A hűtlenség ábécéje

A múlt héten egy kereskedelmi rádió beszélgetős-hülyéskedős műsorában a házas pasikkal viszonyt folytató nők témáját feszegették. Na jó, nem feszegették, inkább felületesen érintették.

Ha jól emlékszem, valamiféle felmérésre hivatkoztak, amelynek lényege az volt, hogy két csoportba oszthatók azok a nők, akik házas pasikkal viszonyt kezdenek.

Ad 1: számító dögök. Ezek, kérem, csak szexelni akarnak, és persze értékes ajándékokat bezsebelni: ékszer, bunda, autó, lakás, jöhet minden. 

Ad 2: a naiv ártatlanok. Ezeket kihasználják nős pasik, és azzal hitegetik őket, hogy majd elválnak, és elveszik őket feleségül. De ez bizony ritkán esik meg. Az aljasok nem akarják a kis szendéket feleségül venni, csak szexelni akarnak velük.  

Röviden és velősen ennyi.

A huszonéves lány, aki az egész témát felhozta, aztán bátortalanul megjegyezte, hogy tán mégsincs minden rendben ezzel a két csoporttal, mert mi van azokkal a nőkkel, akik valami miatt, érthetetlen módon, elfogadják ezt a helyzetet, beletörődnek, hogy csak másodikok lehetnek egy pasinál? (Lesajnálta őket emberesen, a maga hatalmas élettapasztalatával.) Nocsak, akkor most mégsem csak két csoport van?

A téma azonban nem hagyott nyugodni, mert több csőrpiszkáló sztereotípia is találkozót adott itt egymásnak. Például, hogy a nők csak azért, mert valakivel jó együtt lenni, nem keverednek viszonyba. Mindig ezen túlmutató céljaik vannak, vagy beérik az alkalmi ajándékokkal, vagy életre, de legalább is évekre érvényes eltartási szerződésre áhítoznak (ez lenne a házasság, ha valakinek nem esett volna le). Vagyis nincs nő, aki ne akarna anyagi és egyéb előnyöket egy kapcsolattól. Pedig van. Ahogy olyan is, aki élvezi a szexet és az egyéb tevékenységeket a szeretőjével, és nem akarja szőröstül-bőröstül, de legalábbis pénztárcástul bekebelezni. 

Ugyancsak nem éreztem kósernek, hogy szende és ártatlan jelzőket kapjon, aki arra hajt, hogy a nős szeretője elváljon. Az 1. csoportba tartozó lehet anyagias, de itt is sokféle alosztály képzelhető el, a kitartott nőtől (a prostitúció egyik fajtája?), a csak igen drága barátnőig, aki státuszszimbólumként funkcionál, de ezért talán folyamatos rendelkezésre állásra kell berendezkednie, sőt, olykor fel kell adnia az életét. Számító az ilyen nőszemély? Persze, ettől függ a megélhetése. Aljas? Nem, ha a játékszabályok többé-kevésbé világosak, és valószínűleg az megy bele az ilyesmibe pasiként, akinek van rá pénze. (Olyan is van, aki csak megjátssza, hogy van rá pénze és rákölti a családi házat, tudom.) Alapesetben itt üzletről van szó. Ott kezdődik az aljasság, ha a nő olyan extra kívánságokkal áll elő, amelyek meghaladják a pasi teljesítő-képességét, zsarolja, kiadja a sajtónak vagy valami hasonlót művel. 

A 2. csoportba tartozó viszont nem feltétlen tartja be a játékszabályokat. Főleg, ha nem azzal kezdődik a kapcsolat, hogy a nős pasi bejelenti: ő válni akar majd valamikor, hanem épp ellenkezőleg, azzal, hogy ő semmiképp nem akar válni. Aztán a nő nyomására elkezd ígérgetni. De még az is lehet, hogy soha nem hangzik el konkrét ígéret, viszont a nő egyre többet akar. Számító? Vagy ártatlan és sajnálatra méltó? Ezt már az egyes esetekben külön-külön kell eldönteni. De számomra az, aki kifejezetten arra gyúr, hogy szétverjen egy családot, nem a naiv ártatlanság netovábbja. Persze, lehet velem vitatkozni, mint mindig. 

Igyekszem hozzátenni, hogy van nyilván olyan szingli szerető, aki ugyan szeretne férjhez menni a pasijához, de nem presszionálja a válás irányában, illetve sok olyan, aki még csak nem is ambicionálja a kapcsolat hivatalossá tételét. A 3. kategóriába pedig annyi féle nő és motiváció tartozik, hogy azt most ki se fejteném. De!

Hogy felmérjem, milyen szeretői csoportba soroljátok magatokat nőként, kérlek titeket, válasszatok az alábbi opciók közül. Nyilván több, mint 3 csoportot kreáltam, és még lehetne többet is, de ez talán körülbelül lefedi a lehetőségeket. Előre is köszönöm a részvételt és a kommenteket. 

Barbieds újabb vendégposztot írt egy, a Private Affairs című amerikai weboldalon olvasott cikk alapján. Megint olyasmit fogtok olvasni, amin bőven lehet majd vitatkozni, és nem zárom ki, hogy egyesek fel is fognak háborodni az állításain. De ehhez is hozzá vagyunk szokva. 

Kire és miért vágyunk? Meddig tart a kívánás? Miért olyan izgalmas félrelépni? Plusz még néhány mostanában felmerült kérdésre is akad talán válasz alább. Az írást a privateaffairs.com oldalon találtam, szerintem nagyon érdekes. (Laza fordítás, saját gondolatokkal itt-ott. Csak szólok.)

Az elkötelezettség nélküli szex a legvalósabb, legösztönösebb fajta szex, minden másféle testi kapcsolat csak gyenge utánzata ennek. Ez persze ellentmond annak a mélyen bennünk gyökerező hitnek, mely szerint az igazán jó szex olyan emberek közt történik, akik szerelmesek egymásba, és volt elég alkalmuk megismerni a másik testét és vágyait.

Ez utóbbi nézet rengeteg baj forrása a párkapcsolatokban, ugyanis ha igaz, akkor miért létezik mégis félrelépés? Simán előfordul, hogy boldog(nak tartott) házasságban élő férfiak és nők is szexuális különutakon járnak, állandó társuk pedig joggal teheti fel a kérdést, hogy hogyan lehet jobb az a heti-kétheti-havi kapkodós egy-két óra, akár szerelem nélkül, mint az otthoni, érzelmekkel átitatott szeretkezés.

A kérdőre vont házastárs nyilván a jó szexhez elengedhetetlen változatosságról, az újdonság vonzerejéről hord össze valamit, hogy védje a védhetetlent. Azt is a fejéhez vághatják, hogy ha annyira unalmas és kiszámítható a házasélet, akkor a másiknak miért nincs mégsem elege belőle.

A magyarázat tulajdonképpen nagyon egyszerű, és a vágy mint hiány definíciójával van összefüggésben. Vagyis a megcsalt fél azért nem un rá az otthoni szexre, mert érzékeli, hogy a partnere már nem vágyik rá annyira, mint régen - így állandó szexuális (és esetleg érzelmi) éhséget érez hűtlenné vált házastársa iránt. A másik vágya, amit korábban az "ismeretlenség" táplált, már kihűlőben van, kielégülést nyert. A visszahúzódása a közös szexuális életből azonban akarata ellenére tüzeli a házastársa étvágyát, így ördögi kör alakul ki, és minél inkább elérhetetlenné válik a partnere számára, az annál inkább akarja őt. Tulajdonképpen pont olyan érzéseket él át, mint a félrelépő fél a nem állandóan elérhető szeretőjével.

A hűtlen társ azért keres új partnert, mert az otthoni szex már nem új, nem érdekes számára. Az ismeretlen vonzza, csigázza fel a vágyát. Két házas ember szeretői kapcsolata az ideális ilyen szempontból - nem ismerik túl jól egymást, nem találkoznak gyakran, nem köti őket össze mély érzelmi-gazdasági-családi szál, vagyis tovább megmaradhat az ágyban az újdonság varázsa. Éppen ezért az ilyen szeretői kapcsolatok általában tartósabbak is, mint azok, ahol az egyik fél szingli. Az elérhetetlenség olyan szinten képes fenntartani a vágyat mindkét oldalról, hogy még a viszonylag bejáratott szexuális kapcsolat és az esetleg kialakuló érzelmek sem teszik unalmassá a viszonyt.

Egész más kifutása lehet egy olyan szeretőzésnek, ahol az egyik partner független. Lehet, hogy a házas fél státusza képes sokáig fenntartani az egész kapcsolat "elérhetetlenségét", és így sokáig megmarad a kölcsönös vágy. Gyakran előfordul azonban, hogy a független fél - súlyosan megszegve a félrelépés szabályait - szerelmes lesz, amire a másik házas volta jó lehetőséget teremt. Az elérhetetlenség nemcsak szexuális vágyat képes generálni, de érzelmit is. Ekkor azonban elkezd úgy viselkedni, mint az állandó partner: állandóan elérhetővé válik, és ezt most átvitt értelemben is értsétek. Tökéletesen betölti a másikban lévő hiányt, gyakorlatilag unalmassá válik.

