze bevallják, mi az ábra, de addigra legalább már szóba álltak velük. Mert a nem függetlenek férfiaknak nehezebb akár levelezésbe kezdeniük is.

Pedig nem kevés a tilosban járó vadász a társkeresőkön, gondolom, ezt a blog olvasóinak nem kell külön bizonygatnom.

Nos, a fentebb vázolt problémák kiiktathatók az idén július környékén feltűnt viszony.hu rendszerében, hiszen ez olyan tematikus társkereső, amely kifejezetten a tilosba kalandozóknak nyújt ismerkedési lehetőséget. Személyes beszélgetésekből és az általam összeállított kérdőívből is nyilvánvaló, hogy sok olyan ember van, akit eddig egyetlen társkereső sem tudott bevonzani, de most regisztrált erre az új portálra, mert úgy érezte, kifejezetten neki találták ki. A viszony.hu felhasználóitól visszaérkezett kérdőív válaszaiból az derül ki, hogy 27%-nak ez az első tapasztalata a netes társkereső műfajával, további 37%-nak pedig csak kevés előzetes tapasztalata volt. 45% nyilatkozott úgy, hogy a portál tematikus jellege pluszt jelent a többi társkeresőhöz képest.

Ha már számokkal kezdek dobálózni, gondolom, sokakat érdekel, hogy hányan regisztráltak eddig összesen, és milyen a nemek aránya. Nos, július óta már 6.000-nél tart a felhasználószám, ami ilyen rövid idő alatt figyelemreméltó fejlődést jelent. Még érdekesebbé válik a dolog attól, hogy férfiak – nők kb. 50-50%-os arányban vannak jelen – ez elég szokatlan, ugyanis más társkeresőkön szinte szabály, hogy több a férfi. Persze mindig számolnunk kell a többször regisztráltakkal és az inaktívakkal is, akik egyszer beléptek, aztán többet sem, de ennek ellenére izgalmas adatnak tűnik ez. Ahogy az átlagos társkeresőkön vannak nem függetlenek, úgy a hűtlenek társkeresőjén is szemezgetnek függetlenek, de mindössze a regisztráltak 10%-a tartozik ebbe a körbe. A fennmaradó 90% tartós kapcsolatban él, ezek közül 60% házas és 40 nem az, de valamilyen formában ők is elkötelezettek.

Az ötlet egyébként nem hungaricum, bármilyen szépen hangzana is (noha nem hiszem, hogy egy konzervatív kurzus szívesen bejegyeztetné mint igazi magyar találmányt): a nagy testvér (nővér?) egy amerikai oldal, az ashleymadison.com már 10 éve csalogatja a népeket és segíti elő, hogy a népek csaljanak. Mára több, mint 16 millió regisztrált tagja van – jó, persze tudjuk, hogy nem mind aktívak, de akkor is, elég elképesztő szám... Egyébként elérhetőek az angolon kívül több világnyelven (például franciául, spanyolul, németül, portugálul), de persze nem árt, ha az ember földrajzilag közel van ahhoz, akivel hűtlenkedni akar, én biztos egy helyi társkeresőre szavaznék inkább.

Visszatérve a viszony.hu-ra, amint már említettem, készítettem egy kérdőívet, amelyből – annak ellenére, hogy nem töltötték ki túl sokan (kicsivel száz fő alatt maradt a válaszolók száma) –, elég sok érdekesség derült ki. Persze az arányokért nem kezeskedem, de mindenképp érdemes rápillantani az eredményekre.

Első kérdésem a regisztráció céljára irányult: 6% egyáltalán nem tervez szexuális kalandot, 13% elég bizonytalan ezt illetően, vagyis összesen 20% körül voltak azok, akik inkább csak ismerkedés céljából jöttek az oldalra. Csupán alkalmi szexre 10% vágyott, tartós, de nem túl érzelmes kapcsolatra 21%. Érzelemgazdag kapcsolatban vagy szerelemben összesen 30% reménykedett, de jelenlegi kapcsolatából kilépni csak 3% tervez.

A legjellemzőbb korosztály egyébként a harmincasoké és negyveneseké, noha elég sok a huszonéves is – sajnos azt nem tudom, hogy itt milyen a nő-férfi arány, de nem lepne meg, ha elsősorban fiúk próbálkoznának.

Feltettem azt a kérdést is, mit gondolnak a felhasználók azokról, akikkel a társkeresőn kapcsolatba kerültek. 32%-nak nem volt határozott vagy általánosító jellegű véleménye, 13% találta úgy, hogy nem bonyolult randizni, 17% viszont bonyolultnak érezte, 10% szerint a partnerek túlságosan szexorientáltak (no, vajon itt volt-e nő a panaszkodók között?), 14% vélte úgy, hogy a többieknek fogalmuk sincs, mit akarnak.

Rákérdeztem az eddig általuk elért legnagyobb sikerre is, nos, majdnem a válaszadók fele semmilyen sikert nem könyvelhetett el eddig – persze nem tudom, mióta próbálkoznak, de a társkeresés hosszú távú műfaj és nagy kitartás kell hozzá, úgyhogy ne ítéljünk elhamarkodottan, teremhet még nekik is babér. A jóízű levelezést jelölte meg sikerélményként 23%, a barátság létrejöttét 13%, szexuális kapcsolatot létesített összesen 8%, ebbe már beleszámítottam a 2% szerelmest is, noha nem egyértelmű, hogy aki szerelmes, az a szexig is eljutott-e már.

Egyébként 66% nem randizott eddig senkivel, vagyis nem csoda, ha a szex ilyen vagy olyan formájában csak 8% részesült. 17% találkozott egy-két emberrel, 8% 3-5-tel, és 2% nagyon aktív randizó: ők 6-10 emberrel futottak már össze, olyan nem volt, aki 10 fölötti eredményt vallott volna be. (Fiatal még a társkereső, persze, lesz ez még másképp.)

Rákérdeztem a lebukástól való félelemre is, nagyon fél 34%, kicsit 13%, ez összesen nem éri el az 50%-ot, a többiek pedig nem tartanak ettől, ki ezért, ki azért. Külön firtattam, hogy hányan mondták el a partnerüknek, hogy regisztráltak: 6% volt ez az arány, 10%-nak pedig nincs hivatalos partnere – ez a szám kísértetiesen egyezik az összes regisztráltak közötti független arányával, ami megnyugtatott, talán nagyon nagy torzulások nincsenek az eredményekben.

Arra is kíváncsi voltam, mennyire találják könnyűnek a felhasználók a netes ismerkedést az IRL-hez képest: 18% szívesebben választja a virtuális utat, 15% a való életet, egyikben sincs sok sikerélménye 28%-nak, mindkettőben jól érzi magát 19%, 18% meg nem tudja eldönteni.

A viszony.hu szolgáltatásaival 42% nagyon, 39% meglehetősen elégedett volt, ez több, mint 80% elégedett felhasználót jelent.

Kíváncsi vagyok, ti már hallottatok-e az oldalról, esetleg regisztráltatok-e, és ha igen, randiztatok-e már vagy esetleg szerepel-e a terveitek között. Szavazás itt, alább. 

Kertész Ilka, régi olvasónk összefoglaló jellegű vendégposztját olvashatjátok arról, hogy miért és mikor kell(het) valakinek szerető - jó alkalom arra, hogy néhány régi posztot visszaolvassunk, vagy újonnan felfedezzünk.  Kommenteljetek ide és akár a beidézett posztokhoz is, ha van kedvetek. Szép hétkezdetet!

Egy "hűtlenség blog" csak a szerető körül foroghat, mi más témája is lenne? Ebben a színvonalas blogban, ahol a téma rengeteg szempont szerint körül volt járva, de ezt a kérdést direkt még nem tette fel senki. Mikor érezted úgy, hogy a házastársad mellett szükséged van még valakire, vagy valamire, amit csak egy harmadik személy tud megadni? A blog posztjai és a kommentek választ adnak a kérdésekre, de álljon itt még egyszer az, hogy mi is a szerető rendeltetetése? Mikor kell, miért kell? Miért történik a hűtlenség, a megcsalás?

Miért kell a kapkodós félóra, óra, legjobb esetben két óra? „Az elkötelezettség nélküli szex a legvalósabb, legösztönösebb fajta szex, minden másféle testi kapcsolat csak gyenge utánzata ennek." Ez áll a Házasságon kívül vendégposztban. A poszt írója, Barbieds meg is védi a véleményét, kérdezve, hogy kinek a fantáziájában él az a kép, hogy egy virágos réten kézen fogva fut a szívszerelmével, vagy a társával, akivel már 8, 10 esetleg 20 éve él együtt.

