A hűtlenség ábécéje

Van, aki mindent akar tudni. Akkor is, ha beledöglik. Ettől érzi úgy, hogy nem nézik hülyének, hogy mégiscsak ő uralja a dolgokat.

Más tisztában van vele, hogy nem akar tudni semmit. Van, aki viszont nem tudja, hogy mit akar. Lehet, azt hiszi, ő aztán tudni akar mindent, az utolsó részletig (ami persze nem lehetséges), és mikor sikerül megszerezni az információkat, összeomlik. Azt kívánja, bárcsak sose tudta volna meg. Mert ez fáj. Talán annak is fáj, aki maga is hűtlen, aki tisztában van a motivációkkal és nincsenek illúziói. Mert illúziói mindenkinek vannak.

A kérdés ma tehát az, hogy ha hűtlen (lenne) a partneretek, akarnátok vagy akarjátok-e tudni. Ha akarjátok tudni, mit vártok, hogy ő mondja el? Vagy csak éreztesse? Esetleg az a jó, ha a lehető legdiszkrétebben jár el? Nektek személy szerint mi a fontosabb? Hogy mindent tudjatok, vagy, hogy ne sérüljön a büszkeségetek? Esetleg valami más?

Vajon honnan tudhatja a partneretek, hogyan álltok ehhez a kérdéshez? És ti tudjátok-e róla, hogy mit preferálna? Vagy úgyis esélytelen kitalálni, hogy a másiknak mi a legjobb, hiszen esetleg még mi magunk se vagyunk igazán tisztában azzal, amit szeretnénk? 

Mivel rengeteget vitatkoztunk ezeken a kérdéseken, nagyon kíváncsi leszek a szavazás eredményére! 

Gondolom, már mindenki olvasott kapcsolatélénkítéséi tippek között olyasmiről, hogy játsszuk el partnerünkkel: szeretők vagyunk. Már olyat is láttam tippként, hogy a lányok harangozzák be otthon, egy rájuk megszólalásig hasonlító barátnőjük jön látogatóba, majd menjenek el, öltözzenek át, és térjenek vissza a lakásba, megjátszva, hogy nem ismerik a pasit: aztán mehet tovább a csábítás. 

Filmekben egész jó kis jelenetet kerekednek ebből: férj és feleség egy baristának, esetleg a kocsma közönségének játssza el a merész ötletekkel tűzdelt flörtöt. A barista persze bedől a trükknek. Nyilván, hiszen filmről van szó, a nézőt is jól átverik. És az életben? Volt köztetek, aki ezt kipróbálta? 

El lehet vinni a szerepjátékot az ágyba? Ott nincs közönség, amely díjazná a produkciót. Egymásnak játsszák a színdarabot. Vajon meddig bírják "komolyan" csinálni? Értsd: meddig megy a játék, és mikortól kezdődik a hülyéskedés? Vagy másképp: lehet-e hihetően szeretőt alakítani az előtt, aki kívülről-belülről ismer bennünket, akivel nem kell bujkálnunk, akit úgyis épp eleget látunk? Kimerül-e az egész filmekből ellesett klisékben? Álarcosbál lesz, amely abban a pillanatban elveszíti varázsát, hogy elkezdődik a szex, vagy tényleg izgalmas játék?

Egyáltalán, milyen klisék kapcsolódnak a szeretői léthez, hogyan képzelnek el egy klasszikus viszonyt, akiknek nincs benne részük? Hogyan fognának bele egy szerepjátékba? Milyen filmek, könyvek lennének a mérvadók?

Várom a véleményeteket és élménybeszámolóitokat!

Sokszor írtam már a házasságról, a monogámiáról, sokszor vitatkoztunk róla, de még nem készítettem közvélemény-kutatást arról, hogy a hűtlenek hogyan állnak a házasság intézményéhez általában és mit gondolnak a saját kapcsolatukról.

Leegyszerűsítve: vajon igaz-e, hogy a hűtlenek nagy része nem szeret házasságban élni, kényszerként éli meg, vagy épp ellenkezőleg, semmi kifogása ellene, és jól érzi magát benne, csak hiányzik neki valami más is? Esetleg a jelenlegi házasságából vágyik el, de valaki mással szívesen kötné össze a sorsát hosszabb távon? Kételkedik az intézményben, vagy a saját együttélésre való alkalmasságában, mert a házassága(i) nem sikerült(ek)? Vagy bárkinek jószívvel ajánlaná, hogy próbálja ki ezt az életformát, mert még mindig élhetőbbnek tartja, mint az egyedüllétet?

A házasság és az élettársi kapcsolat között nem látok nagy különbséget, de a házasság mint intézmény mégiscsak jelképesebb, súlyosabb, ezért a 2. kérdés elsősorban arra vonatkozik. Remélem, ismét rengetegen szavaztok majd! Azt kérem, hogy most csak azok voksoljanak, akik tartós kapcsolatban élnek és hűtlenek vagy azok voltak valamikor. Köszönöm!