Azok a hűtlenek, akik nagyon vágynak az elérhetetlen szeretőjükre, gyakran megpróbálják a házastársi szexben is imitálni a "laza" dugást. Nyilván minden szexuális kapcsolatban ugyanaz történik alapvetően - ugyanolyan mozdulatok, ugyanazok a szavak. Azonban más és más értelmet nyerhetnek, attól függően, hogy eleve mit gondolunk róluk, és milyen fajta kapcsolatban alkalmazzuk őket. Ha a szerelem kifejeződéseként tekintünk a szexre, akkor könnyen tűnhet színjátéknak, ha a szeretőnknek azt mondjuk az akció hevében, hogy szeretjük. Ha inkább az állatias, nyers vágy manifesztációjának tartjuk a szexet, akkor viszont az állandó (és jobbára megunt) partnerünkkel alakulhat ki fura helyzet: erőltetettnek hathat az igyekezetünk, hogy a szeretővel átélt vadabb élményeket otthon is újrateremtsük. Ami persze néha tudatos és kölcsönös is. Gondoljunk csak a "dobjuk fel a házaséletünket" című - szerintem eleve halálra ítélt - praktikasorozatra. Szexjátékok, szerepjátékok, extrém helyszínek, amelyek mind - a vágy fennmaradásának elmélete alapján jól láthatóan - az idegenség, elérhetetlenség illúzióját próbálják kelteni, hogy ismét feltámadjon a vágy egymás iránt. Amellett, hogy ez valóban csak illúzió, és az én tapasztalataim szerint nem működik, elég különös, ha olyanok érzik szükségét a szex ilyen módon való fűszerezésének, aki amúgy a kölcsönös, mély érzelmeken alapuló testi kapcsolat szentségében és maradandóságában hisznek.

A fentiek - mármint, hogy az elkötelezettség nélküli szex az igazi - szépen igazolódnak a szexuális fantáziáinkban is: jelentkezzen, aki a képzeletében az állandó társával csinál bármit is, vagy olyan képek jelennek meg lelki szemei előtt, hogy épp egy virágos réten, kézen fogva fut a szívszerelmével (na jó, 14 évesen lehet. :D). A fantáziák soha nem érzelmi kötődésről szólnak, sokkal inkább olyan dolgokról, amiknek közük nincs a mély, kölcsönös szerelemhez, hanem a teljesen vad és gátlástalan testiséghez. Márpedig szerintem a fantázia az, ahol igazán önmagunk lehetünk, ahol a valós szexuális természetünk megmutatkozhat. Egyben az is látszik, hogy mekkora tanult civilizációs kéreg rakódik a természetes hajlamainkra.

 

Az utóbbi posztok egyikében szóba került az ágyak jelentősége.

Egyedülálló szeretők esetében adott a helyzet: általában saját otthonukban, saját ágyukban szeretkeznek akár házas, akár kapcsolatban élő partnerükkel, partnereikkel. Kényelmes megoldás, nem kell szervezkedni, külső helyszínt keresni, költekezni, az egyedülálló fél lakása rendelkezésre áll. Rá hárul az ágyneműváltás, a takarítás, a rendrakás, sőt, még a vendéglátás terhe is (enni- és innivaló beszerzése), ami mássá teszi az egész együttlétet, mintha mindketten egy kereskedelmi tranzakció során jutnak átmenetileg ágyhoz és térhez. 

Természetesen olyan helyzet is létezik, hogy a kapcsolatban élő kivételesen meg tudja oldani a randit otthon, mert elutazott a házastársa (tipikus in flagranti veszély) vagy mert éppenséggel nyílt kapcsolatban él, és még ez is belefér a pakliba. Arról se feledkezzünk meg, hogy vannak, akik többes szexre vállalkoznak a saját lakásukban, esetleg privát szvinger partit rendeznek, és ez megint más szempontokat vet el.

Csupa magánágy, tele történetekkel, emlékekkel, és persze ezeknek csak kis töredéke szól a szexről. Laurence Stern Tristram Shandyje értekezik hosszasan a regény elején az ágyak szerepéről egy hagyományos polgári családban: abban születni, nemzeni és meghalni szoktak az emberek, meg persze mindenféle mást is cselekednek, amire most nem lenne érdemes kitérni. A szülők ágya, a házastársi fekhely általában tekintélyes méretű bútordarab és mindenképpen sokrétű szimbólum: titkok és intimitás, szenvedély vagy éppen hidegség és ki nem mondott gyötrődések helyszíne.

Vajon mi hogyan viszonyulunk a saját ágyunkhoz? Van egyáltalán saját ágyunk? Vagy csak a partnerünkkel közös ágyunk létezik? Ha megcsaljuk is, soha nem tennénk éppen ott, abban az ágyban? Vagy van olyan szerető, aki kiérdemli ezt a kegyet, de ahhoz már tényleg fontosnak kell lennie számunkra? Tartunk-e attól, hogy ha felmegyünk valakinek a lakásába, legyen az szingli vagy házas, sokkal inkább belebonyolódunk az életébe, mint szeretnénk? Van olyan, akihez semmiképp nem mennénk fel? És miért?

Beleképzelünk-e az ágyba korábbi szeretkezéseket? Vagy eszünkbe se jut? Úgy érezzük-e, hogy megszentségtelenítünk egy ágyat, ahol mondjuk gyerekek szoktak aludni a szüleikkel? Vagy ez ostobaság? El tudjuk-e engedni magunkat egy olyan ágyban, amelyről tudjuk, hogy "jog szerint" nem kellene ott lennünk? Más helyszínt választunk-e a hancúrozásra, csak, hogy azt a bizonyos ágyat elkerüljük? Megrezzenünk-e, ahányszor nyílik a folyosói ajtó vagy a kertkapu, ha tiltott zónában szeretkezünk?

Zavar-e bennünket búvóhely csakis szexre használt ágyainak gondolata? Mit érzünk, ha ugyanarra a búvóhelyre megyünk, ahol már voltunk - mással? Vagy inkább elkerüljük, hogy különböző partnereket vigyünk ugyanabba az ágyba? És kinek az ágyában tudunk elaludni? Kinek az ágyában nem kínos felébredni? Várom ágyügyi véleményeteket!

Kedves Hűtlenek és Kibicek,

olykor felteszek ám a Fácsé oldalra is ajánlásokat, ha nincs időm rendes posztot írni valamiről, de mindenképp érdemesnek tartom az anyagot arra, hogy megosszam veletek. Ezekkel kapcsolatban is várom a véleményeteket mindkét helyen.

Most viszont E. Bonheur ajánlott a figyelmembe egy Velvet-cikket, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül. Olvassátok el, kérlek, és beszélgessünk róla, ha van kedvetek. A benne foglalt szavazásról csak annyit tudok mondani, hogy szégyenletesen tendenciózus. Nézzétek meg, majd érteni fogjátok, miért ez a véleményem.

Itt a link, és várom a kommenteket!

Skarlát

Valószínűleg minden nő találkozott már ilyen pasival - nem csak egyedülálló, hanem házas változatban is: úgy tűnik, csak a vadászat érdekli, hiába tetszik neki valaki annyira, hogy akár be is zsongjon tőle, amint megkapta, már nem izgalmas számára. Így aztán a kapcsolatai általában rövid életűek, és nem túl tartalmasak. Persze, ilyen nők is léteznek, de sokkal ritkábbak (szerintem).

Lehet ezen változtatni? Szenved az illető is ettől, vagy csak az "áldozatai" érzik magukat szarul, mikor észreveszik, hogy a nagy lelkesedés közönybe csapott át? (Fel lehet ismeri a hivatásos szoknyavadászt, mielőtt még áldozataivá válnánk? És mennyire rossz nekünk, ha áldozatok leszünk?) Felületes személyiségről van szó vagy csak arról, hogy az ilyen ember önvédelemből nem akar kötődni? (Ugyanakkor a házas változat igenis kötődik, a saját családjához.) Esetleg valahol rejtőző kisebbségi érzését próbálja kompenzálni azzal, hogy újabb és újabb trófeákat gyűjt? 

Egy nős, családos olvasóm vetette fel ezt a problémát, ő saját magán tapasztalja:

"Azt hiszem, velem nem stimmel valami. Mintha csak a hódítás érdekelne, addig beleadok apait-anyait, de mikor végre megkaptam a nőt, már nem izgat annyira. Pedig az ágyban kifejezetten pozitív visszajelzéseket kapok, a partnereim elégedettek szoktak lenni, és szívesen folytatnák. De nekem újra és újra valami más, ismeretlen kell. Miért van ez így? A változatosság gyönyörködtet ennyire, vagy az motivál, hogy minden hódítással a saját önbecsülésemet növeljem? Nem tudom, de persze nem panaszkodom, mindig van valaki vagy akár több nő is a képben, csak elgondolkodtam rajta, vajon miért működöm így."

Biztos vagyok benne, hogy lesznek tippeitek.

Két felnőtt ember egy városban. Mindketten nagyon elfoglaltak, esetleg mindketten családosok, rengeteg az elintéznivalójuk, időhöz és térhez vannak kötve. De találkozni akarnak. Minél több az akadály, tán annál inkább. Olykor csak pár percük van. Olykor egy órájuk. 

Milyen az, ha az idő nagyon szűkre szabott? A vágy azonban annál sürgetőbb? Mennyi az a minimális idő, amire már érdemes kivenni egy búvóhelyet? Esetleg azzal a kockázattal tetézve, hogy valami közbejön. (Ha az egyikük szingli, a feladat persze sokkal könnyebb, mert a kényelmes helyszín mindig adott.) Hová bújjon az ember, ha a kéglit szerezni nincs értelme, de mindenképpen szexet akar? Akármilyen röviden, rohanósan? Csak, hogy érezze a másikat...

Vannak még alkalmas kapualjak? Fényes nappal, felnőtt emberek számára? Esetleg egy elhagyatott pusztaság a külvárosban? Egy közpark kevésbé szem előtt lévő szeglete? Egy mélygarázs? Egy próbafülke? Izgalmas helyzetek ezek? Vagy csak egy-egy szükségmegoldás? Kielégülten távoznak a szeretők, vagy azzal a frusztrációval, hogy épp, csak belelendültek, máris menniük kellett? 

Vajon jobb az ilyen rapid randikat szex nélkül bonyolítani? Beülni egy nyugodt kávézóba és legfeljebb csókolózni? Vagy ki kell használni az alkalmat, hiszen sose lehet tudni, mikor lesz mód nyugalmasabb együttlétre? 

Mindez persze vérmérséklettől, lebukási kockázattól, földrajzi helyzettől és rengeteg minden mástól is függ. Várom a véleményeteket.

Meglepetéssel olvastam, hogy nemzetközi visszhangot keltett egy eset: egy fiatal pasi egyszerre 12 lánnyal ismerkedett egy társkeresőn és excel táblázatban rögzítette adataikat, jellemvonásaikat, gondolatait róluk. 