Több okunk lehet rá, hogy megcsaljuk a hivatalos partnerünket. Van, aki egyszerűen csak változatosságot akar, vagy kalandvágyból tör házasságot, és van, aki úgy érzi, vége az életének, a fiatalságának, a férfiasságának vagy nőiességének, ha többé nem flörtölhet, és nem vadászhat kedvére. A Miért csalunk és kit csalunk meg című posztban utánanézhettek. Nem azért fog csalni a csaló, mert a társát akarja bántani mindenképp, vagy nem szereti már. „Bármennyire is szereti a "hódító", vadászgató jellem a párját, az újdonság vonzani fogja.” Aki ilyen társat fog ki magának, az ne is álmodozzon arról, hogy a házasságkötés miatt, a jelleme meg fog változni.
Vannak olyanok is „akiknek nem lételeme a félrelépés, sőt, évekig, évtizedekig nem is tartanák magukat képesnek ilyesmire. Lehet, hogy korábban ők voltak a legszigorúbbak a mindenféle erkölcstelenséget elkövető embertársaikkal szemben. Aztán egyszer csak történik velük valami. Belefáradnak a szürkeségbe. Ráébrednek, hogy 35, 40, 45 évesek, és nem lesznek már fiatalabbak. Hogy az életük nagy része gürizés. Hogy már nagyon régen nem érezték magukat nőnek/férfinak, csak családfenntartónak, anyának, háztartási alkalmazottnak, munkavállalónak. Hogy már nem emlékeznek arra, mikor csókolóztak egy jót, hogy az otthoni szex olyan, mint a poshadt víz, ha egyáltalán van még. Talán még nem késő. Talán még valaki láthat bennük fantáziát, és kívánhatja őket teljes erőből. Nem akarják felrúgni az életüket, nem akarnak drámát, kötelességtudó emberek, csak egy kicsit élni szeretnének.”

Talán ide kapcsolódik az is, hogy egy férfira, de akár egy nőre is rámondhatják, hogy kitört rajta a kapuzárási pánik, ha már negyven, vagy ötven felé jár, és került egy szerető az életében. „Nem lesz már semmi új az életükben? Lezárult a történetük?” Róluk olvashatsz a Kapuzárási pánik című posztban. És legtöbben közülünk megérik ezt a kort, sokszor férj és feleség szerepben. Egy nehezen megválaszolandó és eltérő válaszokat szülő kérdés is szerepel a posztban „mikor lendül át az ember ezen a kapuzárási pánik nevezetű jelenségen könnyebben? Ha kiéli, vagy ha csak kacérkodik a gondolattal, de nem meri megtenni a döntő lépést?”

Miért lép félre a pasi? Vagy A pasik csak se kúrni akarnak? A blog írója szerint, valószínű, hogy nem elég nekik se csak egy egyszerű mechanikus kúrás. Gyengédségre, melegségre és a fantáziáik kiélésére is vágynak, ami nem csak olyan szeretkezést feltételez, mint egy mozgó gifben, hogy be-ki, be-ki. „Kézenfekvő tehát, hogy nem csak azért lép félre a pasi sem, mert nem tud parancsolni az altestének. Hanem, mert jót tesz az egójának a kényeztetés. Esetleg baromi magányos, és szeretne hozzábújni egy finom, puha, női testhez. Mert ez otthon már nem történik meg. Előfordul, hogy szex még van, de összebújás már nincs, de van ez fordítva is. Mindenesetre a testi kontaktus hiánya betegít” - jegyzi meg a blog szerzője.

Szorosan idekapcsolódik az is, hogy mivé lesz két ember szexuális élete több év házasság után. Házasság jó szex nélkül, ahol a férfi vagy a nő elégedetlen, mert túl sok, vagy túl kevés, vagy nem okoz már örömöt, eltűnt belőle a varázs, a vágy is odaveszett, vajon hány házaspárnál fordul elő? Nem találgatom, csak idézek a posztból: „Hiszen az elvárás az, hogy a házasság mindenre megoldás legyen, szexuális vágyaink csillapítására leginkább. Ha mégsem az, akkor valamelyik fél vagy mindketten hibásak, bűnösök, vagy egyszerűen csak bénák. Sőt, ennél sokkal kellemetlenebb feltételezések is eszébe jutnak a kibicnek, aki nem érti. Például, hogy az egyik fél már nem kívánatos, nyilván a saját hibájából. Vagy impotens, vagy nem elég jó az ágyban, vagy az ördög tudja. Nagyon nehéz ilyesmiről nyíltan beszélni. Nem csak idegennel, de a saját párunkkal is. Olyan sebeket ejthetünk egymáson, amelyek nem múlnak el többé.”

Egy 35 éves pasival beszélgettem:
- Mi a baj a 12 éves házasságoddal?
- Nincs szex már egy éve.
- És miért nincs szex? Mi történt?
- Nincs már vágy, vonzalom. Egyelőre a szeretőtartás a cél.

Egy 41 éves férfi a következőket mondja: „Én szexet, szenvedélyt keresek és nem egyalkalmasat, vérbeli, vad és mégis cicás, szeressen és fogadjon el. Legyen gyengéd és ne legyen prűd.”

Egy 43 éves férfi szájából: „Nem együtt járós kapcsolatot, de nem is egyalkalmasat. Olyasmit, amiben megélhetjük a szenvedélyt olykor. A vágyódó nőt keresem.” Igaz, hogy milyen gyönyörű? A VÁGYÓDÓ NŐT! A nők meg tudják adni ezt a férjeiknek tíz, huszonév házasság után? Véleményem szerint, aligha.

Egy 38 éves férfi így nyilatkozik: „Noha nem vagyok nős, van egy több, mint 9 éves kapcsolatom. A szeretet megvan, de a szenvedély már nem az igazi. Az érzékiség fontos momentuma szerintem a felfedezés öröme, s az, hogy az ismeretlenség a partner számára is nagyon izgató. Hiába szeretem, de igazából már nem érzem azt, mint amit az elején, nem dobog a szívem a torkomban, s így tovább."

Vajon láthatunk előre, mikor házasságot kötünk fiatalon, szerelemből, hogy a szexuális életünk, hogy fog alakulni sok év után? Most jó, és elvagyunk azzal az illúzióval, hogy ez örökre így is fog maradni. Sőt, nem is gondolunk erre.

Akkor miért is kell a szerető? Az újdonság varázsa vonz? Valamennyi ideje már párkapcsolatban élsz és elfogyott az izgalom, a szenvedély? Vagy a feleség éppen terhes, most nem „olyan jó nő” jó volna egy csinossal kamatyolni? Vagy a titkos vágyaidat nem tudod kiélni a házastárssal? Vagy elfáradtál és jólesne egy kicsit megpihenni valakinek a karjaiban? Vagy azt se tudod már, hogy mi ez az agyonmisztifikált szex, amiről csak emlékeid vannak, vagy nem is tapasztaltad igazán, csak valamiféle kötelességnek tekintetted? Nőnek, férfinak akarod érezni magad újból, figyelmet, bókot, érdeklődést akarsz? Vagy csak belefutottál valakibe, és eltapostak az érzelmek?

Mit szólsz?

A hűtlenség egyik legfontosabb velejárója, hogy általában titkolni kell. Még akkor is, ha esetleg nyitott házasságban él mind a két hűtlen, azért a társadalmi konvenciók miatt és a botrány, a pletyka, a csámcsogás elkerülése végett szinte mindenki arra törekszik, hogy diszkréten bonyolítsa külsős kapcsolatát. A titok, a rejtőzködés, a színlelés tehát mindenképp jelen van az ilyen történetekben.

Nem tudom, ki hogy van vele, de kétlem, hogy ne volna szinte mindannyiunkban igény arra, hogy személyes titkai legyenek, egyszerűen, mert ez izgalmas, mert ettől úgy érezzük, fontosak vagyunk. A gyerekek is szeretnek titkolózni a felnőttek előtt, illetve egymás előtt is, titkok és kis összeesküvések nélkül elég sivár lenne a létünk. Kell az a feszültség, kell a cinkosság, kell az izgalom. Aki az örökös és feltétlen őszinteség pártján áll, azt hiszem, nem érti ezt. A teljes transzparencia egyszerűen megfosztja az egyént a játék örömétől. Elfilozofálgathatnék a titok és a személyes szabadság illetve a totalitárius gondolkodás és az ad absurdum vitt őszinteség kérdéseiről, de nem teszem. Inkább visszatérek a hűtlenséggel kapcsolatos titkolózáshoz.

Van, aki elsősorban élvezi ezt a játékot, de van, akinek nehezére esik. Egyrészt nagyon észnél kell lenni, másrészt hosszabb távon tényleg fárasztóvá válik a sok korlátozás. Az is benne van a pakliban, hogy az ember (elsősorban tán a nők) szeretnék elmesélni valakinek, hogy mennyire boldogok, vagy hogy épp ellenkezőleg, mennyire nyomorultul érzik magukat. (Egyébként is rájuk van írva, titkolni sem tudják, és kérdéseket is kapnak, természetesen.) Ha létezik olyan nő, aki soha senkinek nem beszélt a szeretőjéről, akkor neki múzeumban a helye, olyan ritkaság lehet. A férfiak is beszélnek a hódításaikról, de sokkal kevesebbet, és valószínűleg sokkal sablonosabban. Lehet rám dobálni a köveket, de a férfiak legőszintébben a nőkkel folytatott kapcsolataikról más nőknek nyilatkoznak, és nem férfitársaiknak - ha valaki ezt másképp gondolja, úgyis vitatkozni fog.

A titkolózás tehát spannol és inspiráló lehet, felértékelhet bennünket a saját szemünkben is akár, de olyan teherré is válhat, amelyet szívesen leráznánk magunkról. Lehet, hogy sokan ezért nem bírják hosszú távon a szeretői viszonyt: túl sok energiájukba kerül a fedőtörténetek gyártása, nem valami profik a hazudozásban, bosszantja őket, hogy egy kis ideig tartó gyönyörért olyan keményen meg kell dolgozni. Egy-két találka után teherré válik a sok szervezkedés, egyszerűbbnek tűnik kilépni az egészből.