A fantázia rejtélyes dolog, bár némiképp irányítható, azért mégsem teljes mértékben. Vagyis elkalandozhat az agyunk olyan területekre, amelyek felé tudatosan tán nem is akarnánk menni.

Kiderülhet, hogy ez a kalandozás fájdalmas, de az is elképzelhető, hogy izgalmasnak találjuk. Nem kell ahhoz a partnerünknek mással is szeretkeznie olykor (legyen bár házastárs, élettárs, vagy szerető), hogy befészkelje magát a kép a fejünkbe: milyen lehet/lenne mással. Vajon ugyanolyan, mint velem? Vajon teljesen más? És mennyire zaklat fel az elképzelés? Fáj még rágondolni is? Irtózom a képtől? Esetleg egyenesen felizgat? 

Kíváncsi lennék a válaszaitokra, egyáltalán megfordul-e ez a kép a fejetekben, ha igen, miért, és védekeztek-e ellene tudatosan, vagy bármit tesztek, képtelenek vagytok megszabadulni tőle? Esetleg direkt idézitek fel és dolgozzátok ki ezeket a fantáziákat, mert izgalmasnak találjátok? (Vizuális típusok hátrányban - vagy éppen előnyben, attól függ.)

Befolyásolja-e a választ, hogy hivatalos partnerről vagy szeretőről van-e szó, illetve, hogy mennyire kívánjátok az illetőt? Befolyásolja-e a tudat vagy sejtés, hogy van valakije? Milyen hatással van rátok, ha már láttátok is mással? Vajon kísért a látvány, vagy pozitív emlék? A kérdőív végén van néhány pont, ami csak férfiakra vonatkozik, abból kiindulva, hogy sokkal több férfi jön izgalomba attól a fantáziától, hogy két nő egymással mit művelhet, mint ahány nő attól, hogy egy férfi mit kezd egy másikkal. De ha ez utóbbira is van példa, akkor jelezzétek! Több verzióra lehet szavazni és saját opciót is be lehet írni. Előre is köszönöm a részvételt.

Elméláztunk már azon, hogy mit tegyen a férfi a nője vagy neje hűségéért, meg mit tegyen a nő a férje vagy embere gáncstalanságáért, de ne ringassuk magunkat abban a hitben, hogy csak olyan polgártársak léteznek, akik az örök hűségről álmodnak. Biztos meglep jónéhány olvasót, de vannak olyan elvetemültek, akiket nem zavar a partnerük félrelépése, mitöbb: egyenesen kívánatosnak tartanák, ha az kalandba bocsátkozna vagy szeretőt szerezne magának. De miért? Hogyan lehetséges ez, és mi vezet el idáig? 

Első kézenfekvő ok, hogy az illető megháborodott, és pszichiátriai kezelésre szorul. Nem tudja, mit akar jódolgában. De próbáljunk meg túllépni ezen a lehetőségen. A másiknak szeretőt kívánó ember gondolhatja például, hogy az ő kalandja, szeretői viszonya így elfogadhatóbbá válna, nem érezné magát olyan szemétnek, nem kéne lelkiismeret-furdalással bíbelődnie. Egy szexszegény kapcsolatban remélheti a (házas)társ a szerető megjelenésétől az otthoni erotika felpezsdülését is. Amennyiben csoportos szexről álmodik, és azt a hivatalos partnerével együtt szeretné megvalósítani, ugyancsak azt fogja kívánni, hogy a másik ne legyen hűséges. (Sőt, ennek egész extrém módozatai is vannak, de ezekről majd külön értekezünk.)

Másfajta okok is léteznek: ha az egyik fél szexigénye aránytalanul nagyobb, mint a másiké, és a kisebb igényű képtelen vagy nem hajlandó kielégíteni a párja vágyait, de azt sem akarja, hogy emiatt a másik folyton gyötrődjön, a kalandok vagy egy-két szerető megléte ugyancsak segíthet az egyensúlyi helyzet létrehozásában. Mindenképp kibírhatóbb, mint a napi 3 dugás, ha a fenének sincs kedve hozzá. 

Akkor is kívánhatja valaki azt, hogy a férje/felesége találjon valakit magának, ha másképp nem látja biztosítottnak az illető boldogságát, boldogulását, például, mert egészségi okokból nem képes (teljes értékű) szexuális együttlétre, vagy lelkileg nem alkalmas már rá, esetleg kifelé tart a kapcsolatból, de addig nem szeretné elengedni a másik kezét, amíg a partnerének nincs senkije, akire támaszkodhat, akinek át lehet adni a stafétabotot. 

Van köztetek, aki szeretné, ha a párja találna valakit? (És megmondta neki vagy csak ráutaló magatartással próbálja értésére adni?) Vagy meg is történt ez? Meghozta a kívánt eredményt, vagy megbántátok ezt a kívánságotokat? Esetleg a ti partneretek biztat titeket arra, hogy hűtlenkedjetek? És olyan van-e köztetek, akinek a párja segített szeretőt keresni? 