A hülyeség nem ez volt (ez teljesen racionális magatartás), hanem az, hogy az egyik csajnak elküldte ezt a táblázatot. Az meg továbbküldte a barátnőinek. Na, ezt nem kellett volna. 

Mi a megdöbbenés és a felháborodás oka? 

Tán nem az, hogy egy pasi egyszerre több nővel levelez egy társkeresőn? Csak nem hiszi azt valaki, hogy egyszerre csak egy emberrel szabadna (lenne erkölcsös) flörtölgetni egy ilyen oldalon? Aki ismeri a társkeresők világát, az tudja, hogy nagy a merítés, és sokakat kell tesztelni ahhoz, hogy egy normálisat, minden szempontból megfelelőt találjunk, első körben sokakkal kell levelezni, és számosakkal randizni is, hogy valami összejöjjön. A 12-es szám nem tűnik eltúlzottnak. 

Akkor az a gond, hogy excel táblázatot vezetett? 12 nő minden fontos adatát fejben tartani nem kis szellemi teljesítmény, valljuk be. Mondjuk, egy autisztikus személyiségnek sikerülne, de az nem vágyik több partnerre, sokszor egyre sem. Mikor lakást kerestem, én is készítettem excel táblázatot mindenféle paraméterekkel, elérhetőséggel, előnyökkel, hátrányokkal, hogy láttam-e már a helyet, ki az ügynök, satöbbi. Még így is sikerült megnéznem számomra érdektelen lakásokat. A társkeresés egy bizonyos, felületes szinten, olyan, mint a lakáskeresés. Persze, ha valakivel intenzívebben elkezdünk foglalkozni, azt táblázat nélkül is fel tudjuk idézni, de a kezdeti szakaszban azért ez meglehetősen bonyolult.

Vagyis: semmi gond nincs ezzel, sőt, logikus viselkedés. És nem ő az első ember, aki táblázatot csinál a potenciális vagy már valóságos partnereiről, a listakészítés például Don Giovanni egyik jellemzője volt. Ő a lista miatt társkeresett, hogy úgy mondjam. Vagyis nincs ebben semmi, de semmi új, csak az eszközök modernizálódtak.

A srác akkor hibázott, amikor elküldte a listát az egyik jelöltnek. Butaság volt, nyilván. Ha az ember ilyen listát készít, akkor ne mutassa meg másnak, főleg érdekelt félnek ne. És főleg olyannak ne, aki ezen képes és megsértődik. (Pedig semmi negatívum nem szerepelt a táblázatban.) Miért is sértődött meg a csaj? Mert a fiú nem csak vele ismerkedett? (Ugyan, ennyire naiv csak nem lehetett, hogy azt higgye, csak ő van. És fogadok, hogy ő is párhuzamosan randizgatott más pasikkal.) A lányok számát tekintette túlzottnak? Vagy az sokkolta, hogy ő egy táblázatban szerepel, és ez milyen már? Szerintetek?

Biztosan volt már rá példa a ti életetekben is, hogy valakivel azért kavartatok, mert egy másik személyre emlékeztetett. Lehet, hogy ez a másik egy korábbi, plátói vonzalom tárgya volt, amely sosem teljesedhetett ki. De az is lehet, hogy az apátokra hasonlított, vagy a bátyátokra, akire felnéztetek. (Vajon a férfiaknál mennyire elterjedt, hogy az anyjukra hasonlító nőkhöz vonzódnak?)

Lehet az új szerető egy régi szerelem, akár korábbi házastárs vagy szerető "hasonmása", legalább is első látásra annak tűnhet, bár persze hosszabb távon elnyeri saját identitását, és elhalványulhat a kezdeti motiváció.

Vonzódhatunk külső megjelenés, nemzetiségi hovatartozás, beszédstílus, foglalkozási ág, érdeklődési kör, zenei ízlés alapján, és még ki tudja, hány titkos motiváció létezhet. 

Az efféle vonzalom megszállottsággá is válhat - érdekes például megfigyelni, hogy bizonyos emberek egymáshoz hasonlító partnereket szemelnek ki maguknak, újra és újra. Még akkor is, ha előre látható (főleg kívülállók számára), hogy nem lesz sikeres a kapcsolat. 

Mennyire vagytok foglyai egyetlen típusnak? Hasonlít-e a szeretőtök a férjetekre/feleségetekre, vagy épp ellenkezőleg, teljesen más típust választottatok vagy választanátok? Hasonlít-e valamely korábbi szerelmetekre? Vagy olyasvalakire, akihez nem vonzódhatnátok nőként/férfiként? Van-e a szeretőnek egyfajta jóvátétel, kárpótlás jellege? Az, amit valami miatt másképp, mástól nem kaphattatok meg? Elmondanátok-e valaha neki, hogy kire emlékeztet benneteket? És ha valaki elmondja nektek, hogy valakire emlékeztetitek, azt vajon jó néven vennétek/veszitek-e?

Holnap Kapitány az I love you so blog szerzője keresett meg azzal, hogy szerinte érdemes lenne ide, a hűtlenségre is feltenni a dalt, amelynek szövegét lefordította magyarra. Mivel valóban témába vág, örömmel fogadtam a felvetést. Minden további magyarázat nélkül, itt a dal eredetije és a fordítás. Várjuk a kommenteket, ha ebben a pár napban be tudtok nézni. Mindenkinek olyan húsvétot kívánok, amilyet ő önmagának :-)

Don Henley-Glenn Frey: Lyin' Eyes.

A Flashforward-os poszttal kapcsolatos vita kapcsán merült fel a kérdés: vajon honnan vesszük a boldog házasságba vetett hitet? Merthogy itt nem egyébről, hanem egyfajta vallásos (?) hitről van szó. Hittel vitatkozni persze értelmetlen, mert az vagy van, vagy nincs. De azt a kérdést mégiscsak érdemes feltenni, hogy honnan ered.

Mielőtt belefognék az ebben a témában írandó PhD dolgozatomba, néhány kérdést tennék fel nektek, hátha megkönnyítitek az anyaggyűjtést. (Kommentjeiteket természetesen megemlítem majd a bibliográfiában, de a dolgozatban nem fogom lábjegyzetelni, erre előre felhívom mindenki figyelmét.)

Mi jöhet számításba egyáltalán? Nagyon hevenyészett összefoglaló arról, ami így hirtelen eszembe jutott. De hát ez MÉG nem a PhD dolgozat maga. 

Érdemes egy pillantást vetni a bal oldalt látható kártya bölcsességére (meg persze a figurákra). A boldog házasság: Elégedj meg azzal, amit a sors kiszabott rád. Ugye, milyen megnyugtató? És milyen jellemző, hogy a férfi kifelé néz a képből, a nő pedig a férfira. Vajon kinek szól a mondat inkább?

1. A mitológia

Keressünk példákat a klasszikus mitológia történetei között hosszan tartó, boldog monogám házasságra! Egyet találtam: Philemon és Baucis, akiket az istenek fákká változtatnak, mert már úgyse történt velük semmi. Nem tudjuk, itt tényleg boldogságról, vagy csak békés vegetálásról lehet-e szó. Egyébként a legtöbb történet vagy házasságtörésről, vagy vérfertőzésről, vagy gyilkosságról szól, esetleg a fiatal pár egyik tagja idő előtt meghal, vagy elrabolják. A hosszan tartó házasságok pedig rendszerint boldogtalanok.

2. A Biblia

Ószövetség: Vannak poligám együttállások, házasságtörés, erőszak, egymás átverése, testvérféltékenység, feleség sóbálvánnyá válása, vérfertőzés, útban lévő férj eliminálása, ágyas elkergetése gyerekkel együtt, özvegység, öreg férfi fiatal nővel. Biztos kifelejtettem valamit.

Újszövetség (és kereszténység): Mária és József talán? Egy házasság, amelyben a keresztény tanítás szerint sosem volt szex, ahol a férjnek le kellett nyelnie, hogy csak kötelességei vannak és nem lehet férfi? (Érdekes elképzelés, hiszen, ha jól tudom, a zsidó vallás kvázi kötelezővé teszi a feleség rituális fürdőlátogatása után a házastársi szexet.) Egy anya, aki szűz, és saját mennyei atyjától termékenyül meg? Hát, ezt mindennek lehet nevezni, csak monogámiának meg boldog házasságnak nem.

Ahogy az itt látható képen is feltűnő, nagyon sok ábrázoláson József inkább Mária apjának, mint férjének tűnik, és Mária szinte mindig a gyerekre néz, soha nem Józsefre.  Nemiségüktől mindenesetre meg vannak fosztva.

Vagy emlegessük a feleségüket-gyerekeiket elhagyó apostolokat? Szent Pál szerint különben is helyesebb a szüzességet választani, mint a házasságban való életet. (Nagy hatással volt még a kereszténység nemiséggel kapcsolatos elképzeléseire Szent Ágoston, aki megtérésekor otthagyta az élettársát.)

3. Regények, drámák

A középkortól kezdve a reneszánszon át a barokkig és tovább, hány irodalmi mű szól boldog párkapcsolatról? A középkor máig ható nagy szerelmi történetei, mint például a Trisztán és Izolda témája a házasságtörés, vagy nézzük meg Boccaccio novelláit, amelyekben a szerző oly nagy előszeretettel figurázta ki a féltékeny férjeket. Shakespeare? Szerelmi történetei vannak, de boldog házasságokról szólók? Rómeo és Júlia mindössze néhány napig ismerik egymást, már meg is halnak, Othello féltékenységében megöli Desdemonát, Hamlet anyja szeretőjével együtt meggyilkolja a férjét, és hol vannak még a királydrámák.

Hozzáteszem, a romantikáig szinte senkinek eszébe se jutott boldogságot várni egy házasságtól, mert az intézmény nem arra volt kitalálva. A kereszténység nagy találmánya, hogy a boldogságot a túlvilágra helyezi, ezért aztán senki nem is lehet nagyon csalódott az evilági nyomorúságok miatt.