Vagy épp ellenkezőleg, eszük ágában sincs kilépni a viszonyból, csak a titkosságát elégelik meg, és fel akarják vállalni ország-világ előtt. Ebből aztán szándékos lebukások lehetnek, ha pedig az egyik fél egyáltalán nem akarja a titkosság megszűnését, csúnya konfliktusok alakulhatnak ki. Vagy ígérgetéssel odázzák el a robbanást, mondjuk azt bizonygatva, hogy el fognak válni és összeházasodnak a szeretővel, vagy durván szakítanak vele. Ez utóbbi esetben is nagyon pórul járhatnak, persze, ha a kirúgott szerető a hivatalos partnerhez fordul. 

Számotokra mennyire inspiráló a titkolózás, illetve mennyire van terhetekre? Ugyanolyan izgalmas-e a szeretői viszony, ha nem kell rejtőzködni, vagy a hivatalos partner által adott engedély elveszi a varázsát? Vajon tényleg a tiltott gyümölcs-jelleg-e a lényeg? Szerintetek hogy van ez? 

Van-e még szerelem? Hát, persze. Szerintem ez nem is kérdés. De azért megkérdőjelezhetjük, ahogy Almási Miklós teszi új könyvében. Irodalom- és filozófiatűrő személyek itt olvashatnak kicsit utána, miről is morfondíroz az esztéta. Hallottam egy jó hosszú beszélgetést is vele, bevallom, a könyvet még nem olvastam, de az általa feltett kérdések és az értékítéletek szerintem már magukban vita tárgyát képezhetik. 

Idézet Laik Eszternek a könyvbemutatóról írt beszámolójából:

Az egyetemen hallgatóitól első kézből értesül a mai huszonévesek dilemmáiról, akiket a magány – ambivalens módon – épp annyira vonz, mint amennyire tartanak tőle; valójában a tartós elköteleződéstől félnek. Egy másik jellemző trend az intimitás elvesztése: a szerelmes sms-eken a folyosón együtt vihogó lányok egyfajta megtestesítői az intimitástól megfosztott érzelmeknek. Az életünket átformáló „kütyük” hatalma az Almási-féle szerelemfilozófiában súlyozottan jelentős, következtethettünk a professzor szavaiból. A magánszféra és a titkok eltűnésének oka javarészt a telefonos, Facebookos és egyéb elektronikai alkalmazásokban keresendő. S még egy nagy ellenség: az idő. Rohanva, figyelmeztető pittyegéseket és fastforwardokat beállítva nem lehet megnyugodni a másik jelenlétében.

Kérdések:

Vajon tényleg rettegünk-e - legyünk huszonévesek vagy idősebbek - a tartós elköteleződéstől? Változott-e a mindenkori fiatalok hozzáállása? Vajon visszatekintve úgy érezzük-e, hogy nekünk sem kellett volna elköteleződnünk, hogy ott rontottunk el valamit, és emiatt lettünk hűtlenek? (Noha a házasságról alkotott vélemények tükrében itt, a blogon az derült ki, hogy rengeteg hűtlen nem elégedetlen a kapcsolatával, mások viszont igen.) 

Egyet jelent-e a szerelem az elköteleződéssel, egyébként? Azért félünk a szerelemtől, mert az hosszú távon csapda, vagy, mert a csalódástól félünk, attól, hogy megbánthatnak? Mikor nem óvnak bennünket a szerelemtől? Nem egész életünkben csak azt halljuk, hogy csak szerelmes ne legyél, miközben állandóan azt sugallja minden, a költészettől a giccsig, hogy csakis azért érdemes élni? Vagy van egy 20-25 éves kor közötti szakasz, amikor igenis törekedni kell rá, mert ott az ideje, majd a továbbiakban isten ments, minden mást, csak ezt ne? (Lehet törekedni vagy nem törekedni a szerelemre, egyébként?)

Eltűnt-e a magánszféra, és a kütyük lehetetlenné tették-e az intimitást? Vagy inkább megnyitottak egy csomó olyan kapcsolódási lehetőséget, amely korábban elképzelhetetlen volt? Milyen volt a magánszféra korábban? Kinek volt magánszférája? Falvakban, kisvárosokban élőknek, vagy egy gangos ház lakóinak? Vagy akiket lehallgattak? És mit ér a magánszféra, ha az ember teljesen magányos benne? Jobb, ha senki nem tud semmiről és senkivel nem lehet semmit megbeszélni, vagy az a jobb, ha megoszthatóvá válnak a gondolataink? Persze, egy blogolvasó közönség elfogult lesz a témával kapcsolatban, hiszen különben nem olvasna blogot... De mégis. Tapasztaltok valami különbséget az intimitás jellegében? Bizonytalanabbak lettek a szerelmi kapcsolatok? Maga a hűtlenség mennyire tesz bizonytalanná egy kapcsolatot, és vajon hányan lesznek hűtlenek, mert éppen arra a különös érzésre vágynak, amelyet kimondva-kimondatlanul szerelemnek szoktunk hívni (bár inkább adunk neki más, kevésbé ijesztő neveket)?

Egyáltalán: csak egyféle szerelem létezik? Csak az a mindent szétfeszítő, szétrobbantó, inkább destruktív, mint konstruktív, agyeldobó dolog szerelem, vagy - ahogy én gondolom - annyi formája és íze van, ahány ember? Nem kellene elvárásként tekintenünk rá, és nem kellene eltiltani magunkat tőle, nem kellene mások képébe dörgölnünk, hogy nekünk összejött, vagy azt hazudnunk, hogy összejött, mert különben lúzereknek tűnünk, nem kellene ennyire komolyan vennünk - talán. Vagy rosszul gondolom? 

Mint tudjuk, a hűtlenek kedvenc időszaka a hosszú hétvége... A legtöbben ilyenkor kommunikációstopra kényszerülnek, hogy a randistopról már ne is beszéljünk (persze mindig vannak kivételek). Szóval, ha nem foglal le a család vagy nem túráztok éjt nappallá téve, a blogot ilyenkor is tudjátok olvasni, talán még kommentelni is.

Olykor kapok magánlevelekben tématippeket, miről kéne írnom, mi érdekelne különösen egy-egy olvasót, de biztos sokan vagytok úgy vele, hogy ugyan az eszetekbe jutott valami, azért külön emiatt nem írtatok nekem. Nos, most itt az alkalom, várom az ötleteket. Ki miről szeretne még olvasni ezen a felületen, vagy mi az, amiről már értekeztünk, de vissza kellene térni rá? Esetleg van-e olyan régi poszt, amit szerintetek ki lehetne bővíteni, vagy amelyhez csak azért nem szóltatok hozzá x hónap után, mikor felfedeztétek, mert már nem láttátok értelmét?

Várom a tippeket, véleményeket, akár vendégposzt-felajánlásokat, mert tán nem mindenki tudja, de arra is adok lehetőséget. És jó időtöltést addig is, míg visszatér a rendes kommunikáció-áramlás!

Skarlát

Sokszor felmerült már a felelősség kérdése. Mennyire felelős a hűtlen fél a partnerét, a családját, a szeretője családját érő problémákért, amelyek lebukás esetén zúdul(hat)nak mindenkire? Bűn-e, ha az ember megcsalja mit sem sejtő (vagy mindent sejtő) házas- vagy élettársát? Esetleg csak jellemgyengeség? Szükséges rossz, vagy éppen semmi rossz nincs benne, ez az élet természetes rendje? Minden a körülményektől függ? Vagy nincs semmi, ami felmentheti a felelősség alól azt, aki egyszer is félrelép? Főleg, ha ezt rendszeresen teszi?

Hibás-e az, akit megcsalnak? Hibás, mert nem figyelt oda eléggé arra, akivel együtt él? Nem volt benne elég szeretet, vagy megfojtotta a "szerelmével? Hagyta, hogy egykor izgalmas szexuális életük érdektelenségbe torkolljon (ha izgalmas volt valaha), esetleg meg is szűnjön? Persze, ha a megcsalt fél már csalt korábban, egészen más az ábra, vagy nem? Mindentől függetlenül is bekövetkezhet, hogy az embert megcsalják, bármennyire is igyekszik ezt elkerülni, tehát nem kell magát felelősnek éreznie? Akkor ki hibás, és ki nem? Lehet, hogy nincs is hibás? 

Az úgynevezett harmadik, aki lehet maga is csaló, ha kapcsolatban él, vagy megcsalt, merthogy a klasszikus forgatókönyvek viszonylag ritkák, és több szerepben is tündökölhetünk, mennyiben felelős a szeretője házasságáért? Sokan a harmadik, külső szereplőre szeretik ráhúzni a vizes lepedőt, mondván, hogy biztos ő volt a csábító. Főleg feleségek tudnak ilyenekben hinni: szegény, ártatlan férjük csak egy számító nőszemély hálójába került. A vásár persze általában kettőn áll, és a csábítás sem egyoldalú. Ha két, tartós kapcsolatban élő szerető esetéről beszélünk, ott végképp nem a klasszikus csábítási történetet kell magunk elé képzelnünk. 

Vagyis: bűn-e a hűtlenség, ki benne a hibás, kell-e hibást keresni, eljátszhatja-e bárki az ártatlan áldozat szerepét? Vagy minden eset annyira egyedi, hogy általános igazságokat nem lehet kijelenteni? Szavazzatok és kommenteljetek! Mint rendesen, most is több választ be lehet jelölni és az "Other" azért van ott, hogy aki akarja, beírja a saját válaszát. 

Telefon. Ismeretlen szám. Vagy éppen ismerős. Mit sem sejtve felveszed. "Hogy képzelted, te rohadék?" "Nyissa már ki a szemét, maga szerint mit csinál a férjecskéje, mikor késő estig dolgozik?" "Csak jót akarok magának, higgye el, tudnia kell, mi folyik a háta mögött." "Hagyja békén a feleségemet, érti? Hagyja békén a családomat!" 