Újra és újra felbukkan a kommentjeitekben az a felismerés, tapasztalat, hogy a vágy gyilkosa az együttélés, a túlzott közelség, egymás túlságosan jó ismerete. Mire vágyunk, ha már nincsenek titkaink egymás előtt? Vagy éppen attól lesznek titkaink, hogy már nem bírjuk elviselni, hogy nincsenek?

Létezik egészséges közelség? Vagy inkább: egészséges távolság? Miért van az, hogy egy ponton túl a közelség sokak számára túlzott lesz, és távolsággá válik? A fizikai közelség, vagyis az együttélés, a rengeteg, egy légtérben töltött idő gyakran nem közelebb hozza egymáshoz az embereket, hanem távolságot teremt. Mert a közelség már nem kívánt dolog, nem olyasmi, amiért meg kell küzdenünk, amiért akadályokat kell legyőznünk. A közelség hétköznapivá, sőt, kényszerűvé válik, és ezzel elveszti minden varázsát. Sőt, van, hogy teherré és nyűggé változik. 

Persze mindenütt másképp zajlik ez a folyamat. Ha a felek okosak, megadják egymásnak a mozgásteret, amely nem teszi a kapcsolatot börtönhöz hasonlatos képződménnyé. Ha van pénzük, még fizikai mozgásteret is tudnak egymásnak biztosítani a lakáson, házon belül. De vannak, akik a párkapcsolatot börtönbüntetésként fogják fel, és minél inkább korlátozzák a másikat szabadságában, annak annál kevésbé lesz kedve a rabsághoz. Olyan evidensnek tűnik, mégis annyira kevesen értik meg. 

Az ok egyszerű: a szabadság veszélyes. Ahogy veszélyes egy kormányzat, egy politikai rendszer számára, úgy a párkapcsolat számára is. Általában a saját szabadságunkat szeretjük, de a másikéban fenyegetést látunk. A feleség retteg a férje szabadságától, a férj a felesége mozgásterét látja fenyegetőnek. Aki szabad, azt más hatások is érik, másutt is megfordul, ha van egy kis ideje magára, azt más nőre-férfira fordíthatja. Nincs ellenőrzés, bármi megtörténhet. Úgy bánunk felnőtt emberekkel, mintha gyerekek lennének, akikre vigyázni kell, akiket korlátozni kell. Hol jártál, mit csináltál, kivel beszéltél... Mire gondolsz, ránéztél arra a nőre? 

Ugyanakkor ott a távolság, amely elválasztja a szeretőket. Kényszerű távolság, olykor földrajzi is, lehet, hogy többezer kilométeres, de lehet, hogy mindössze pár méter: az a pár méter, amennyivel nem mehetünk közelebb egy emberhez, mert nem szabadna belépnünk a személyes terébe, hogy gyanút ne ébresszünk a körülöttünk lévőkben. Bármennyire is fájó ez a távolság, ugyanakkor vágyfokozó is. És közelebb hozhat bennünket lelkileg. Lehet, ha folyton hozzáférnénk egymáshoz és akadálytalan lenne a kommunikáció, a fizikai kontaktus, ugyancsak túlzott közelséggé válna. Egy idő után, persze. 

A másikban való fölolvadás a gyermeki vágy, hogy újra egyek legyünk valakivel, az a paradicsomi állapot, amelyben boldogok voltunk. De az az állapot a totális függésé is. Talán jobban kellene becsülnünk a távolságot, hogy felnőtt módon tudjuk megélni a közelséget. És az a közelség sose legyen kényszer... 

A hűtlenség és a hazugság szinte elválaszthatatlan egymástól. Azért csak szinte, mert van közös megegyezés alapján folyó félrelépés, no meg olyan helyzet, hogy nem kell konkrétan hazudni annak, aki a megfelelő kérdéseket sem teszi fel. Bár, ha egyszerűen csak diszkrétek akarunk lenni, akkor is kénytelenek leszünk hazudni, ha a partnerünk éppenséggel tud a félrelépésünkről. Mert másnak azért nem szükséges róla értesülnie, sőt, tanácsos, hogy ne tudjon róla ország-világ, már csak azért sem, mert ezzel vissza lehet élni. 

A hazugság persze úgyis a mindennapjaink része, ember nincs, aki mindig őszinte lenne, vagy, ha ezt megkockáztatja, igen hamar nagy bajba kerülhet, minimum közutálatnak fog örvendeni, de ennél rosszabb is történhet vele. A gyerekekre jellemző radikális őszinteséggel kénytelenek vagyunk mihamarabb leszámolni a békés együttélés érdekében, meg persze önvédelemből. Tehát megtanulunk hazudni, ki jobban, ki rosszabbul, de mind hazudunk. Nevezhetjük ezt tapintatnak is, attól a lényeg még nem változik.