Vajon a női írók megjelenése hozta felszínre a boldog házasság utáni vágyat? Jane Austen hősnői ragaszkodnak a szerelmi házassághoz, csakhogy a valóság, mint tudjuk, köszönő viszonyban sincs ezzel a vágyálommal. Még az általa ábrázolt régen tartó házasságok is ezt bizonyítják. A női önrendelkezés fokozatos megjelenése azonban mindenképpen hatott ennek a boldog házasság-ikonográfiának a kialakulására, hiszen amire vágyunk, és amit leírunk, az akár meg is valósulhat. (Lásd az egyik érvet arra nézvést, hogy Isten létezik: nem vágyhatunk olyasmire, ami nem létezik.) 

4. Népmesék

Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Ez a zárómondat az, ami úgy az agyunkba égett, hogy elkezdtünk hinni benne? De szólnak-e mesék boldog párkapcsolatokról? Vagy csak szexuális beavatásról, arról, hogy egy férfi, akit nem a lányok választanak, eljön értük, és simán feleségül mennek hozzá? (A mese legritkább esetben szól arról, hogy ezután mi történik.) Érdekes megfigyelni a klasszikus mesék modern animációs feldolgozásait: a szirupos Barbie-változatokban sokkal aktívabbak a lányok, mint az eredeti mesékben, és az átírók beleköltenek a történetekbe egy előzetes ismerkedési folyamatot is, mert úgy érzik, a hiányt ki kell tölteni, a passzív női szerep meg nem trendi többé.)

A már házasságot ábrázoló mesékben gyakori a feleség házsártos szerepben, a szegény ember sokszor papucsként jelenik meg, akit a felesége folyton szapul. (Érdekes motívum a női nagyravágyás.) Van olyan mese is, ahol az anyós teszi tönkre a fiatalok házasságát: ez is gyakori tapasztalat lehetett a bizonyos emberek által nosztalgiával emlegetett többgenerációs együttélés idején. Amikor békés házasságról szól a mese, az legfeljebb akkor történik, ha egy gyermektelen párt ábrázol, és egy különleges gyerek születését vezeti be. 

5. A film (Hollywood)

A film (de elsősorban Hollywood) talán nagyobb hatást gyakorolt a mai boldogság-koncepciónkra, mint minden, ami más előtte. Tulajdonképpen a népmese modern formája, mindenféle témát feldolgoz, és mindig megnyugtató módon végződik (ahogy az igazi népmesék, mert a műmesék más kategóriába tartoznak).

Hollywoodtól tanulunk udvarolni, csókolózni, sőt, szeretkezni is (bár a pornó hatása ma már tagadhatatlan), de a romantikának nevezett valamit, a nagy szerelmet, a monogámiát bizony Hollywood és az amerikai tömegkultúra közvetítik felénk. Innen merítjük a férfiasság és a nőiesség példáit is. Ugyanakkor hat ránk Hollywood éppen ellenkező értelmű példája is: a filmvásznon hűséges és boldog párok megjelenítői a való életben csak igen ritka esetben élnek hosszútávon monogám kapcsolatban. (A képen látható Paul Newman és Joan Woodward ritka kivétel.)

6. A reklám

Van az Utolsó tangó Párizsban című filmben egy rész, amelyben Bernanrdo Bertolucci Maria Schneider (Jeanne) szájába ad egy reklámról szóló értekezést épp egy olyan epizódban, amelyben filmet forgatnak a filmen belül:

A reklám a fiatal párokat reklámozza, házasság előtt és gyerek nélkül, aztán ugyanazokat a párokat később a gyerekekkel. Szóval a házasságot reklámozzák [...] A tökéletes, boldog, ideális házasság már nem található a templomok sötét, füstös falai között. Annak a házasságnak a tengernyi akadály volt az alapja, amit a pároknak le kellett győzniük. [...] A hirdetések házassága viszont csupa mosoly. Van még tovább is, de az már a házasságtörésről szól, erre még máskor kitérek.)

Visszatérve az eredeti témánkra: honnan is van az a kép, amely megjelenik előttünk a boldog házaspárról? Nem a reklámokból?

7. Személyes tapasztalat

Természetesen nem elhanyagolható a személyes tapasztalat, de közösségformáló ereje aligha van (főleg globális méretekben). A másik probléma a személyes tapasztalattal az, hogy még a hozzánk legközelebb állók házasságáról, párkapcsolatáról sem tudjuk, mi zajlik benne tulajdonképpen. Egy házasságba akkor látunk bele, ha valaki beavat bennünket (és általában akkor is csak az egyik fél szempontjai érvényesülnek), vagy ha botrány tör ki (akkor pedig a sértődés torzítja a képet). Kiderülhet tehát tökéletesnek hitt házasságokról, hogy korántsem azok, de lehet, hogy soha nem derül ki, mert az érintettek túl zárkózottak ahhoz, hogy felfedjék. 

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy NEM LÉTEZIK egyetlen boldog párkapcsolat sem, de hogy nagyítóval kell keresni, az elég biztosnak látszik.

Ennyi jutott eszembe, és nagyon várom a hozzászólásaitokat. Vigyázzatok, kegyetlenül fel fogom őket használni a disszertációmban!

Országunk törvényalkotói (igen, pont azok, akik a parlamentben ücsörögnek, szemet gyönyörködtető módon, meg azok, akik a háttérben előkészítik a törvényeket, ez esetben a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium munkatársai) új polgári törvénykönyv megalkotásán fáradoznak (jó régen tart ez a munka, de mintha most finisbe érne), és többek között az is szerepelhet majd ebben a majdani Ptk.-ban, mint amúgy az 1952-ben hozott és jelenleg is érvényes családjogi törvényben, hogy "a házastársak hűséggel tartoznak egymásnak". 

Ahogy a HVG-ben olvasom (HVG, 2012. márc. 26-iki száma: Meglesz a maga keresztje? című cikk) "Ezt a szexuális monogámiát elváró klauzulát, amely a keresztény házasságjogból került át - mintegy állami elvárásként - a modern családjogba, korábban nem csak a Ptk. baloldali (2008-as) verziója kívánta eltörölni, hanem még a Vékás [Lajos]-féle javaslat is."

Ha eddig is ott volt a törvényben, és eddig se tartotta be a fél ország (vagy a háromnegyede), akkor nem teljesen mindegy, hogy szerepel-e majd az új Ptk.-ban? Egyébként is, mit várunk egy magát jobboldali konzervatívként definiáló parlamenti többségtől? Ugye, nem azt, hogy a szabad szerelmet hirdesse és búvóhelyek megnyitását támogassa a fészekrakó program keretein belül?

Érdekes módon a Ptk.-ról szóló cikkek mégis újra és újra kitérnek erre a témára. Valamiért bántja a csőrünket a dolog. Talán azét is, aki egyébként nagyszerűen elvan a maga monogám kapcsolatában, de nem veszi jó néven, ha állam bácsi szaglászni akar a hálószobája vagy a nemi szervei környékén. Talán, mert egy így nem komilfó? Talán, mert egy felvilágosult nyugati demokrácia nem engedheti meg magának, hogy ilyen mélységben beavatkozzon a személyi szabadság kérdéseibe? (Persze, ki hitte, hogy felvilágosult nyugati demokráciában élünk?)

Arról nem is beszélve, hogy mi magunk sem voltunk képesek meghatározni, mit jelent a hűség vagy a hűtlenség, pedig eléggé körüljártuk a témát. Hogyan lehet törvénybe foglalni és megkövetelni valamit, amire nincs egzakt definíció? És vajon minek törvénykezni olyasvalamiről, amit úgyse szankcionál a végrehajtó hatalom? (Remélem, ez továbbra is így marad.) 

Miért akar az állam folyton a magánéletünk legféltebb titkai között kutakodni? Titeket zavar ez? 

Mi van akkor, ha valaki - esetünkben egy nő - előre látja, hogy tönkremegy a házassága? Hogy más férfit fog szeretni? A látomásának pedig hitelt ad, mert vele együtt a bolygó szinte minden lakosának ugyanabban a pár percben ugyanarról a pár percről volt látomása...

Beteges szokássá válik, hogy az emberek egymást a jövőemlékeikről faggatják. És a házastársak, akik abban hisznek, hogy a másik elől semmit nem szabad eltitkolni (na persze, csak addig, amíg az a semmi nem nagyon kellemetlen), ezt is megbeszélik. A nő bevallja, hogy a látomásában egy másik férfit látott, de hát ő soha, de soha nem csalná meg a férjét. Hiszen nem is ismeri azt a férfit.

Ahogy ez már lenni szokott, azzal, hogy megpróbálják elkerülni az események bekövetkeztét, egyre inkább előidézik azok megtörténtét. A nem ismert férfi felbukkan, és elkezdődik a csiki-csuki játék.

A világegyetem, a sors, a végzet, a valami terel bennünket egy bizonyos végkifejlet felé - mondják. Örök kérdések, örökké ismétlődő opciók, mégse lehet belefáradni, hiszen kit ne izgatna a saját sorsának szükségszerűsége, a szabad akarat mibenléte. Hogy van-e és meddig terjed, hogy mennyire vagyunk urai a saját cselekedeteinknek? 

A férj vádaskodik a még el nem követett hűtlenség miatt, a jövőről, a potenciális jövőről (hiszen az mindig csak egy jövő a sok közül) úgy beszélnek, mintha múlt lenne. Tehát a még meg nem hozott döntések miatt érzik magukat rosszul, vonják egymást felelősségre. Nem ismerik az utat, amely odavezet, csak azt a pár percet. És mégiscsak elérkeznek oda, ha nem is pontosan úgy, ahogy megálmodták. Ráadásul a látomás nélkül a jövő egészen más irányt vehetett volna, mert éppen a látomás által változik meg mindenkinek az élete. 