Számonkérés, zsarolás, botrány. Esetleg még kívülállók is kapnak egy-egy hívást, bizalmas barátnő, haver, munkatárs, "Te tudtad, és asszisztáltál hozzá, milyen gerinctelen ember vagy." Satöbbi.

A megcsalt fél vagdalkozik, vádaskodik, szakít a partnere nevében, kiadja a dühét, a status quo-t robbantó szerető csupa jóindulatból közli a házas- vagy élettárssal, hogy mi az ábra. Esetleg a két megcsalt házastárs van a vonal két végén, aztán a fene tudja, mi lesz az egészből. Akár még egy ex-férj is felhívhat egy, a volt feleségével épp, hogy barátkozó pasit, nyomatékosan javasolva, hogy szálljon már le az ő egyetlen szerelméről, hogy neki legyen még egy esélye... 

Kinek van szüksége ilyen jelenetekre? Nyilván inkább a kezdeményezőnek, mint annak, aki elszenvedi. A felháborodott, vagy éppen ellenkezőleg, csúfolódó telefonáló nagyon bele tud taposni egy számára általában idegen ember lelkébe, és valószínűleg minél jobban beletapos, annál nagyobb elégtétellel teszi ezt. Persze, ha higgadt viselkedéssel találkozik, vagy végig se hallgatják, biztos kisebb az elégtétel. Esetleg még ő készül ki az egésztől. Megbánja később? Vagy dicsekedve meséli családi és baráti körben, hogy milyen frappánsan beolvasott annak a rohadéknak/ribancnak? Ennek még sokkal kellemetlenebb változata a személyes agresszió, mikor a magával nem bíró ember felkeresi vetélytársát, és verbálisan vagy nem csupán verbálisan, de tettleg is bántalmazza. 

Elképzelhető persze más kommunikációs csatornán is hasonló számonkérés, mondjuk névtelen levél vagy e-mail, sms formájában, ki milyen műfajban utazik szívesebben és mennyire vágyik direkt konfrontációra. 

Nem tudom, mi a megfelelő reakció ilyen esetekben, persze minden helyzet más és más, nekem mindenesetre úgy tűnik, magyarázkodni vagy magyarázatot követelni nincs sok értelme, de lehet, hogy nektek egészen más a véleményetek erről. A telefont ki lehet nyomni, az írásos üzenetet megválaszolatlanul lehet hagyni, személyes megkeresés esetén már sokkal nehezebb elkerülni a konfliktust, főleg, ha a másik fenyegetőleg lép fel. 

Kíváncsi vagyok, közületek keresett-e meg már valaki vetélytársat vagy annak partnerét ilyen okból, vagy titeket kerestek-e már meg, hogyan kezeltétek a helyzetet, megértitek-e az ilyen megkereséseket emberileg, vagy tűrhetetlennek tartjátok, lehet-e folytatni egy szeretői viszonyt hasonló botrány után, és mit tehetünk, hogy elkerüljük az ilyen helyzeteket. 

Ha ezt a kérdést úgy 30 évvel ezelőtt föltette volna valaki, nyilvánvaló, hogy egészen más válaszok születtek volna. Legtöbbször másképp jöttek létre a szeretői kapcsolatok, és megkockáztatom, más jellegűek is voltak. Például sokkal nehezebb kapcsolattartás, sokkal kisebb merítés mellett mások voltak a veszélyforrások is. Szinte elkerülhetetlennek tűnhetett, hogy a hivatalos partnerek ismerjék a szeretőt vagy alkalmi partnert, és ez rendkívül sok bonyodalomhoz vezetett - persze gyakran vezet még ma is. 

Mióta azonban létezik az internet, sőt, nem csupán létezik, hanem egyre nagyobb szerepet tölt be a hivatalos és érzelmi életünkben, valamint kapcsolattartási szokásaink terén is, sokkal nagyobb esély van arra, hogy a second life, vagyis a második életünk az elsőtől teljesen elválasztva történjék, hogy a hivatalos partnerünk soha ne találkozzon azzal vagy azokkal, aki vagy akik szóba jönnek mint potenciális áldozatok. Persze, a féltékeny feleségek/férjek ugyanúgy használják a technikai újításokat, mint a félrelépők, tehát a lebukni is többféle módon lehet. 

Most azonban nem a lebukási módozatok, hanem a kapcsolatok (kalandok) létrejöttének módja érdekel, ezért állítottam össze ezt a kis felmérést. Természetesen ismét lehet több verziót is választani, és az Other sávba be lehet írni saját változatot! Ezt azért emelem ki, mert eddig senki nem élt a lehetőséggel. (Természetesen csak azok szavazatát várom, akiknek van vagy volt szeretőjük, illetve kalandjuk, a hűségesek most kimaradnak a szórásból, elnézést.)

Biztosan észrevettétek, hogy egy ideje hirdetőm van a blogon, a vagyaim.hu kínálja termékeit minden érdeklődőnek. Remélem, sokan rákattintottatok és keresgéltetek a kínálatban, ha vásároltatok is, azért külön hálás vagyok, mert a hirdetőnek csak akkor éri meg itt maradni, ha van vásárlás is. 

Érdekelne, hogy ti hogyan álltok a szexuális segédeszközökhöz, vajon használtok-e ilyeneket, vagy a partneretek használ-e, éreztétek-e valaha, hogy a segédeszköz elfoglalja a helyeteket, voltatok-e már "féltékenyek" vibrátorra, esetleg zavart-e, hogy a másiknak nem elég az, amit ti tudtok nyújtani, valami más is kell (például egy extra nagy méretű dildó)? Vagy épp ellenkezőleg, örömmel vennétek, ha rajtakapnátok a partnerete(i)ket, amint éppen ilyesmivel élvezkedik/nek, esetleg ti vesztek segédeszközöket neki(k) és nagyon élvezitek a tudatot, a látványt, ahogy használja/ák őket, akár egyedül, akár szeretkezés közben? 

Vajon hozott-e bármilyen változást ezen a téren az, hogy szeretőtök lett? (Gondolom, egyszeri félrelépés nem igazán mérvadó ilyenkor.) Esetleg a hivatalos partneretek nyitottabb ebben a kérdésben, vagy épp a szerető vezetett be a segédeszközök világába? Gondolok itt akár még a szexi fehérneműre is: vajon otthon van-e rá igény, vagy a szeretőnek tartogatjátok, ha használtok ilyet egyáltalán? 

Mit gondoltok, meg lehet-e előzni a hűtlenséget azzal, hogy több segédeszközt használtok, és ezáltal felpezsdítitek a szexuális életeteket, esetleg olyan dolgokat is kipróbálva, mint a gumibaba, akár férfi, akár női változatban? Vagy ez már inkább a szánalmas kategória? Csak úgy, kíváncsiságból kipróbálnátok-e olyasmit, mint egy vibrációs szerelemszék, egy pénisz-rotátor, egy ágy beépített szexgéppel? (Ezek mind megtalálhatók a vagyaim.hu kínálatában.)

Ide biggyesztek egy kis szavazást, több lehetőséget is be lehet jelölni. Válasszatok, kommenteljetek és nézelődjetek kedvetekre, hátha találtok valami izgalmasat! 

Sejthető-e valakiről, hogy félrelép, főleg, ha ezt rendszeresen, mondhatni, életmódszerűen teszi?

Persze léteznek olyan emberek, akik még csak nem is titkolják senki elől kifejezetten, hogy a hűség nem az ő asztaluk, de a legtöbb azért ennél diszkrétebb. Sőt, nyilván nem kevesen akadnak, akik annyira diszkrétek, hogy se a családjuk, se a barátaik nem sejtik, hogy akár csak megfordul a fejükben a hűtlenség. És mégis! Nem csak megfordul, de még igen aktívan művelik is. 

Akadhatnak mások, akik kihívó viselkedésükkel, öltözködésükkel, állandó flörtölés mellett azt a látszatot keltik, hogy könnyedén lépnek félre, és talán mégsem. Lehet, a kis visszahúzódó, szerény, csúnyácska kolléganő szeretőt tart, és ezt nem sejti róla senki, a bombázó meg hűséges marad a férjéhez, sőt, esetleg még a szex gondolatára is kirázza a hideg. Szinte bárkiről kiderülhet, hogy van egy titkos élete, vagy létezik olyan, akinél ránézésre kizárható? Te meg tudod-e állapítani, ki lép félre, és rólad meg tudják-e mondani szerinted? Persze, nem mindegy, ki mennyire közelről ismer és lát bele az életedbe...

A másik kérdés: ha már hűtlenek vagyunk, mennyire akarjuk elfedni a valóságot, mennyire vagyunk ebben sikeresek és vajon tényleg azt szeretnénk-e, ha senki se tudná? Nincs-e bennünk valahol ott a vágy, hogy tudassuk a környezetünkkel, mennyire kellünk valakinek, vagy milyen kalandokban van részünk titokban? A rejtőzködés lehet terhes és lehet izgalmas, lehet a szeretőzés fő fűszere, vagy egyszerűen csak szükséges rossz. Nálatok hogy van ez? 

Két külön szavazást biggyesztek ide, most egy szavazáson belül csak 1 opcióra lehet szavazni. Természetszerűleg azok, akik hűségesek, a 2. szavazásból kimaradnak, ez csakis azokra vonatkozik, akik valaha félreléptek már. Mivel olykor saját opciót is javasoltok, az Other sávba beírhatjátok, ami szerintetek még lehetséges válasz lehet. 