De a legtöbb esetben a hűtlenség kapcsán olyan dolgokkal kapcsolatban is kénytelenek vagyunk hazudni, amelyekről máskor nem. És nem csupán a hivatalos partnerünknek, hanem körülbelül mindenkinek, akinek nem akarjuk kiteregetni a legintimebb titkainkat. Ijesztően hangzik, és nem valami kellemes ezzel szembenéznünk, mert azt nevelték belénk gyermekkorunkban, hogy hazudni csúnya dolog. Hazudni bűn. Ugyanakkor nonverbálisan azt kommunikálták, hogy hazudni muszáj. Meg kellett tanulnunk, kinek és mikor muszáj hazudnunk, és mikor fontos, hogy igazat mondjunk. Aztán elkezdtük tologatni a határokat. Mert semmi sem fekete és fehér.

Hazudhatunk önzésből, megtévesztési céllal, mert így kényelmesebb, vagy, mert a másikat kíméljük vele, védhetünk valaki harmadik személyt is, vagy a gyerekeinket. Hazudhatunk érdekből, hogy meghódítsunk valakit, vagy, hogy ne veszítsünk el valaki mást, hazudhatunk a munkahelyünkön, az iskolában, hazudhatunk a családunk más tagjainak, a barátainknak, a takarítónőnek, bárkinek. 

Vannak notórius hazudozók, de ezek között is vannak olyanok, akik könnyen lebuknak, mert annyira nem konzisztens, amit kitalálnak, meg olyanok, akik ügyesen megtervezik és hosszú távon fenn tudják tartani a hazugságot. A jó hazugságnak, mint tudjuk, lehetőleg tartalmaznia kell valami valós elemet, valamennyi igazságot, és hihetőnek, életszerűnek kell lennie. Jó memória is kell hozzá, mégpedig rövid- és hosszútávú egyaránt. De az sem mindegy, hogy milyen körülmények közt és milyen testbeszéd kíséretében hangzik el egy hazugság. E-mailben a legkönnyebb lódítani, csevegés közben már kicsit nehezebb, telefonban még inkább, de a legnagyobb kihívás a személyes kommunikáció. 

És itt térek rá arra a tévés sorozatra, amelynek címét elloptam. Angolul Lie to me, ha valaki úgy szeretne rákeresni. A hazudj, ha tudsz! nagyon jó lecke mindenkinek, aki tanulni akar a testbeszédről egyet s mást, és persze mindenkinek, aki fel akarja ismerni a hazugságot, illetve tudni akarja, mit ne tegyen, ha nagyon fontos, hogy ne kapják rajta. Bár a testbeszédet uralni nem olyasmi, amit amatőrként könnyen megtanulhatnánk... Még nehezen se... 

Természetesen bőven van szó hűtlenségről is a sorozatban, amely leginkább krimiként funkcionál: az esetek feldolgozása során a Lightman Csoport munkatársai újra és újra belefutnak olyan emberekbe, akiknek a testbeszédéből veszik le, hogy viszonyuk volt vagy van, de a saját magánéletük sem mentes az ilyen problémáktól. A főszereplőt, a legprofibb testbeszéd-olvasó pasit, dr. Lightmant elhagyta a felesége, és egy vitájuk során terítékre kerül az is, mi volt ennek a döntésnek az oka. A nő a túlzott őszinteséget hozza fel érvként, és azt, hogy a férje mellett nem lehettek titkai, nem lehetett privát szférája. A munkatársnő pedig, akinek a férje után Lightman nyomoz, mert feltételezi, hogy félrelép, ugyancsak sérelmezi a privát szférájába való beavatkozást.

Ti hogy hazudtok? Vagy nem hazudtok? Vagy csak kis dolgokban? Vagy csak bizonyos embereknek? És odafigyeltetek a testbeszédetekre, mikor nem mondotok igazat?

Mindenképp ajánlom a sorozatot azoknak, aki hazudnak és akiknek hazudnak. Nem hiszem, hogy lenne ember, aki ne tartozna bele mindkét halmazba (pedig van, aki ezt állítja magáról, úgy rémlik...). 

Tudom, néhányan majd megint jól kigúnyoljátok az én ez meg ez vagyok-fajta listámat, de nem zavar, csak tessék. Viszont ilyen felmérést még nem készítettem, épp itt az ideje. A kérdés, hogy milyen kategóriába sorolnád magad a félrelépések szempontjából. Érdekelne a százalékos arány.

Az ember persze az élete során több csoportba is tartozhat. Mondjuk, egy időben hosszan tartó és komoly szeretői kapcsolata volt, aztán következett egy promiszkuis, mindent bele-korszak, és a többi. Van, aki csak életében egyszer lépett félre, van, aki többször, de mindig mással, van, aki eggyel, de évtizedekig... Korántsem mindegy, hogy milyen jellegű a félrelépés, noha sokszor mossák egybe a különféle kategóriákat.

Aki szingli szeretőként csak a szeretőjével tart(ott) fent szexuális kapcsolatot, az az értelmezésemben nem (volt) hűtlen, aki szingliként a szeretője mellett mással is kavar(t), az már esetleg félrelépésnek számít, bár persze hallgatólagosan vagy kimondva megegyezhettek a felek abban, hogy a szingli szerető nem tartozik kizárólagossággal. 