Szeretnél a jövőbe látni? Ez hülyeség? Vagy mindenáron el kell kerülnünk, hogy ismerjük a saját jövőnket? Volt már olyan érzésetek, hogy sorsszerűen tartoztok valakihez, akkor is, ha az máshoz tartozik, és ti is elkötelezettek vagytok már? És mi van, ha a másik is így érzi? Vajon csak bebeszéljük magunknak, hogy felmentést keressünk? Vagy ennél sokkal többről van szó? 

A sorozatot csak ajánlani tudom, és sajnálom, hogy nincs 2. évad.

Ismeritek azt a tekintetet? Te tehetsz mindenről, megcsaltál, hazudoztál, tönkretettél, el akartál hagyni, padlót fogtam, látod, hogy mennyire megviselt, de még csak nem is panaszkodom, némán tűrök, bár nem felejtettem el semmit, és nem hagyom, hogy te elfelejtsd...

Megbetegszem, mert te elhanyagolsz, gyenge az immunrendszerem, nincs étvágyam, nincs kedvem élni, nincs önbizalmam, és mindez miattad történik velem. De téged nem érdekel, te csak mentél a farkad/ puncid után, neked minden fontosabb, mint én, azt hiszed, nekem nem lett volna rá lehetőségem? Hogy nem estem soha kísértésbe? Csak ellentétben veled, én megbízható, felelősségteljes ember vagyok, akinek többet számít a család, a gyerekei, mint a dugás. Pedig én, ÉN mindent megadtam neked, amit akartál, önzetlen voltam és csak a te kedvedet kerestem. 

Akármit mondasz, úgyse hiszek neked, tudom, hogy hazudsz, de a békesség kedvéért nem rendezek jelenetet.  

Fekszem az ágyban üveges tekintettel és látványosan szenvedek. Nem, nem látványosan, de azért vedd észre. Vedd észre, hogy felelős vagy mindazért, amit érzek. Hogy te, egyedül te rontottad el. Csalódtam benned egy életre.

Olykor a vád nem ilyen néma... 

Beül az ember lánya egy vasárnapi matiné előadásra, mit sem sejtve... Aztán már megint egy blogba vágó témával szembesül. Úgy vagyok ezzel, mint Móricka a szexszel, akkor is szembejön, ha a fene nem gondolt rá éppen.

Neil Simon darabja vígjáték, egy kicsit túl is játsszák olykor, elnagyolt gesztusokkal, bohócosan, ahogy ezt már színházban szokás. Persze, eljönnek azok a pillanatok is, amelyekben magunkra ismerhetünk, és mosolyoghatunk saját bénázásainkon, már, ha mi is szoktunk bénázni olykor (és ki lenne kivétel?)... 

A darab tulajdonképp egy 47 éves, mackós, és csöppet sem macsós pasiról szól, aki akut kapuzárási pánikban szenved. Vagy csak a kisemberségből, a tisztes polgári létből van elege? (Bár azt a szót, hogy kisember ugyanúgy ki nem állhatom, mint azt, hogy átlagember. Szerintem ilyen nincs.) Van, aki vallási fanatikus lesz frusztráltságában, van, aki sorozatgyilkos, de a normálisabbja azért beéri egy kis félrelépéssel. Kicsivel vagy nagyobbal. 

A nevetséges vezetéknevű Cashman (halvendéglőtulaj - ez csak az USA-ban annyira snassz, itthon tehetős embernek tartanánk) tehát megpróbál egyszer, csak egyetlen egyszer félrelépni, méghozzá távol lévő mamája kéglijében, mert egy motelszobát olyan ridegnek tartana... Soha nem táncolt ki a sorból, soha nem történt vele semmi említésre méltó (ő így érzi mindenesetre), hát legyen már két óra az életében (ennyit szán a dologra), amikor bűnt követ el. Bár az nem derül ki, hogy maga a bűn izgatja, a bűntudat, vagy az, hogy egyáltalán kikerüljön a taposómalomból. 

A tettestársnak kiszemelt nőszemély egy vérbő, tapasztalt, kissé alkoholista férjes asszony, aki csak szexelni akar, és nem vevő Cashman ügyetlen romantikázására, bár azt kell mondjam, igazán türelmesnek mutatkozik, amerikai módra még második esélyt is ad, de mindhiába, szexnek még az árnyéka se lesz a dologból. 

A második próbálkozás még bénább, bár a pasi kicsit lazábbra vette a figurát, de a csaj, akit felvisz az anyja lakására, oly mértékben idegbeteg, hogy a nézőknek is menekülhetnékük van tőle. (Főleg azoknak, akik az első sorba vettek helyet.) 

A harmadik nekifutás idejére Cashman külsőségekben már maga a tapasztalt szeretőjelölt, igazán megérdemelné, hogy végre valami jóban is része legyen, de a választása katasztrofális, ezt már első pillanatban látni lehet. A felesége legjobb barátnője nem szexelni akar, hanem bosszút állni az őt (számára érthetetlen okból) csaló férjén, aki a sokat dicsért őszinteség nevében még jól be is vallotta, hogy mit művel hónapok óta. Itt kerül sor némi lélekturkászásra, olyasfélére, amit mi is szoktunk csinálni a blogon, csak úgy érzem, sokkal messzebb jutottunk, persze, nem 40 percben kell megvitatnunk az egész problematikát. 

Mit akar Cashman tulajdonképpen? És mit nem akar? Saját bevallása szerint valami költőire, szépre vágyik, csak azt nem kaphatja meg. Nem így és nem ezen körülmények között. Mintha a darab azt üzenné, hogy az ő személyiségétől ez merőben idegen vagy egyszerűen rossz helyen keresi. (Hogy az ehhez vezető út nem egy két órás légyott, az biztos, de maga a házasságtörés mint módszer nem elvetendő - mondom én.) 

Mit akarnak a nők? Közülük tulajdonképp csak az első és a harmadik számít a szempontunkból, ők férjes asszonyok. Az első saját bevallása szerint szexet akar, és egyetlen alkalomra (merőben szokatlan), a harmadik szeretne bosszút állni, de még erre sem képes, annyira besavanyodott, hogy legnagyobb örömét abban leli, ha bizonyítani tudja, hogy nincsenek jószándékú, melegszívű és erkölcsös emberek, mert ő nem az. És, ha valaki mégiscsak az lenne, akkor szimplán hülye - mint Cashman hűséges felesése, aki a depressziós nő szerint még csak nem is álmodja, hogy a férje és a legjobb barátnője elmentek kéglire (csak tudnák, minek).

Cashmant kiborítja, hogy ő nem erkölcsös (hiszen a saját fogalmai szerint annak ellenére nem az már, hogy végül nem csalja meg a nejét), és kiborítja, hogy ESETLEG a felesége sem erkölcsös, pedig ha ő vágyik egy kis kalandra, az asszony miért ne vágyhatna? Az egész morálról szóló vita persze meglehetősen fapados, és messziről bűzlik, hogy amerikai: nagyzoló és infantilis egyszerre. De felvet azért néhány olyan kérdést, ami bennünket is érdekel. 

Egész jó véleményem lett volna a darabról (Hernádi Judit tetszett legjobban a láncdohányos, piás és szexmániás, tapasztalt házasságtörő asszony szerepében), de amikor Cashman a végén telefonál a nejének, hogy őt hívja randizni anyuci lakásába, csalódtam egy nagyot. Ez a politikailag korrekt befejezés agyonvágta az összhatást számomra. 

Nem sűrűn járok metróval, ezért ritkán kerül a kezembe az ott fellelhető újság, de ezúttal egy osztogató srác igen határozottan nyújtotta felém, és elfogadtam. Aztán lelkiismeretesen végig is olvastam. Nagyon érdekes, úgymond szakmába vágó anyagra bukkantam benne. Egy magyar cégről szól, amelynek a nevét csakazértse fogom leírni, mert nem akarok nekik reklámot csinálni. Ha valakit érdekel, úgyis könnyen kideríti.

A fifikás cég szolgáltatásai között szerepel többek között szerencsétlen delikvensek (gazdag és unatkozó házastársak megrendelése alapján való) hűségre való tesztelése. Amit bérelt amatőr (?) színész alkalmazásával bonyolítanak. Adott egy feleség, aki a férjét akarja tesztelni, a cég pedig munkába állít egy, a férjnek tutibiztos tetsző, csinos és színészi tehetséggel némileg megáldott csajt, aki vagy elcsábítja a delikvenst, vagy nem. Mivel nem csak tetszik a pasinak, de még azt is belengeti, hogy ő egyetlen menetre vágyna, és semmiféle elköteleződés, se rendszeresség, se semmi nincs a pakliban, melyik szerencsétlen nem fog bedőlni? Talán az nem, akibe a monogámiát tűzzel égették, aki már úgyis rendelkezik szeretővel és köszöni, elvan vele, vagy aki gyanút fog, mert túl nagy az alamizsna, és aztat nem szokás csak úgy osztogatni. (Na jó, van még az a kategória, aki vadászni szeret, de ha a bérelt nő ügyes, azért ezt a vadászat-érzést is nyújthatja, bár az több idő, és az óra ketyeg.)

A dolognak szerintem a megrendelő pénztárcája és türelme szab csak határt. (Szerintem nincs elcsábíthatatlan ember, csak ügyetlen, esetleg eszköztelen csábító.) A pasik nagy része könnyen táncba vihető, nem csoda, hogy a megrendelők 70 fölötti százaléka nő. (Erre most cseppet se vagyok büszke, őszintén szólva.) Amikor a férjek rendelik meg a próbát, sokkal tovább kell tartania a hadműveletnek, mert a nők imádják húzni a dolgot, vagyis hetekig udvaroltatnak. Ha a férjnek elfogy a pénze, vagy úgy véli, hogy már elég volt, az asszonyka kiállta a próbát, nem jön létre a hűtlen szex, nincs bizonyíték. (Gondolom, a hirtelen faképnél hagyott asszonyok viszont tombolnak. És mivel valaki fölpiszkálta a kalandvágyukat, nem csodálnám, ha keresnének egy igazi szeretőjelöltet.)