Vajon inkább a magabiztos emberek lépnek félre, vagy azok, akik szükségét érzik annak, hogy bizonyítsanak, vagyis alapvetően önbizalomhiányban szenvednek? Úgy vélem, mind a két fajta emberből bőven akad a hűtlenek között. Sőt, a hódítás folyamata megváltoztathatja önmagunkról alkotott képünket, és a szerencsétlenkedésünk, kisebbségi érzésünk egyszercsak magabiztossággá alakulhat. 

Van, aki szinte sportot űz abból, hogy élvezve biztos fellépését és lezserségét, sorozatban veszi le az embereket a lábukról, bár lehet, hogy valójában rengeteget dolgozik azon, hogy lezsernek lássák, hiszen nem volt mindig az, és talán még mindig elfogja olykor-olykor a szorongás, a megfelelési kényszer. Vagy ugyan magabiztossá vált, de kemény munka árán, és amíg oda jutott, hogy hódítónak érezhesse magát, nagyon sokszor szenvedett vereséget.

Van, aki bevallottan önbizalomhiányos, mindig csak kisebbíti a saját érdemeit, amitől a többi ember is sokkal kevesebbre fogja becsülni, mint amennyit valójában ér, és a hódításai, ha lesznek, döcögősek és ritkásak, biztos sokkal több pofont lesz kénytelen zsebre tenni, mint a magabiztos vagány. Aztán sok az átmenet, az olyan ember, aki egyik pillanatban magabiztosan szárnyal, de a másikban éri valami kellemetlenség, egy megjegyzés, egy visszautasítás, és meginog, visszabújik a csigaházába. De ha újra ki tud onnan kecmeregni, és fel tudja építeni magában a magabiztosságot, ismét sikereket arathat. 

A teljesen önbizalomhiányos ember valószínűleg nem lesz hűtlen, mert a félrelépéshez kell a kockázatvállalás: nem csak a lebukástól félhetünk, hanem attól is, hogy egy idegennek nem leszünk elég jók, hogy nem tudjuk, mire vágyik és nem is lesz időnk megtanulni, hogy keveseknek bizonyulunk. 

Ti, hűtlenek és szeretők, vagyis külső kapcsolatok szereplői, vajon milyenek vagytok inkább? Magabiztosak vagy bizonytalanok? És mennyit változott a hozzáállásotok egy-egy félrelépés, kaland, viszony hatására?  Mivel folyton problémát jelent, hogy nem minden lehetséges opciót sorolok fel, ti is beírhattok opciókat. Aztán csak óvatosan, nehogy elbízzátok magatokat!

Aki nem olvas blogokat, és főleg nem kommentel, annak sejtelme sincs arról, micsoda vadászterület ez a szféra. Mert egy-egy bloghoz kapcsolódóan összeverődhet olyan jó társaság, amelynek tagjai előbb-utóbb elkezdik ismerni egymást, csipkelődés, flörtölés alakul ki. No, és megindulhatnak a magánlevelek.

A felszín alatt, amely a kommenthalmot jelenti, ott fortyog az a végtelen sok kapcsolódási lehetőség, amely a hozzászólók között létrejöhet. Ha kapcsolati mátrixot akarna valaki rajzolni, elég érdekes eredményre jutna... Mert itt vannak kettős identitások, olyanok, akik már ismerik egymást, de az egyik nem tudja, hogy a másik az, aki, szóval mindenki bújócskázhat, amennyit akar, aztán vagy fény derül a játékra, vagy sem. 

No persze egy ponton túl komolyra fordulhatnak a dolgok, és összekeveredhetnek a szálak. Mennyire lesz diszkrét az egyik kommentelő a valódi életben (IRL) történt eseményekkel kapcsolatban, mikor a blogon beszélget, mennyire a másik? Ki miért titkolózik és ki miért nem? Mekkora a lebukási veszély a valódi partnerek vagy más, virtuális világból jövő, de lassan valódivá váló partnerek előtt? Mi az, ami már komoly flörtnek számít, és mi a szimpla játék? Mit érzünk, ha a velünk kacérkodó illető hirtelen mást is bevon a játékba, vagy úgy tűnik, egyenest lecserélt bennünket? Mennyire válunk függővé az egész itteni hangulattól?

Tény, hogy nem nehéz itt vadászni, főleg azok számára, akik megfelelő verbális adottságokkal rendelkeznek, bár nyilván egész eltérő kép alakulhat ki valakiről a kommentjei alapján, mint egy esetleges találkozás alkalmával. Bizonyos kommentelők beindítják az ember fantáziáját, és abból aztán szinte bármi lehet... A virtuális és a valóságos világ egyszercsak találkozik. A kommentekből rengeteg minden kiderül rólunk, ha valaki kicsit jobban beleássa magát a hozzászólásainkba, teljes profilt alkothat. Lenyomozhat, úgymond. Követheti a tevékenységünket más blogokon keresztül, ha pedig megismeri valódi identitásunkat, kutakodhat a fácsén, teszemazt. Soha nem volt még ennyire könnyű félrelépni, és soha nem volt még ennyire könnyű nyomozni sem. Keresztül-kasul a neten. 

Ha már itt tartunk, a a hűtlenség blogot biztosan sokan tekintik alkalmas vadászterületnek. Hiszen nevében hordozza a lényeget: itt nagy eséllyel találni olyan embereket, akik nem a monogámia elkötelezett hívei, vagyis viszonylag könnyen táncba vihetők. Persze, ha már azért vannak itt, mert épp hűtlenek, akkor elvileg foglaltak is. Vagy mégsem. Tán több partnerrel is szívesen kavarnak, vagy épp szakítottak a szeretőjükkel, azért jönnek ide, esetleg nem is ők a megcsalók, hanem őhozzájuk hűtlenek, vagy épp szeretőt keresnek, de még nem találtak. És a hűség hívei is elő-előfordulnak. A flörtölésből azért ők se maradnak ki, ha ideszoknak, amint ezt már többször alkalmunk volt konstatálni.

Nem várok személyes beszámolókat, természetesen, mert mindenkinek a magánügye, kivel levelez és találkozgat, csak az arányok érdekelnének. És persze a véleményetek: mit gondoltok a kommentelős flörtökről és az így kialakuló kapcsolatokról. Mint mindig, több opcióra is lehet szavazni egyszerre!

Barbieds sorozatának 3. része a nyitott kapcsolatokról Marcia Baczynski könyve alapján. Itt olvashatjátok az első és itt a második részt. 

A féltékenységet a mi kultúránk a kapcsolatokra leselkedő egyik legnagyobb veszélynek tartja, olyan érzelemnek, amely egyúttal kevéssé szalonképes viselkedésformákat is igazol. Arra azonban kevesen gondolnak, hogy a féltékenység a hasznunkra is fordítható: semmi sem árulja el világosabban ugyanis, hogy mire vágyunk igazán egy kapcsolatban. Persze nem kell szándékosan rájátszani a féltékenységre (akit szeretünk, többet érdemel, mintsem hogy ilyen trükkökkel próbáljuk visszaszerezni/megtartani), de mindenáron elkerülni, elnyomni sem kell magunkban. Ehelyett inkább figyelni kell arra, hogy mit akar nekünk mondani.

A féltékenység nem egy önálló, jól körülírható érzelem, hanem viszonylag nyíltan felvállalható, igazolható mód arra, hogy különféle negatív dolgokat meg- és kiéljünk. Sokféle érzelemből, félelemből és bizonytalanságból tevődik össze: irigység, szomorúság, harag, bánat, önutálat, birtoklási vágy, alkalmatlanság érzése, bizonytalanság, bizalmatlanság, magány, "nem vagyok vonzó", "engem senki nem szeret", "mindenből kimaradok", agresszió stb. Néha nagyon bonyolult ezeket szétszálazni, de mindenki, aki volt már féltékeny, meg tud nevezni pár dolgot, amit akkor épp aktuálisan érzett. Ha figyelünk egy kicsit befelé, megtudhatjuk, mitől rettegünk a társunk külső viszonya kapcsán, és nekünk mire van a legnagyobb szükségünk tőle.

Baczynski azt mondja, hogy ha felmerül a féltékenység, akkor egyszerűen vonuljunk félre lehiggadni, szóval inkább flight mint fight. Szerinte ha ezt eleget gyakoroljuk, akkor az agyunk egy idő után megtanul megbirkózni a hasonló helyzetekkel. (Ez a rész nekem kicsit furcsa, elnagyolt, és szerintem nem ad valódi választ arra, hogy hogyan bánjunk értelmesen a féltékenységünkkel.)

A nyitott kapcsolatba kezdő emberek gyakran éreznek a választásukkal kapcsolatban megfelelési kényszert. Egyfelől a társuknak ("tökéletesen akarom működtetni a nyitott kapcsolatot"), másfelől a külvilágnak ("azt kell mutatnom kifelé, hogy ez így tökéletes"). Ez utóbbi gond persze csak azt aggasztja, aki olyan bátor, hogy felvállalja a nyitást.