Nos, itt vannak a választási lehetőségek, tessék szavazgatni! Igyekeztem minden verziót felsorolni, de biztos lesz olyan amit kihagytam. Több lehetőséget is be lehet jelölni, és akinek a helyzete egyik verzióval se írható le, az beírhatja a saját változatát kommentben! Köszönöm a részvételt!

Az egyik leggyakrabban használt fogalom a hűtlenség témakörében maga a szex. De ha jól belegondolunk, lehet, hogy sejtelmünk sincs, mit értenek a többiek szexualitáson, szexuális kapcsolaton, vagy szeretkezésen. Talán még saját magunkról se tudjuk pontosan, mit értünk alatta, hiszen a legtöbb ember nem foglalkozik az általa használt fogalmak egzakt definíciójával. 

Találtam egy cikket, amely érdekes számadatokkal szolgál azzal kapcsolatban, hogy Indiában Indianában ki mit tart szexnek és ki mit nem. Azt gondolná az ember, hogy a pénisz-vagina kontaktust az emberek 100%-a a szex fogalmi körébe sorolná, de ez bizony nincs így: "csak" 95% szerint van ilyenkor szexről szó, és ha nincs ejakuláció (ó, férfiközpontúság...) akkor már csak 89% sütné rá a vörös szex-bélyeget. Őszintén szólva, ha így belegondolok, van olyan közösülési forma, amit én se tartok igazán szexnek. Ha például az egyik résztvevő kínzásként, erőszakként, szenvedésként vagy szégyenként éli meg az aktust, az a számára szex? 

Clinton óta nem lep meg senkit, ha azt hallja, hogy az orális izgatás (és beteljesülés) az igazából nem is szex, bár valami azt súgja, hogy ezt a jó elnök úr soha nem gondolta komolyan... Pedig Indianában a megkérdezettek 30%-a ugyancsak nem tartja szexuális érintkezésnek. Az análist pedig 20%-uk nem sorolta a fogalomkörbe. (Kíváncsi lennék, hogy akkor ezek a cselekedetek mégis minek számítanak a szemükben...) A cikk elsősorban a betegségmegelőzés szempontjait veti fel: lásd, ha sokan bizonyos dolgokat nem tartanak szexnek, akkor talán azt fogják gondolni, hogy a nemi úton terjedő betegségek sem kaphatók el ily módon, pedig dehogyisnem. (Az egyik leggyakoribb probléma szerintem például az, hogy akik az óvszert népszerűsítik, említést sem tesznek arról, hogy orális szex közben is meg lehet fertőződni...)

De bennünket nem az egészségügyi vonatkozások érdekelnek elsősorban. A hűtlenség egyik legfontosabb mozgatórugója a szexuális kielégületlenség, és ebbe most azokat is beleértem, akik csupán változatosságot vagy nagyobb mennyiséget keresnek: hiszen ez azt jelenti, hogy a hivatalos partnerük egymagában nem elégíti ki őket. Ha tehát annyira fontos a szex számunkra, hogy sokmindent kockára teszünk érte (vajon tényleg a szex miatt tesszük kockára?), akkor minimum elvárható lenne, hogy képesek legyünk meghatározni, mi tartozik a szexualitás körébe és mi nem. 

Például: vajon elengedhetetlen, hogy minimum kétszereplős legyen? Vagy elengedhetetlen, hogy orgazmussal járjon? Szexuális történés-e, ha csak megkívánunk valakit az utcán? Szex, ha maszturbálunk? Csak akkor, ha ki is elégülünk? És, ha érintés nélkül, spontán elégülünk ki? Az szex, vagy sem? Mi a helyzet a vallásos eksztázissal, amely pont olyan testi tünetekkel jár, mint az erotikus izgalom? Milyen viszonyban áll egymással a szex és az erotika? Vajon az erotika nélküli szexet minek tartsuk? És a szex nélküli erotikát?  

Biztos van, aki szerint a szex csak a gyermeknemzés céljából történű koitusz, másnak a számára meg szinte minden pillanat erotikával telített. Van, aki csak a heteró szexet tartja igazinak. Szex a pornó a résztvevők számára? Vagy kemény fizikai munka? Szex a prostituáltnak, ha egy ügyféllel van? Vagy csak meló? Szex az, ha egy hagyományos és erősen vallásos társadalomban a férj kötelességszerűen megdöngeti a feleségét, egy lepedőn kivágott lyukon keresztül, de egyébként hozzá sem ér? (Most szexuális indíttatású bűncselekményekre nem is akarnék kitérni, pedig azokról is beszélhetnénk ebben a kontextusban.)

Mi a szex? Testnedvek cseréje? (Akkor óvszerrel már nem az?) Intimitás? Eksztázis? Szerelem? Vágyaink ilyen vagy olyan formában történő kielégítése? Mindegy, hogy a résztvevők akarják-e igazán? Mindegy, hogy élvezik-e? Létezik minimális konszenzus? 

Anélkül, hogy végleges válaszokat várnék, érdekelne a véleményetek. 