Ugyanez a cég amúgy alibit biztosít hűtlenkedőknek, ez aztán a pártsemlegesség, vagy hogy hívják ezt. Azt nem tudom, mit lépnek, ha saját alibiigénylő kliensükre állítana rá házastársa egy provokátort. Szólnak az ügyfélnek? Vagy simán elvállalják a melót? És, ha bejáratott módszereiket ismeri már az egyik házastárs, mert igénybe vette, akkor mit szól majd, ha ugyanazokat a fals adatokat adja meg a partnere? Biztos, hogy érdemes ehhez a céghez fordulni?

Persze nem valami sosem látott módszerrel van dolgunk, a hűségtesztet már rég kitalálták... Erről szól például a Cosi fan tutte című Mozart-opera, csak ott maguk a vőlegények tesztelik menyasszonyaik hűségét, álruhában. (Persze, hogy a lányok elbuknak, bár a pasik se válogatnak a módszerekben, az öngyilkosság színlelése azért nem nevezhető épp tisztességes húzásnak). 

Partner vagy ex-partner elcsábítására való felbérlés lehet romantikus komédia vagy véres krimi tárgya, aztán ki-ki azt hozza ki belőle, amit a műfaj megkövetel. (A krimik közül például A Perfect Murder, vagyis Tökéletes gyilkosság című jut eszembe, amely egyébként egy Hitchcock-klasszikus remake-je...)

Elkalandoztam. 

Kíváncsi vagyok a véleményetekre ezekkel a szolgáltatásokkal kapcsolatban. Kié a felelősség, ha egy ilyen akcióból tragédia lesz, mondjuk válás, vagy rosszabb, testi erőszak? Nem nagyon veszélyes vizek ezek? Alkotmányos egyáltalán egy ilyen cég működése? 

Annak ellenére, hogy a nőkkel kapcsolatos kérdőív nem nyerte el a tetszéseteket, most mégis írok a férfiak maszturbálásáról (ilyen makacs vagyok).

Elvileg erről a témáról sokkal többet tudunk, legalábbis sokkal nyíltabban lehet róla beszélni. (Mindig is téma volt, de tiltó éllel.) Persze a pasik csakis nevetgélve, összemosolyogva emlegetik, vagy utalnak rá, ahogy más, szexuális tevékenységekre is, ezekből az utalgatásokból azonban nem sok derül ki, legfeljebb annyi, hogy szokták csinálni, sőt, még csoportosan is csinálták fiatalkorukban, mert az buli. 

Nem sok konkrét vallomást ismerek férfiaktól maszturbálási szokásaikat illetően, de néhányat azért igen. Többektől hallottam meglepetéssel azt is, hogy ők aztán soha. Nem szerzetesi fogadalmat tett egyénekről beszélek itt, hanem olyanokról, akiknek igencsak aktív szexuális életük van. De az önkielégítés nem hoz igazi kielégülést - szerintük. Nő kell a közelbe ahhoz, hogy igazi legyen a dolog. (Ennek nőként lehet örülni, szerintem ők inkább tán szenvednek tőle, vagy a fene tudja, ez a pasiknál olykor megállapíthatatlan.)

Százalékokat nem tudhatok, de gondolom, a többség azért segít magán olykor. Főleg, ha valami miatt esélye sincs partnerhez jutni. (Fiúkollégium, börtön, hadsereg, olajfúró torony, papi szeminárium, űrhajó és egyebek, esetleg egyszerűen csak béna felszedni valakit, vagy meggyőződésből nem szed fel, mert hűséges az aszexuális vagy épp távol lévő, esetleg őt folyamatosan visszautasító feleségéhez, és még sorolhatnánk a végtelenségig.) 

Nyilván az is változó, hogy ki meddig bírja a feszültséget, kinek megy könnyen a szexmentes élet, és kinek nagyon nehezen. 

Arról már esett szó, hogy sok férfi élvezi a női maszturbálás látványát, sokféleségét: vajon a nők inkább viszolyognak a pasik rejszolásától, vagy izgatónak találják? Mitől lesz ez ilyen jelenet izgató, és mikor visszataszító? Miért gondolják olyan sokan még mindig, hogy maszturbálni valamiféle eltévelyedés vagy szükségmegoldás, esetleg gyerekes dolog, főleg, ha az embernek van állandó szexpartnere? (Mintha az egyet jelentene az állandó riadókészültséggel is.)

Van valami olyan a maszturbálásban férfi szempontból, ami pluszt ad a "rendes" szexhez képest? Például, hogy nem kell tekintettel lenni a partnerre, visszatartani a magömlést? Van, hogy inkább választjátok az önkielégítést, mert egyszerűbb, praktikusabb és gyorsabb, mint a potenciális szexpartner meggyőzését? Csináljátok-e nő előtt, vagy ha már együtt vagytok, sokkal kellemesebb, ha ő elégít ki benneteket? 

Azok az extrémebb szokások is érdekelnének, amelyekről csak hallottam, például análvibrátor használata. Sokan elítélik, idegenkednek tőle, mások viszont esküsznek rá, hogy elképesztő gyönyöröket tud adni. Nos? Lesz néhány vallomás, vagy megint igen visszafogott kommenteléssel kell megelégednünk?

Ma egy éve vágtam bele a hűtlenség blog írásába. Úgy érzem, megérte, ahogy már többen és sokszor jeleztétek, ez a fórum fontossá vált az életünkben, életetekben. Noha az utóbbi hetekben nem volt rá annyi időm, mint korábban, és nagy figyelmet keltő poszt nem született, azért az egy év alatt elég szép eredményeket könyvelhettem-könyvelhettünk el.

A statisztika szerint 160 posztot publikáltam a blogon, ennek körülbelül 15%-a vendégposzt. A blog indulása óta a PI/látogató szám meghaladja a 207.700-at. Benne voltam a Goldenblog életmód kategóriájában az első három között, és sikerült megőrizni inkognitómat ennek ellenére.

A célkitűzéseim nem sokat változtak az indulás óta, bár ekkora sikerre nem számítottam... Az azonban érdekes, hogy a viszonylagos láthatóság ellenére (divany.hu jelenlét, olykor index címlap, Goldenblog helyezés) komolyan még senki nem keresett meg a sajtótól, hogy vajon miért is írom én ezt a blogot. Vagy annyira nyilvánvaló? 

Köszönöm nektek az együtt-gondolkodást, és remélem, itt lesztek továbbra is, hogy kritizáljatok, dicsérjetek, vitatkozzatok, új témákat hozzatok. Számítok rátok! Ha egy-egy javasolt téma még nem változott poszttá, az nem jelenti azt, hogy megfeledkeztem róla, legfeljebb nem volt még érkezésem elmélyedni benne és megírni. Várom továbbra is a vendégposztokat is, csak bátran!

SB

A Bálint-nap legutóbbi időkben tapasztalt elterjedése egyetlen szempontból pozitív: élénkíti a kereskedelmet. Örülnek neki a virág- és lufiárusok, az édességboltosok és az éttermek. Van még valaki rajtuk kívül, aki örül?

Tipikusan bosszantó és giccses ünnep, és szinte senki nem tudja, hogyan kéne viselkednie. Ha házas vagy, akkor illik megjátszani a szerelmest? Ha házasságon kívüli kapcsolatod van, emlékezz meg a napról? Hány embernek küldj üzenetet? Kapjon a feleség és a szerető, a barátnő, a szexpartner? (A nőknek könnyebb, mert a pasik egyike se várja el, hogy kapjon valamit ezen a napon - azt hiszem. De ha tévednék, szóljatok rám!)

Ha veszel/küldesz valamit, akkor az biztos nem tetszik, mert túl giccses, túl édeskés, túl olcsó, nem elég személyes vagy esetleg milyen snassz már, hogy ez a hülye Bálint-nap egyáltalán szerepel a naptáradban... Ha nem veszel/küldesz semmit, akkor megsértődnek, mert ennyire se számítasz nekik, és bezzeg a barátnők meg a kolléganők miket kaptak. Ráadásul nemsokára itt a másik kínos ünnep, a nőnap... Minek ilyenekkel traktálni a népeket?

A legjobb ajándék mi más lenne, mint bármely más napon? Egy kiadós szeretkezés... De csak azzal, akivel tényleg jólesik. Ennyit kívánok nektek, nem kevesebbet. Ez szerintem pont elég. És az édességipart mindig érdemes támogatni. 

Minden szerelmes levél nevetséges - olvastam valahol. Bár nem értek vele egyet, az biztos, hogy a szerelmi/szexuális kapcsolatoknak van egyfajta sajátos nyelvezete, amely kívülállók számára sokszor negédesnek, abszurdnak, infantilisnek tűnik. A szerelmesek, az érzelmi okokból együvé került emberek (házastársak) sokszor becézik egymást, nem csak akkor, ha kettesben vannak, hanem akár társaságban is: kérdés, hogy egy idő múlva a szerelem hajnalán bejáratott nevek nem válnak-e mesterkéltekké és mulatságosakká, nem kövülnek-e bele  a szereplők olyan szerepekbe, amelyek már rég nem a sajátjuk.

Engem persze nem is a házastársak vagy a "legitim" szerelmesek szokásai érdekelnek elsősorban, hanem a szeretők közötti kommunikáció. Merik-e egyáltalán becézni egymást? Vajon alkalmaznak-e olyan beceneveket, amelyeket már korábbi kapcsolataikban is használtak? Esetleg a becenevek csereszabatosak? Nehogy a pasi nevet tévesszen, például a feleségét és a barátnőit is egyöntetűen drágámnak, kicsimnek vagy valami hasonlónak hívja? 

Becézi-e az ember a szexpartnerét? Kinél hat a becézés lekezelőnek, kinél értékeljük nagyra? Milyen becézéseket tartunk kívánatosnak, és mi az, amit snassznak érzünk? Ha bennünket becéznek, viszonozzuk-e? Vigyázunk-e arra, hogy ezeket a megszólításokat csak olyankor használjuk, ha nincs senki hallótávolságban? Becézzük-e egymást levélben, sms-ben, vagy csak személyesen? Lehet-e becézés eredetileg trágár vagy durva kifejezés, ha megfelelő kontextusban és hangnemben adjuk elő? Vagy ezen inkább megsértődünk?