A társnak való megfelelés abban jelentkezik, hogy az illető kitolja a határait, több dologba egyezik bele, mint amit igazán el tudna fogadni, és képtelen nemet mondani. Ez a viselkedés azonban nem folytatható a végtelenségig, mert egy idő után nagyon rosszul fogja érezni magát a bőrében, ráadásul tévedésben tartja a társát, aki azt hiszi - hiszen azt mondták neki -, hogy minden oké a kapcsolatukban. Így a megfelelési kényszer tulajdonképp hazugságok sorozata, annak érdekében, hogy a partnere el ne hagyja. Ha ez a valóság, mármint, hogy a társa tényleg elhagyná, ha nem lenne hajlandó a nyitott kapcsolatra, akkor komoly probléma van a viszonyukban - senkinek nem szabad feladnia magát egy másik ember, egy kapcsolat érdekében. (Ez szerintem az egyik kulcsmomentum az anyagban: nem szabad kényszerből belemenni a nyitásba, ha nem érzi úgy valaki. Annál már jobb az egyedüllét, vagy az újrakezdés olyan partnerrel, akivel hasonlóan gondolkodnak a párkapcsolatról.)

Kiderülhet persze, hogy a tökéletességre való törekvés egyáltalán nem a társ valós igénye, csak a saját fejünkben megszületett gondolat különféle félelmek hatására. Ezért megint csak a beszélgetés fontosságát hangsúlyozza Baczynski, így lehet a félreértéseket, hamis percepciókat felszámolni. Egész biztosan ki fog derülni, hogy nem várnak tőlünk tökéletességet, tudják, hogy vannak bennünk bizonytalanságok és félelmek, amelyeket közösen kell és lehet kezelni. És amelyek egyébként azt jelzik, hogy milyen érzések, értékek fontosak számunkra, hiszen ezeket óvjuk a fenntartásainkkal, és ezek adják személyiségünk lényegét, ezért nem szabad elnyomni őket. Olyan hozzáállást nem szabad elfogadni, hogy "megszoksz vagy megszöksz", az ugyanis azt mutatja, hogy nem a kapcsolat nyitása a legnagyobb baj az életközösségben.

A kifelé való megfelelési kényszer nyilván azoknál jelentkezik, akik felvállalják a nem szokványos életmódjukat. Óhatatlanul úgy érzik, hogy csak a pozitívumokat árulhatják el, hiszen ha például bevallanák, hogy ők is féltékenyek, amikor a társuk mással van, akkor joggal vágnák a fejükhöz, hogy lám-lám, hát nem is működik a nyitott kapcsolat. Baczynski azt mondja, hogy a nyitott kapcsolatunkról inkább csak hasonló cipőben járó emberekkel vagy nagyon bizalmas barátokkal cseréljünk eszmét.

Újra barbieds-é a szó, a kapcsolatnyitást illetően. A múltkori poszt folytatását olvashatjátok. 

1. Nem tudjuk hová tartunk, mit is csinálunk pontosan

Adott egy pár, amely elhatározza (és most az idevezető utat nem firtatjuk, csak azt mondjuk, hogy közösen döntenek), hogy szakít a monogám életmóddal, és nyitnak külső partnerek felé. Igen ám, de mit jelent az, hogy nyitott kapcsolat? Az egyik félnek azt, hogy alkalmanként lefeküdne valakivel, aki épp megtetszik neki, a másiknak esetleg hosszabb távú elköteleződést egy harmadik személy irányában. Az egyik csak rendszeres, de rövid randikat akar, a másik el is utazna egy-egy hétvégére a szeretővel, vagy akár bevonná őt a házastársi szexbe. Rögtön az elején itt a nehézség: hogyan találják meg a közös nevezőt? Valahol máshol egyszer azt olvastam, hogy a nyitott kapcsolatokban (vagy kiderülő félrelépéseknél) a férfi partner fő félelme, hogy a nője olyan pasit talál, aki jobb nála az ágyban, a női partner pedig attól fél leginkább, hogy úgy általában nem elég jó, nem elég vonzó, és a férje/barátja biztosan el is fogja hagyni, mivel jobbat talált. Nem tudom, mennyire lehet ez általános, de szerintem érdemes ezeket a félelmeket észben tartani, amikor a társunkkal közösen kialakítgatjuk a nyitás mértékét.

Ha nem tudjuk, hová is igyekszünk, elég nehéz odajutni, úgyhogy sok beszélgetés vár a partnerekre ebben a fázisban. Például nagyon kíméletlenül szembe kell nézniük az elkötelezettségük mértékével, azzal, hogy nagyjából ugyanazt gondolják-e a kapcsolatuk erősségéről. Ha itt imbalansz van, az komoly problémákat okozhat, illetve nagyon sok munkát igényel a "lelkesebb" partner megnyugtatása. Azt is meg kell fontolni, hogy épp milyen életszakaszban vagyunk: van-e hely, idő és energia egy külső partner számára? Mi lesz akkor, ha a szerető többet akar, mint amit adni tudunk? Mi lesz akkor, ha a saját partnerünk azt akarja, kevesebbet adjunk kifelé, mint amennyit mi szeretnénk? Lesz-e energiánk, figyelmünk a társunkra az újdonság varázsa idején? Tudjuk-e, őt hogyan lehet igazán boldoggá tenni? Tudjuk-e valóban, minket mi tesz boldoggá? Képesek vagyunk-e önvizsgálatra, módosításokra, hibák beismerésére a nyitott kapcsolat működtetése során? Képesek vagyunk-e ezt megosztani a társunkkal?

A nyitás mélysége mellett azt is nagyon fontos őszintén megvizsgálni, hogy miért kell nekünk a külső viszony. Szexuális változatosságra vágyunk? Érzelmi hiányunk van? Szabadságot akarunk? Újra nőnek/férfinak akarjuk érezni magunkat? Mindketten félreléptünk már, tegyük legálissá a dolgot? Százezer és egy oka lehet a kikacsintásnak, és az őszinteség azért nagyon lényeges, mert ezzel egy csomó félelmet eloszlathatunk a társunkban. Nagyon nem jó egy olyan nyitott kapcsolat, ahol valamelyik partnert állandóan sötét gyanúk gyötrik a másik motivációit illetően, és csak azért megy bele a poli felállásba, hogy el ne veszítse a másikat.

2. Nem azonos tempóban haladunk

Ez leginkább akkor következik be, ha az elején nem tisztáztuk, mit is értünk nyitott kapcsolaton, és hol tart a sajátunk. Megállapodhatunk, hogy oké, nyitunk, és az egyik fél már a harmadik szeretőt fogyasztja, a másik viszont megbántottan nézi, még egy partnert sem talált, és nem is érti, mi folyik körülötte. A probléma gyökere gyakran abban található, hogy a nyitott kapcsolatot jobban forszírozó (gyorsabban haladó) fél csak a pozitív dolgokat (szex, kaland, szabadság) érzékeli a félrelépéssel kapcsolatban, a másik pedig inkább a negatívumokat (törődés hiánya, féltékenység, szakítás veszélye), és ezek visszatartják a nyitástól. Illetve még mélyebben arról van szó, hogy a kapcsolatuk megélésében máshol tartanak. Baczynskinek van egy kapcsolati piramisa (egyfajta Maslow piramis), amelynek az alapzata, a legszélesebb része a "Biztonság, bizalom, intimitás" fogalmakkal írható le, a középső része a "Kísérletezés, kockázatvállalás, sebezhetőség", és a csúcsán helyezkedik el a "Tanulás, tudatosság, változás". Ezek egymásra épülő szintek, nem lehet a tetejére jutni a piramisnak az alsóbb rétegek kihagyásával, vagyis akkor lesz sikeres egy nyitott kapcsolat, ha együtt érnek a partnerek - legalább - a második szintre. Ha elég erős a bizalom és az érzelmi biztonság, akkor sokkal kisebb a valószínűsége, hogy veszélyeztetve érzik a kapcsolatukat a külső viszony által.

Ha kiderül, hogy a két fél nincs azonos szinten a kapcsolatuk biztonságával kapcsolatos érzéseiben, akkor nem az a megoldás, hogy a gyorsabb tempójú partner azt mondja, ugyan, csináljuk, aztán majd kiforrják magukat a dolgok. Nem fogják ugyanis. De az sem megoldás, hogy feladják a kapcsolat nyitásával kapcsolatos elképzeléseiket, mert lehet, hogy az a lassabb tempójú félnek jó lenne, de a szellemet általában nem lehet visszatuszkolni a palackba, és valamiféle érzelmi/szexuális változás már így is megtörténik a kapcsolatban, hiába fél tőle a nyitott kapcsolatért kevésbé rajongó fél. Baczynski praxisában sok pár ilyenkor néhány hónapnyi monogámia mellett dönt, hogy meglássák, elég erős-e kapcsolat a nyitáshoz, és sok beszélgetéssel, egymásra figyeléssel kiderítsék, hogy mibe is készülnek fejest ugrani, anélkül, hogy bármit is léptek volna ténylegesen. Ez általában olyan pároknak szokott sikerülni, akik igazán elkötelezettek egymás iránt, és biztosan együtt akarnak maradni, csak épp változatosságra vágynak. A másik technika, ami szintén beválhat, az a kis lépésekben haladás - csak olyasmit műveljünk más partnerrel, amire a társunk nyugodt szívvel igent mond. (Praktikusan szerintem ez a flörtölés lehet, de még itt is azt gondolom, hogy nehéz megállni ennél a pontnál, ha igazán vonzó valakibe botlunk.)

Hosszabb az anyag, mint gondoltam, így végül 3 adagban kapjátok. :) És még egy kis statisztika, mert az szeretve van itten, a hűtlenség blogon: Baczynski tapasztalata szerint a nyitást 60-40% százalék arányban kezdeményezik a férfiak és a nők.