Nemrégiben egy olvasó szólított meg azzal az ötlettel, hogy írjak posztot az egyedülálló férfi-férjes asszony szeretői viszonyban rejlő lehetőségekről is.

Ez a klasszikus nős férfi-magányos lány felállásnak pont az ellentéte, talán ritkább is, bár nem rendelkezem megbízható statisztikákkal. Elképzeléseim szerint működőképes lehet egy ilyen kapcsolat, legalább is nagyobb esélyt látok az egyensúly kialakulására, akár hosszabb távon is, mint ennek klasszikus ellentéte esetében - igaz, ehhez speciális körülmények kellenek. Úgy első blikkre azt mondanám: ideális. A férfi megőrizheti szabadságát, a nőnek van egy "mindig" rendelkezésre álló szeretője, akivel kommunikálhat rendesen, anélkül, hogy folyton a pasi feleségétől kelljen tartani, valószínűleg nem szükséges búvóhelyet keresni, mi lehet előnyösebb egy férjes asszony és egy agglegény számára? 

A képlet persze korántsem ilyen egyszerű. Nagyon nem mindegy például, hogy miért egyedülálló a férfi (még nem talált magához való nőt, csalódott a párkapcsolatokban, túl szegény ahhoz, hogy családot alapítson, elvált, megözvegyült, vagy meggyőződéses agglegény), mennyi idős (fiatalabb-e a nőnél), mit szeretne az élettől, mit ért el eddig, és legfőképpen, hogy szerelmes-e. (Abban a végletes értelemben, ahogy a férfiak általában a szerelmet megélik: nagyon ritkán, de akkor nagyon intenzíven és birtokló módon.)

Ha a férfi még nem alapított családot, és 40 alatt van, valamint nem határozta el, hogy agglegény marad, akkor a férjes asszonnyal kialakított szeretői viszonynak nem nagy jövőt lehet jósolni szerintem. Vagy csak addig fog tartani, amíg a férfi nem talál magának megfelelő, független jelöltet, vagy - ha szerelmes - mindent megtesz majd azért, hogy a nő elváljon és vele éljen. Persze lehet, hogy egyfajta beavatásként tekint az egész kalandra, főképp nagy korkülönbség esetén, és élete végéig hálás lesz az érett asszonynak mindazért, amire megtanította. 

Szerintem elsősorban akkor valószínűsíthető egyensúlyi helyzet, ha a férfi nem csak a szeretőjével folytat szexuális viszonyt, hanem más partnere(i) is van(nak). Ebben az esetben talán a nő fogja nehezen tűrni a megpróbáltatásokat - már, ha tud a dologról. De egy agglegény csak elég bajosan képes titokban tartani a lakására feljáró szeretője előtt, hogy vannak más női, akiket szintén ott fogad - szinte biztos, hogy lebukik valamin. Például azon, hogy egy-egy barátnő rosszkor csönget be. Ha még a szüleivel él, akkor ez a veszély nem fenyeget, viszont az asszonnyal folytatott kapcsolatát biztos titkolnia kell - a szülők általában borzasztó dolognak tartják, ha a fiacskájuk egy nála idősebb vagy "csupán" nem független nővel kavar, pedig lehet, hogy egyáltalán nem baj az. 

Ha a férfi elvált és éppen nincs semmi kedve újra együtt élni valakivel, esetleg már van gyereke és nem vágyik másikra, akkor kényelmes megoldás lehet számára a kevés felelősséggel járó szeretői viszony egy olyan nővel, aki nem akar gyereket (vagy legalábbis nem tőle), nem tervez férjhez menni és nem vágyik hosszú távú elköteleződésre sem (vagyis nem hajt egzisztenciális összefonódásra, együttélésre, lakáskölcsön közös felvételére és hasonlókra). Az egyensúlyt persze mindkét részről több minden is felboríthatja: még ha nincs is szó szerelemről, a birtoklási ösztön akkor is megjelenhet, hevesebbé válhatnak az érzelmek bármelyik oldalon, de egyszerűen az a tény is frusztráló lehet, ha a nő sokkal kevésbé ér rá, mint a férfi. Mivel a férfi a legtöbb kapcsolatban kezdeményező szerepet visz, ha a nő kénytelen gyakorta visszautasítani, időhiányra és egyéb kötelezettségekre hivatkozva, azt kudarcként élheti meg.

Igazán jól talán akkor működhet egy ilyen felállás, ha a férfi alkalmas az agglegény életre (de nem az anyjával lakik, és nem is a haverjaival egy 30 m2-es garzonban), nincsenek extra nagy szexuális igényei (hiszen a férjes asszony általában nem a könnyen elérhető és rendelkezésre álló típus, bár lehetnek kivételek, persze, sokat utazó férj mellett, mondjuk), meglehetősen elfoglalt és elég liberális ahhoz, hogy ne zavartassa magát, ha a szeretője házaséletet is él otthon. Akkor is funkcionálhat az ilyesmi, ha a nő nagyon erős személyiség és a férfi teljesen aláveti magát neki, mondjuk, mert fiatalabb, tapasztalatlanabb, vagy nem igazán magabiztos: a nő pedig hatalmi játszmát is kreál a viszonyból.(Ez utóbbi eset azonban elég drámai képet mutat majd valószínűleg, és nagyobb az esély arra, hogy a férj is tudomást szerezzen mindenről.)