És, ha valaki azt választja, hogy nem becézi a szeretőjét, az miért teszi ezt? Vajon jelez ez valamiféle távolságtartást? 

Ezt egy, a napokban megjelent nekrológban olvastam: 

De hát a legtöbb kelet-európai nőcsábászt nem érdeklik a nők, csak a skalp meg a szex.

Minden politikai vonatkozástól eltekintve, és szövegkörnyezetéből kiragadva, ez a mondat, úgy gondolom, érdemel némi kommentelést, vitát.

A nekrológ témájáról, Csurkáról nekem sokminden eszembe jut, de pont a nőcsábász szó biztosan nem. El sem tudom képzelni, hogy ilyen minőségben működött valaha, de biztos csak fantáziahiányban szenvedek (ebben az esetben nem is bánom). TGM megállapítása azonban érdekes kérdéseket vet fel.

Vajon a nőcsábászokat általában érdeklik-e a nők vagy sem?

Vajon más-más típusú nőcsábászok léteznek a világ más és más pontjain?

Vajon a legtöbb kelet-európai nőcsábászt tényleg nem érdeklik a nők, csak a férfiak, értsd: férfias játékok, és ebbe a skalpvadászat meg a szex is beleértendő, de a nők iránti mélyebb érdeklődés nem?

Változóban van-e a kelet-európai nőcsábász típusa?

Várom a véleményeteket és szép hetet mindenkinek! Nekünk meg a nők iránt igazán érdeklődő nőcsábászokat! Mert mégiscsak az az igazi. 

Tilosban járni, bizonyos órákat eltüntetni az életünkből, alibit gyártani nem egyszerű. Pedig a legtöbb hűtlenkedőnek muszáj megtanulnia, hogyan csinálja, mert ha nem tanulja meg, annak bukta lesz a vége. Azt pedig senki se szokta szeretni (kivéve azt, aki kifejezetten le akar bukni). 

Vagyis nem árt, ha gondosan építjük fel az alibinket (a szó eredeti jelentése egyébként: másutt). Nem mindig elég azt mondani, hogy túlórázni kellett, tovább tartott a megbeszélés, üzleti vacsora volt, bedugult a város, lerohadt a kocsi, orvoshoz kellett menni. Van úgy, hogy ennél bonyolultabb sztorival kell előállni, és azt meggyőzően elő is kell tudni adni, amúgy mellesleg... Ha nem koncentrálunk a dologra, és megvonjuk a vállunk, a fene fog még sztorikat is kitalálni, nos, akkor elég gyorsan gyanúsakká fogunk válni. 

Bombabiztos alibi talán csak akkor létezik, ha ismerőseinktől és lakókörnyezetünktől jó messze vagyunk, mondjuk külföldön, és ott tényleg érdemi munkát végzünk, közben meg kalandozunk egy kicsit. Persze így is le lehet bukni, de kisebb az esélye. Meg az egyalkalmas dolgok kevésbé is számítanak. De ha rendszeresen találkozunk valakivel, akkor nem mondhatjuk otthon mindig ugyanazt a kifogást. Vagyis mondhatjuk, csak baromi átlátszó lesz, és bármikor számíthatunk rá, hogy játszótársunk (állandó partnerünk) megunja, hogy hülyének nézzük. 

Aki nem tud hazudni, annak két lehetősége van: vagy nem lép félre, vagy bevallja. Persze, ha tényleg sokat dolgozik, és ide-oda utazik az országban, akkor még csak hazudnia sem kell, nem szükséges kitalálnia semmit, hiszen senki sem várja el tőle, hogy órára pontosan elszámoljon az idejével. Tehát meg lehet úszni bizonyos körülmények között hazugság nélkül is, de olykor az elhallgatás sem egyszerű műfaj. És van, aki még ezt a verziót is nagyon nehezen viseli.

Más élethelyzetekben a hazugság elkerülhetetlen. És akkor jön az alibigyártás szükségessége. A legjobb megoldás mindig az, ami hihető, és aminek van némi igazságmagva is. Például valamilyen hivatalos elintéznivaló, amelyet tényleg el kell intézni, valamikor... De lehet, hogy sikerül telefonon, vagy egyszeri alkalommal, viszont a félrelépő bonyodalmakat találhat ki hozzá. A munka is jó alibi, főleg, ha az érdekelt félnek nincs módja ellenőrizni, hogy tényleg ott vagyunk-e és azzal, akivel kellene. Szarvashiba úgy hivatkozni valakire, hogy előtte nem beszéltük meg vele. (Velem már előfordult, hogy a feleség engem használt falazásra, de nem egyeztettünk, hogy mit mondjak, úgyhogy elég kellemetlen volt.)

Nem csak a megfelelő sztorit kell kitalálni, de azt valamikor, vagy az esemény előtt, vagy utána, vagy esetleg közben (telefonon) elő is kell adni. De teljes természetességgel, mintha ugyanolyan jelentéktelen bejelentés lenne, mint az összes többi. Mivel a testbeszéd nagyon árulkodó tud lenni, ha hazudunk, könnyebb, ha valamilyen hétköznapi tevékenység közben kerítünk rá sort, mikor eleve nem kell a partnerünk szemébe nézni, és arra figyelni, milyen mozdulatokat teszünk a kezünkkel, milyen grimaszokat vágunk. 

Hirtelenjében ennyi jutott eszembe a témáról, anélkül, hogy komoly kutatómunkát végeztem volna, de biztos lesz még bőven tippetek. (Meg néhány felháborodott kommentelő, akik majd nehezményezik, hogy tanácsokat adok aljas hazugságokhoz.) A neten találtam olyan búvóhely-hirdetést, amely azt ígérte, még alibiről is gondoskodik, de ezt inkább nem bíznám idegenekre. Azt se feledjük el, hogy az alibit aztán fejben kell tartanunk, de hát feledékeny és dekoncentrált emberek ne lépjenek félre... 

A nők sokat beszélnek róluk, a férfiak sokszor még azt is tagadnák, hogy tudják, mik ezek. A gyerekek belekiabálják a világba, a felnőttek visszafogják, titkolják. Olykor elragadnak bennünket, olykor uralkodunk rajtuk, olykor összezavarodunk tőlük, olykor nem tudunk velük mit kezdeni, szégyelljük őket. 

Rengeteg mindent mondhatnánk az érzelmekről, nem kis szakirodalma van a kérdésnek, akit érdekel, olvasson utána. A legújabb kutatások szerint hat alapérzelmet kultúrafüggetlenül minden ember képes beazonosítani, sőt, a másik ember arcáról leolvasni (a pszichopatákat és az autistákat most hagyjuk), ezek pedig a következők: öröm, bánat, düh, meglepődés, félelem és undor. (Ki lehet próbálni a gyerekeken, én megtettem, azt kértem, hogy vágjon olyan arcot, mintha vidám lenne, szomorú, haragos, meglepődne, félne vagy undorodna, mindegyiket azonnal tudta és nagyon meggyőző volt a mimikája).

Persze, most nem ezekről az érzelmekről akarunk itt beszélni, hanem az ennél összetettebb, úgynevezett másodlagosakról, mint például a szeretet, a szerelem, a hála. És ezek között is arról a fajtáról, amelyről úgy hisszük, titkolni kell - vagy esetleg színlelni? 

Miért nem vállalhatjuk leplezetlenül azt, ha szeretünk valakit? Pozitív érzés, ki ne örülne annak, ha szeretik? Miért kellene úgy tennünk, mintha nem éreznénk semmit, vagy éppen csak haverságot? Nem is arról van csak szó, hogy az egyik ember iránti szeretetünk sértheti a másikat (féltékenység), hanem arról is, hogy az, akit szeretünk, nem viszonozza az érzéseinket. Vagy csak kisebb mértékben. 

A szeretői viszony igen kényes egyensúlyon alapszik, amelyet nehéz megtalálni és megőrizni. Főleg a nők hajlamosak rá, hogy meglehetősen hamar heves érzelmeket kezdjenek táplálni egy férfi iránt, ettől a pasik igencsak ódzkodnak. A legtöbb, szeretőre vágyó férfi (aki ragaszkodik a házasságához) nem akar heves érzelmeket, legfeljebb langyosakat, barátiakat (bár a baráti érzelmek szerintem nem a felületességükről híresek). De miért nem kell a férfiaknak az érzelem? Vagy kell nekik, csak nem tudnak vele mit kezdeni? 

Nem magukkal az érzelmekkel van a baj, hanem az azokhoz kötődő elvárásokkal. Noha a szeretethimnuszban éppen az ellenkezője szerepel (a szeretet türelmes, nem vár semmit, satöbbi), a valóságban mind a heves, mind a mély másodlagos érzelmek viszonzást indukálnak. A viszonzás pedig törődést, időt, energiát, odafigyelést jelent. Valószínűleg azért emlegetik a férfiak annyiszor a szeretői kapcsolat baráti jellegét, mert számukra természetes, hogy ha van egy férfi barátjuk, az akkor is a barátjuk, ha évekig nem találkoznak, és nem is kommunikálnak egymással. Az érzelmeik nem igényelnek folyamatos gondoskodást. 

A nők viszont másképp élik meg a barátságaikat is, intenzívebb és rendszeresebb kommunikációval. Lehet, hogy az érzelmeik jellege is más, de az a mód is, ahogyan megélik és kifejezik, illetve, ahogy viszonzást várnak. A férfiaknak is kell az érzelem egy szeretői viszonyban, de nem akarják megkötve érezni magukat általa. És rosszul viselik, ha elvárásokkal találják magukat szemben. Egy kicsit szabad őket szeretni, de nem túlságosan. Vagy úgy is mondhatnám: csak egy kicsit szabad megmutatni a valóságban (esetleg) jelentősebb érzelemmennyiségből. 