Többen keresték már a nyitott kapcsolatokról szóló posztokat, és eddig igazából csak rövid hivatkozásokat tudtam küldeni. Most ez a helyzet megváltozik, régi vendégposztolónk, barbieds jelentkezik ismét szakirodalom-összefoglalással. És még csak az első rész! (Aki még nem szavazott, ma teheti meg utoljára, itt.)

Mindig is szerettem volna tudni, hogy zajlik egy virtigli házasságjavító párterápia. Mivel nincs és már valószínűleg nem is lesz alkalmam civilben kipróbálni, nem marad más számomra, mint a mozi. Ami azért nem egészen autentikus forrás, persze, de ha jók a színészek, még a gyenge és giccses befejezést is kibírom.

Ezért ültem be a hétvégén a Hope Spings-re (Nem csak ez a film viseli ezt a címet). Magyarul katasztrofálisan "fordították": Amit még mindig tudni akarsz a szexről... Hát, egy biztos: ebből az opuszból a szexről semmit nem fogtok megtudni. Annál többet a szexmentes házasság örömeiről. Nem csak szexmentes ez a házasság, de mindentől mentes, ami egyáltalán párkapcsolattá tesz egy párkapcsolatot. Nincs beszélgetés, nincsenek közös témák, nincs még érintés sem. Csak a 30+ év alatt kialakult napi rutin, a külön hálószoba (mondjuk ez nem annyira rossz ötlet szerintem), meg a végtelen üresség. 

Kay (Mery Streep) hatvanon fölül ezt unja meg, de nagyon. Férje, Arnold (Tommy Lee Jones) a világ legunalmasabb pasija, ráadásul csúnya is, mint a bűn, szegény Tommy Lee, imádom, mint színészt, és a Szökevényben (1993, hol van az már, majdnem húsz éve!) pasiként is tetszett, de nem tett annyira jót neki a kor. Kicsit nehéz elhinni, hogy a bizonyos pillanatokban tényleg szinte öreg arcú, máskor meg meglepően üde Meryl még ennyire odavan érte. Egyébként rendkívül szimpatikus, ahogy vállalja a korát, nem varratja fel a ráncait, és még mindig annyira nő, hogy azt tanítani kéne.

A film azzal indít, hogy Kay évek kihagyása után megpróbálja elcsábítani a férjét, aki visszkézből hárít. Nem kell már neki a szex, jól elvan nélküle. Kay azonban nem nyugszik, normális házasságot akar, érintésekkel, odafigyeléssel, kedvességgel, szexszel. Viszont képtelen kommunikálni a férjével. Tehát hangsúlyozottan saját pénzéből befizet egy baromi drága intenzív párterápiára. Ehhez ráadásul 3500 km-t utazni is kell, bár tudnám, miért. Maximum azt tudom elképzelni, hogy ha ilyen messzire megy az ember, nehezebben szökik meg idő előtt. 

A filmet a két színészzseni viszi a vállán, mert amúgy nem egy nagy dobás. Engem nem zavart, hogy kevés a helyszín és sok a zárt térben játszódó jelenet, hiszen nem akciófilmre mentem, nem is azt vártam, hogy lélegzetelállító tájakon fogunk száguldozni. A film a lehető legközelebb van a saját bénázós életünkhöz, noha azért a pár anyagi helyzetét bármelyik pillanatban elfogadnám. A terapeuta kincstári optimizmusa viszonyt émelyítő volt, őszintén szólva. Ami nagyon lehetett élvezni, az a két főszereplő játéka. Minden stimmelt, a csöndjeik, a testbeszédük, a mozgásuk, a grimaszaik. Aki ismeri a zátonyra futott házasságot, az tudja, mennyire hiteles az ábrázolás.

De a fő kérdés: vajon tényleg lehet-e terápiával változtatni a helyzeten? A film szerint nagyon nehezen, nyögvenyelősen, de mégis pár nap alatt sikerülhet. Hát, ebben nem nagyon tudok hinni. Ahogy abban sem, hogy alapvetően megváltható, újra életörömmel teli emberré tehető egy végtelenül zárkózott, konzervatív és mogorva pasi, 65 körül. Csak attól, hogy egy idegesítően amerikai fogpasztareklám mosolyú terapeuta banális kérdéseket tesz fel és banálisan jóindulatú, nem lesz jobb egy házasság. Ennek ellenére vagy ezzel együtt, a két "öreg" hitelessé tudja tenni a csöndeket, a feszengést, a zavarodottságot. Mikor éktelenül nagy erőfeszítésbe kerül számukra, hogy megöleljék egymást, mikor képtelenek a szexről beszélni, mikor a nő próbálkozik az orális izgatással, de nem megy neki, azt sem tudja, hogy fogjon hozzá, akkor együtt nevetünk és együtt sírunk vele. 

Ami azt illeti, bizony hiányoltam az egész problémafelvetésből a hűtlenség témakörét. Nem tartom életszerűnek, hogy ennyi nehéz, ingerszegény év alatt egyik félben sem merül fel, egyikük sem kacsingat kifelé. (Egyszer kerül szóba az egész filmben, mikor a pasi kifejti, hogy soha nem lépett félre és nem járt kurvákhoz: ergo: ő tökéletes férj volt.) Ilyen szempontból úgy érzem, a film nagyon is vonalas, és nem feltétlen tesz jót a nézőnek, aki hasonló problémákkal küzd. Olyan reményeket ad, amelyek szinte a lehetetlenség határát súrolják: akinek mégse sikerül a csoda, aki majd azt tapasztalja, hogy a házasságát lehetetlen megmenteni és újra élhetővé tenni, talán önmagát fogja hibáztatni érte. A párterapeutáknak viszont nagyszerű reklám lehet. 

Ha már itt tartunk, megejtek egy régen esedékes szavazást is. Vajon szerintetek visszahozható-e a vágy egy olyan kapcsolatba, ahonnan eltűnt? Értem ez alatt a személyre szabott, a partnerre irányuló vágyat. Vajon attól függ a siker, hogy eredetileg létezett-e zsigeri vágy mindkét félben? Felébreszthető mesterségesen, ami már elmúlt? 

Ezt a posztot jó pár hónappal ezelőtt írtam, a dívány blogpályázatára. Szerettem volna elindítani egy 35+ nőkkel foglalkozó, újító jellegű rovatot, de a pályázatomra még csak visszajelzés sem érkezett. Nem kifejezetten hűtlenség a cikk témája, de mivel ez is sokakat érdekelhet, úgy döntöttem, publikálom, aztán vagy hozzászóltok, vagy nem. 

Még a kilencvenes években került a kezembe Elisabeth Badinter francia filozófusnő 1980-ban megjelent L'Amour en plus: histoire de l'amour maternel (magyarul: A szerető anya) című könyve, amely gyakorlatilag leszámol azzal a tévhittel, hogy az anyai szeretet ösztönös, és természetes, hogy minden anya szereti a gyerekét, és önfeláldozó módon másra sem vágyik, mint hogy gondoskodjon róla. Badinter szerint a XVII-XVIII. században az európai anyák teljesen másképp működtek, mint amit ma normálisnak tartunk, a gyerekek csak igen kis százaléka nevelkedett a saját anyjával, hogy az apákat most ne is emlegessük. Ha az anyai szeretet annyira ösztönös lenne, ahogy hisszük, vagy hinni szeretnénk, vagy el akarjuk hitetni a nőkkel (önmagunkkal), akkor ez soha nem történhetett volna meg.

Az anyai szeretet tehát valami tanult dolog azon túl, hogy természetesen hormonálisan szabályozott is, tehát bizonyos hormonok valóban segítenek a kötődés kialakulásában. De nem csak az ember nőstényének kell tanulnia az anyaságot, az állatvilág tele van példákkal, amelyek arról tanúskodnak, hogy ez mennyire nem magától értetődő, és csak hormonok által szabályzott folyamat, milyen nagy mértékben függ a szocializációtól.

Az, hogy Badinter ezzel a témával kezdett foglalkozni, talán magánéletével is összefügg (nőknél ez gyakran van így), három és fél éven belül szülte meg három gyerekét, ami azért elég durván hangzik. Nem csoda, ha elkezdte megkérdőjelezni az ösztöneit. 

Nemrég, épp 30 évvel az első "bomba" után új könyvvel állt elő: Le Conflit: la Femme et La Mère (A konfliktus: a nő és az anya), amely az előzőhöz szervesen kapcsolódik, hiszen ugyancsak az anyaságról szól, és persze megint meglehetősen kihúzza a gyufát. A meggyőződéses feminista Badinter (nota bene: a feminizmus Franciaországban nem szitokszó, mint idehaza) azt állítja, hogy az utóbbi évtizedek trendjei a nőket újfajta rabszolgaságba taszították, de most már nem a férfiak, hanem a saját gyerekeink rabszolgái vagyunk. 

Egyrészt itt van a környezetvédelem, az ökológiai gondolkodásmód, ami azt sulykolja belénk, hogy éljünk stresszmentes életet, együnk bio kajákat, főzzünk otthon (lehetőleg a kenyeret is mi állítsuk elő), és ne használjunk eldobható pelenkát, másrészt az anyatejes táplálás dicsőítése: ha nem sikerül szoptatni azt a gyereket, a szerencsétlen anya rémeket kezd látni, hogy valamit végképp elrontott (kötődési problémák, immunrendszer, ő nem is igazi nő). Talán sehol sem olyan drákói az áldozd fel magad parancsszó, mint a szoptatás témája körül, Magyarországon meg különösképp. 