Biztos lesz olyan, aki nálam többet tud a jelenségről, úgyhogy tekintsétek ezt a posztot (is) vitaindítónak. 

Nemrégiben kezdtem el nézni a Homeland című, CIA-s, katonás, terroristás sorozatot, amelynek egyik fő vonala igencsak értini a hűtlenség témáját. Mivel hasonló típusú esetről, mint amilyen ebben a sorozatban kerül elő, még nem esett szó, úgy gondoltam, érdemes róla írni egy posztot. Nagyon érzékletesen dolgozza fel ugyanis a témát, és  nagyon jók a színészek is.

Adott egy felénk az utóbbi pár évtizedben szerencsére elég ritka helyzet, amely azonban korábban egyáltalán nem számított szokatlannak, és a glóbusz igen sok pontján még most sem számít annak: a férj eltűnik a harctéren, és sokáig halottnak hiszik. A sorozatban a férj (Brody) történetesen tengerészgyalogos, aki fogságba esik Irakban, és 8 évig nem tudnak róla, hivatalosan halottnak nyilvánítják, annak minden következményével együtt. A feleség (Jessica) 6 évig bírja, és mikor feladja a reményt, összejön a férj legjobb barátjával, bajtársával (Mike), aki az évek során a gyerekei pótapja lett, akire minden tekintetben lehetett számítani. Épp be akarják jelenteni, hogy összeköltöznek, mikor jön a hír, hogy a férj mégis él, és hazajön.

Jessica és Mike eddig teljesen legitimnek hitt kapcsolatáról kiderül, hogy szeretői viszony (noha annyira nem érezték legitimnek addig sem, hogy nagydobra verjék, miközben egy másik eltűnt katona kvázi özvegye férjhez is ment, igaz, Jessica mélyen megvetette őt ezért - akkor). Brodyn a világ szeme, a nagyközönség előtt persze el kell játszani a "hős és sokat tűrt hűséges felesége" szerepeket. Valójában ez nem csupán szerep az asszony számára: ő tényleg szereti a férjét, de nem kevésbé kötődik a szeretőjéhez is, aki annyi évig a társa és támasza volt. Nem lehet csak úgy eldobni ezt a kapcsolatot, ezt a férfit, bár próbálja távol tartani magától, ugyanakkor hiányzik is neki a közelsége. (Lehet két férfit is egyszerre szeretni, miért is ne?)

A "szeretők" nem nagyon tudják, hogyan kezeljék a helyzetet, és első körben persze azt választják, hogy nem szólnak semmit, próbálnak úgy tenni, mintha csak barátok lennének. Nyilván senkit nem lep meg, ha elárulom, hogy lassanként kiderül az egész, kakaskodás van, verekedés, összeveszés, kibékülés, megértés... Közben Brodyról nem lehet tudni, hogy miről mit gondol, igaz, egyrészt nagyobb gondja is van annál, hogy a felesége hűtlensége miatt aggódjon, másrészt mégiscsak megbántva érzi magát, hol megértőnek mutatkozik, hol megközelíthetetlennek és teljesen labilisnak. Ráadásul a szex sem akar működni az asszonnyal (érdekes kis párbeszéd hangzik el két katonafeleség között egy összejövetelen a harctérről hazatért katona férjek teljesítményéről). Kapóra jön a kaland lehetősége, és Brody nem is áll ellent a kínálkozó nőnek...

Nem akarom lelőni a sorozat legjobb poénjait, de mindenképp ajánlom figyelmetekbe, természetesen nem csak a hűtlenség-téma miatt. 

Egy 2008-as, Németországban végzett felmérés szerint, amelyben majdnem 6000 nőt és férfit interjúvoltak meg, az a meglepő eredmény jött ki, hogy a nők 55%-a legalább egyszer félrelépett már. A pasiknál ez az arány 49%, igaz, rájuk jellemzőbb, hogy többször vagy folyamatosan művelik a dolgot. Szerintem ez körülbelül kiegyenlített képet ad, és nem hiszem, hogy a magyarok sokkal hűségesebbek lennének. De az 50%.-nál is magasabb érték a nőknél engem is meglepett. 

Az is érdekes, hogy a hűtlen nők nagyobb arányban nem jutnak el a konkrét aktusig, mint a férfiak, bár többségében mindkét nem eljut azért oda. De a férfiak 19, a nők 23%-a állította, hogy "csak" csókolózás, petting, orális szex volt (szerintem ez már csak részletkérdés, a lényegen nem változtat, legfeljebb annyiban, hogy a teherbe esés így kizárható).  