A kölcsönös szerelembe esés az a rendkívüli állapot, amikor már egy férfi sem nehezményezi a mély és heves érzelmi megnyilvánulásokat. De ennek könnyen lehet robbanás a vége. Nem tudom, megállítható-e az egymásba szeretés folyamata tudatosan, az érzelmek visszafogásával, vagy azok visszafogott kifejezésével. Úgy sejtem, igen, de ehhez nagyon észnél kell lenni, ami épp a szerelmesekre nem jellemző. 

Lehet, hogy a kérdést inkább úgy kellene feltennem, hogyan lehet megtartani egy szeretői kapcsolatot, de most inkább azt járom körül, milyen buktatók vannak egy ilyen jellegű kapcsolatban - mindkét fél részéről. Az egyensúlyozás szerintem elsődleges fontosságú.

Vannak tipikus női(es) hibák, de ezeket férfiak is elkövethetik: ilyen a másik emberre, ebben az esetben szeretőre való rátelepedés. Ez lehet verbális jellegű: túl gyakori kapcsolattartás, telefonálgatás, e-mail-ek áttekinthetetlen mennyiségének küldözgetése, a másik életének minden részletéről való tudni akarás, folyamatos gyanakvás, féltékenység akár házastársra, akár más ellenkező nemű lényekre, akár a munkájára, satöbbi. De mehet ennél messzebb is, a csimpaszkodásig, levakarhatatlanságig (például hívatlanul megjelenni egy bulin, a másik status quo-ját veszélyeztetve telefonálni, meglepetés-találkozásokat szervezni).

Úgy általában a megegyezésnél többet akarni a másiktól, és ennek hangot is adni általában kontraproduktív. Persze, a megegyezések képlékeny és törékeny dolgok, sokminden kimondatlan is marad, ki-ki a saját vérmérsékletének megfelelően értelmezi őket, és a kapcsolatok változnak, fejlődnek, mindkét szereplő meggondolhatja magát menet közben. De ha nagyon nem akarjuk elrontani - szerintem - fontos, hogy ne veszélyeztessük a status quo-t, a másik házasságát, családját, munkáját, életét - és persze a sajátunkat se.

Ugyanazon fárasztó témák ismételgetése, a megoldhatatlan problémák felhánytorgatása pokollá teheti a viszonyt, és ki szeretne egy pokoli szeretői kapcsolatot, ha van neki otthon épp elég baja. Ha a másik nem tud este, hétvégén, nyáron, satöbbi elszabadulni, akkor ezzel együtt kell élnünk. Ha nem akarja otthagyni a feleségét, akkor ne buzdítsuk rá.

A másik végletbe a férfiak szoktak beleesni, bár ez sem ennyire egyértelmű. A túl ritka kapcsolattartás, a nemtörődömség, a feledékenység, a randik rendszeres lemondása, a tervezhetetlenség nagyon betehet egy kapcsolatnak. Főleg, ha a bakikért még bocsánatot se kér az elkövetője. Ha viszont bocsánatot kért, tudjunk megbocsátani, és ne hánytorgassuk fel neki örökké a hibáját. Persze, ha túl sokszor kér valaki bocsánatot, az is gyanús.

Kifejezetten elviselhetetlen, ha a szerető folyton kritizálja a partnerét, akár a testét, akár a szexuális "teljesítményét", akár a ruházatát, stílusát, intellektusát, világnézetét. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem lehet soha kritikai megjegyzéseket tenni, de azokban ne legyen él, ne legyenek bántóak. 

A szeretői kapcsolatot azzal is el lehet rontani, ha elővigyázatlanul lebukunk, vagy, ha indiszkrétek vagyunk, mitöbb, egyenest lebuktatjuk az illetőt a partnere előtt.  (Ez megbocsájthatatlan kategória, szerintem.) Az sem feltétlen pozitív, ha kiderül, hogy nem csak egy vasat tartunk a tűzben, bár van, aki tolerálja. (De akkor nekünk is el kell viselnünk ugyanezt a másiktól.) Kérdés: érdemes látványosan féltékenykedni egy szeretőre? Vagy csak finoman éreztessük, hogy mi nem esne jól nekünk?

Léteznek általános szabályok egyáltalán? Külön a szingli szeretőre és külön a partnerrel rendelkezőkre? Biztos lesz mit hozzátennetek.

Ha már csalunk, és nem közös megegyezés szerint, akkor gondoljuk át azt is, hogy le akarunk-e bukni. Amennyiben igen, tudat fölött, vagy tudatalatt, akkor a következő módszereket ajánlom. (Természetes, hogy aki viszont NEM akar lebukni, az pont ezeket a dolgokat NE csinálja.)

Hagyjunk nyomokat magunk után!

Amennyiben tudjuk vagy valószínűsítjük, hogy a partnerünk hajlamos kutakodni, ellenőrizgetni, esetleg a gyerek kíváncsiskodik kéretlenül, vagy más is használja a mobilunkat illetve számítógépünket, a következő dolgokra figyeljünk:

Ne töröljük ki a sms-eket és a híváslistát a mobilból, állítsuk be a számítógépet úgy, hogy  lehessen látni az előzőleg böngészett oldalakat, ne használjunk titkos e-mail fiókot, jó lesz az otthoni, amely tán még közös is a feleséggel/férjjel. Társkeresőn is olyan regisztrációt csináljunk, amely alapján könnyen kideríthető a személyazonosságunk, töltsünk fel fotót, adjunk meg csupa valós adatot, esetleg még a telefonszámunkat is. Ha használtuk a társkeresőt, ne lépjünk ki belőle, és jegyeztessük meg a géppel az regisztrációs nevünket és a jelszavunkat is. Persze lehetőleg könnyen megfejthető jelszót válasszunk: például a gyerekeink nevét.

Jelöljük be a szeretőnket a Facebook-on, és kommenteljük rendszeresen a képeit. Cseteljünk vele úgy, hogy az visszakereshető legyen (például Skype-on).

Másoljunk ciki szövegeket a vágólapra, és utána hívjuk oda a partnerünket, hátha "véletlen" megjelenik neki a képernyőn. Erotikus fotót, ha van, mindenki által hozzáférhető mappában tároljunk.

Őrizzük meg a hotelszámlát, mindenképp kérjünk számlát (törvénytisztelő állampolgárok lennénk, vagy mi), ki ne dobjuk útközben  hazafelé! Ugyanez vonatkozik a parkolókártyára is. Amikor csak lehet, fizessünk bankkártyával! Ha ajándékot veszünk a szeretőnknek, vigyük előbb haza, mert ha a partnerünk megtalálja, vagy azt fogja hinni, hogy neki vettük (és ciki, hogy mégse adjuk oda neki), vagy rájön, például a méretből, hogy másnak szántuk, az még cikibb. (De hát mi le akarunk bukni). Mindenképp vigyük haza a szeretőnktől kapott ajándékot, a hozzá való kis kártyával együtt.

Telefonálgassunk hosszasan a szeretőnkkel, főleg, ha ott az egész család, és tegyük ezt búgó gerle hangon. Felesleges semleges témákról társalogni, ha lehet valami izgalmasról is.

Találkozzunk olyan helyen, ahol valószínű, hogy ismerősbe botlunk, de azért legyünk tisztában azzal, hogy ez elmaradhat, ilyenkor ne essünk kétségbe. Viszont ne bízzunk nagyon ismerőseinkben, nagy valószínűséggel nem fognak beköpni ... (A szemtelenek ...)

Szexeljünk otthon, amikor megvan a veszélye, hogy valaki hazajön. Tuti módszer, elég sokaknak bevált már. Vagy szeretkezzünk a szabadban, esetleg a munkahelyünkön, persze ne zárt ajtók mögött. Csókolózzunk utcán, lehetőleg megfigyelő kamerák kereszttüzében, vagy a szomszédok irigy tekintete által kísérve.

Nők használjanak jó karakteres parfümöt, és sminkeljenek sokkal erősebben, mint szoktak, ha randira mennek, hogy otthon is gyanús legyen, mi az ábra,  meg a pasi felesége se alhasson nyugodtan. Post amorem ne zuhanyozzunk, hátha megérzik rajtunk a szexillatot ...

Ha bánatunk van, járkáljunk üveges tekintettel naphosszat, bőgjünk órákig, és  akkor se próbáljuk visszafogni magunkat, ha azt érezzük, hogy kifordítanánk a sarkaiból a világot, olyan boldogok vagyunk. Akár el is szólhatjuk magunkat, ha vitázunk a partnerünkkel, hogy de hát az x (a szeretőnk) is így gondolja. Mert olyan hatalmas a kísértés, és annak mi nem tudunk ellenállni ...

Mindezt pedig, még egyszer mondom, csak akkor csináljuk, ha le akarunk bukni!

Biztos vagyok benne, hogy tudjátok még folytatni a témát.

- Hol jártál? Ne gyere nekem azzal, hogy eddig tartott a megbeszélés! 

- Már megint hová mész? Képtelen vagy megülni a fenekeden, mint más tisztességes ember? 

- Zuhanyoztál? Miért vagy ilyen illatos délután hatkor? Biztos nővel voltál. 

- Menj vissza a kis kurvádhoz!

- A gyerekek hiányoltak. Nem értik, miért mész el este. 

- Ma is túlórázol? 

- Hülyének nézel? Legalább ne hazudj, ha nem tudod a gatyádban tartani a farkad. 

- Találtam a zsebedben egy parkolócédulát. 

- Ki küld ilyenkor sms-t? 

- Az utóbbi időben nagyon sminkeled magad. Kinek öltözöl te fel? Mert, hogy nem nekem, az tuti. 

- Láttam, hogy néztél arra a pasira. 

- Hogy fogod ezt megmagyarázni a gyerekeidnek? 

- Tönkre akarod tenni a családunkat? Ezt akarod? 

- Érzem annak a luvnyának a szagát rajtad.

- Rohadt önző disznó vagy. Én kiteszem a lelkem érted, és ez a hála. 

- Válni akarsz? Csak tessék, mondd ki. Itt akarsz hagyni minket, mi?

- A gyerek bezzeg kellett tőlem, most meg kihajítanál. 

A sor tetszés és nemtetszés szerint folytatható.