A "difference" vagy különbségelvi feminizmus (difference feminism, magyarul nem találtam hozzá forrást) pedig valósággal a női lét szent Gráljává emeli az anyai ösztönt, mindeközben persze a gyermektelen nők meg érezzék magukat a lehető legrosszabbul - vagy, mert nem képesek kihordani egy gyereket se, vagy, mert horribile dictu nem is akarnak gyereket. 

Idehaza még hozzátehetnénk a gyerekenkénti három éves otthonmaradást mint követelményt, ami a szocializmus öröksége, de úgy beleivódott a magyar gondolkodásmódba, hogy ez idő szerint szinte képtelenség értelmes vitát folytatni róla. Noha sehol másutt a világon nem állítják, hogy jót tesz egy gyereknek, ha három (sőt, olykor öt) éves koráig nem megy közösségbe (az EU legtöbb államában fél-egy év a szokásos idő, amit az anya otthon tölt a szülés után), mi, magyarok ragaszkodunk a szerzett jogainkhoz. Vagyis, kipenderítjük a nőket a munkaerőpiacról, és ember legyen a talpán, aki oda visszatalál. (Az új magyar szabályozás még hátrányosabb, mint eddig, noha a plakátokon szereplő modell kismama próbálja bizonygatni, hogy nem is.)

A kérdés persze az, hogy miként lehetne anélkül megszabadulni ettől a sokrétű zsarnokságtól (és akkor arról, hogy ez az egész milyen hatással van a nőre mint szexuális, intellektuális lényre, még nem is beszéltünk) anélkül, hogy a gyerekeink is megsínylenék? Nyilván nem arról van szó, hogy azok a nők, akik nem tartják magukat ún. szuperanyának vagy földanyának, ne szeretnék a gyerekeiket, de esetleg nem ez életük legfontosabb, sőt egyetlen vetülete. Ráadásul szerintem a kis zsarnokoknak se jó egyáltalán, ha az anyjuknak nincs senki és semmi más az életében, csak ők. Lehet ez kényelmes egy ideig, de aztán épp az ellenkezőjébe megy át. 

Arról pedig, hogy a párkapcsolatokra és a hűtlenségre milyen hatással lehet az anyaság, már korábban is írtam, talán érdemes újraolvasni azt a posztot is. 

Aki még nem szavazott, de szívesen megtenné, ne fogja vissza magát, és tegye meg ITT és  MOST! (Életmód kategória) Az első tízben vagy 5 anyasággal és gyerekneveléssel foglalkozó blog van, azokra azért könnyebb szavazatot gyűjteni, de én sem adom fel, és a téma, mint látjátok, újra és újra terítékre kerül - kicsit másképp, mint máshol. 

Családi összejövetel, baráti társaság, sportklub, munkahelyi ebéd, urambocsá egyházi kórus. Hirtelen elkezdenek ecsetelni egy borzasztóan felháborító megcsalásos sztorit. A negatív hős sokszor a férj, de azért akad ellenpélda is. Mindenesetre a mesélő hallgatólagosan elvárja, hogy a többiek állást foglaljanak, mégpedig az áldozat mellett. Az áldozat ugyebár a megcsalt fél. Szörnyülködés, fejcsóválás, általánosítás: minden pasi ilyen, micsoda szemét alak, és jön a következő történet...

Mit csinál ilyenkor a gyakorló hűtlen? Ő is csóválja a fejét, hümmög, felháborodik és sztorizik, vagy megpróbálja más irányba terelni a beszélgetést? Esetleg eszébe jut, hogy sürgős telefonálnivalója van, azonnal ki kell mennie a mosdóba, vagy a nikotinéhség szállja meg? Nőknél a gyerek remek kifogás, hogy ne kényszerüljenek állásfoglalásra. A testbeszéd árulkodó, lesütött szem, felesleges mozdulatok, eloldalgásra utaló jelek. Van, aki csakazértis meg akarja mutatni, hogy ő a többségi oldalon áll (bár lehet, hogy nem többségi az az oldal), és túlzott vehemenciával szidja a hűtlenkedőt. Ha a történetben cserbenhagyás, elhagyás is van, nem feltétlen kell megjátszani a felháborodást, de a szimpla "megcsalta az a szemét" típusú elbeszélés sokaknál nem az elvárt hatást éri el.

A valódi véleményüket azonban kevesen vállalják. És minél konzervatívabb a közeg, ahol erről szó esik, vagy minél kockázatosabb lenne színt vallani, annál kevésbé. Még ha nem is vagy hűtlen, abban a pillanatban, hogy nem ítéled el a hűtlenséget, gyanússá válsz. Nem lehet úgy érvelni a poligámia mellett, hogy ne gondolná rólunk szinte mindenki, ezt gyakoroljuk is. Vagy, ha még nem, akkor nemsokára így lesz. Tisztelet a kivételnek, aki szembe tud menni egy társaságban az ott uralkodó véleménnyel! Mert ez nagyon nehéz. Még nem ennyire témákban is, vagy olyan esetekben, amelyekben legalább a magánéletünket nem fenyegeti veszély, ha kiállunk amellett, amiben hiszünk.

Na persze, attól, hogy valaki hűtlen, még nem biztos, hogy helyesnek is tartja, amit tesz. Ilyenkor aztán végképp nem lesz kedve állást foglalni. 

Ti hogyan reagáltok ilyen esetekben? Volt már rá példa, hogy szembekerültetek egy egész társasággal, mert másképp gondoltátok? Vagy inkább csendben maradtok és hagyjátok, hogy lecsengjen az egész? Esetleg olyan közegben éltek, ahol nem is ítélik el a hűtlenkedést, és nyíltan lehet beszélni a témáról? (Kizárólagos férfitársaságban a dolog persze másképp néz ki, de ott ritkán tárgyalnak meg ilyesmit komolyan. Sőt, inkább sejtetik, hogy ők is félrelépnek, még ha nem is igaz. Vagy teljesen el vagyok tájolva?)

Ha még nem szavaztál a hűtlenség blogra a gondenblog versenyén, és szívesen megtennéd, ne habozz, itt megteheted! Életmód kategória, rögtön első a listán! Köszi!

Él és virul az az elképzelés, hogy az ember (értsd: férfi) fiatalabbra és esetleg karcsúbbra "cseréli" már nem annyira fiatal és karcsú feleségét. Elsősorban az ötvenes pasikat szokták ezzel meggyanúsítani, ha már hűtlen, ha már szeretőt tart, akkor az biztos minimum egy nemzedékkel fiatalabb nála, és persze bombázó. Vagy legalábbis nagyon csinos, akivel a férjjel többé-kevésbé egykorú feleség már semmiképp nem tudja felvenni a versenyt. Máskülönben mi értelme lenne szeretőt tartani? 

Persze, vannak kivételek, lásd Károly herceg Camillával, aki se nem fiatalabb, se nem karcsúbb nem volt, és szépségnek még nagy jóakarattal se lehet nevezni. Mégis... Jó, ez csak a kivétel, mondhatnánk, a szabály attól még szabály. És, ha mégsem? Ha nincs is ilyen szabály? Ha a szeretők nem mindig fiatalabbak és karcsúbbak, nem mindig bombázók? Sőt, egész meglepően lehet, hogy még idősebbek is a hivatalos partnernél? Csak ők kevésbé buknak le és egyébként sem szokás velük dicsekedni?

Ne feledkezzünk meg a nőkről sem: vajon az ők a fiatalabbakra buknak? Vagy éppen idősebb, tapasztaltabb, harcedzett pasik a nyerők a szemükben és az ágyukban? Maradnak a kortársaiknál? Van-e egyáltalán jelentősége a kornak? Függ-e a szeretők közti korkülönbség az eredeti, legitim viszonyban létező korkülönbségtől? Nálatok hogy működik ez? Hogy tisztábban lássunk, ismét szavazást állítottam össze. Nőknek és férfiaknak külön, mert itt szerintem mindenképp fontos, hogy lássuk a nemi megoszlást. Most csak a korra kérdezek rá, mert már így is nagyon sok a kombináció, hát ha még az egyéb jellemzőket is belevennénk! De kommentben várom a vallomásokat. Az azonos korosztály úgy +/- 5 év, a fiatalabb/idősebb, mikor már 5 évnél nagyobb a korkülönbség, tudom, hogy vannak határesetek, de majd megoldjátok, érzés szerint. Természetesen több választ is be lehet jelölni, főleg azokra tekintettel, akik több házasságon kívüli kapcsolatot tartanak fenn. És, mint mindig, a férj/feleség szavak tágan értelmezendők, tehát az élettársak is ide tartoznak.

Pasik számára itt következik a szavazás: 

Kedves Hűtlenek és Szimpatizánsok,

van itt ez a verseny, a goldenblog. Mondanak róla sokmindent, de ha már tavaly megpróbáltam és benne voltam az első háromban, miért is ne próbálnám meg újra. Azóta még több az olvasó, megszületett a zárt csoport, amely önálló életre kelt, gyűlnek a fácsés lájkok, élünk és virulunk, az elmúlt hónapban 32.000 fölött volt a PI érték. Az alapok tehát adottak, a többi tőletek függ. Meg persze a zsűritől.

Szavazni ezen a helyen lehet, már most, fácsén keresztül - vagyis akinek több profilja van, az többször is szavazhat... Fontos: ha nem akarjátok, hogy az egész rokonság és baráti kör tudja, hogy a hűtlenség blogot olvassátok, akkor szavazni anélkül is lehet, hogy ezt bárki látná. 

Hálás köszönet minden voksért!

Skarlát Betű