A hűtlenség fő okaként Ragnar Beer, a felmérés készítője az otthoni szex nem kielégítő voltát hozza fel, állítólag már a kapcsolat kezdetétől számított egy év múltán ki szokott fújni a kezdeti lelkesedés, és amit a partnerek addig nem fedtek fel fantáziáikkal, elképzeléseikkel kapcsolatban, nagy valószínűséggel később sem fogják már. A 3. évtől kezdve válik kritikussá a hűtlenség "veszélye". 

Még egy számadat, ami ugyancsak elgondolkodtathatja azokat, akik azt szajkózzák folyamatosan, hogy akkor el kell válni: a félrelépők 80%-a azt állította, hogy szereti az aktuális partnerét. 

Nemrégiben feltettünk egy hasonló kérdést a férfiakra vonatkoztatva, most eljött a nők ideje. Mit tehet egy nő annak érdekében, hogy a partnere, pasija, férje ne vágyjon más ágyába, vagy, ha vágyik is, mert ugyan melyik pasinak ne lennének vágyai, legalább ne lépjen a tettek mezejére?

Milyen érzelmi-intellektuális-szexuális együttállás kell ahhoz szerintetek, hogy egy egészséges pasi ne akarjon mást, csak a hivatalos partnerét, vagy ne akarjon eléggé félrelépni ahhoz, hogy tegyen is érte valamit? Vagy milyen alternatív módszerek akadnak, amelyek - ha nem is tudatosan alkalmazzák őket a nők - működőképesek lehetnek? (Most egyszerűsítsük le a megcsalást a konkrét fizikai kapcsolatot is magában foglaló hűtlenségre, és ide Clinton is beletartozik, akárhogy is tiltakozna.)

Néhány a lehetséges válaszok közül... 

1) Akármit teszünk, ha egy pasi kicsit is poligám beállítottságú, úgyse fogja majd vissza magát. Még az egyébként hűséges természetűek is bele fognak menni a dologba, alkalom szüli a tolvajt szinten, persze, ha van csaj, akinek kellenek. 

2) Törekedjünk jó kapcsolatra, higgyünk benne, szeressük, legyünk mi is hűségesek és őszinték, akkor minden rendben lesz. Ha meg nem, akkor nem mi tehetünk róla...

3) Válasszunk mélyen vallásos pasit (de lehetőleg ne muszlimot vagy mormont), hátha a meggyőződése visszatartja a hűtlenségtől. De megteszi az olyan papucs természetű is, aki túlságosan fél a nőktől, minket is beleértve, és maximálisan konfliktuskerülő. 

4) Válasszunk szinte teljesen aszexuális, de mindenesetre rendkívül kisigényű partnert. Esetleg olyan kevéssé vonzót, hogy még nekünk is nehezünkre esik vele bármit kezdeni. (Nem túl jó ötlet, hacsak nem vagyunk mi magunk is aszexuálisok.) 

5) Szeretkezzünk vele rengeteget (feltéve, ha ő is akarja, mert ellenkező esetben nehéz lesz), és ne legyünk finnyásak, ha kevésbé hagyományos dolgokat is kér tőlünk. Legyünk kezdeményezők, felszabadultak, őrültek. 

6) Legyünk vele megértőek és ne zsémbeljünk sokat, ne utasítsuk vissza a szexet, akár élvezzük, akár nem. Legyünk igazi háziasszonyok a konyhában, de ribancok az ágyban - vagy valami hasonló.

7) Szüljünk sok gyereket neki, hogy ne legyen ideje semmire. (Esetleg más módszerekkel foglaljuk le minden szabadidejét, hogy se alkalma, se energiája ne maradjon félrenézegetni.)

8) Ne szüljünk gyereket, hogy minél több időt tölthessünk vele együtt, hogy nőként karban tarthassuk magunkat, utazhassunk, szórakozzunk, élhessük az életünket, a párkapcsolatokat épp a gyerekek érkezése szokta tönkretenni.

9) Legyünk mindig nagyon sportosak, csinosak, jól ápoltak, hordjunk szexi cuccokat, éreztessük vele, hogy mi aztán jó nők vagyunk, lám, a többi pasinak is csorog a nyála utánunk. Ennek egy alváltozata: sose éreztessük vele, hogy teljesen meghódított, ennek érdekében flörtöljünk más pasikkal, rendezzünk olykor jeleneteket, sőt, szakítsunk látványosan, lényeg, hogy sose váljunk unalmasan megbízhatóvá.

10) Menjünk elébe a dolgoknak, javasoljunk extrém élményeket, mint például csoportos szex, akkor ellenőrzött formában lehet hűtlen és nem kell csalnia. 

11) Tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy férfiassága a nulla szint alá süllyedjen, gúnyolódjunk rajta, alázzuk meg publikusan és az ágyban: így elérhetjük, hogy impotens lesz és akkor nem is csalhat meg. (Ettől gyorsan el is határolódom...)

Ti jöttök.  

Hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket a tökéletes monogámia világában! 

Kutatóink a Föld lakossága körében sokezer éven át végzett (kontra)szelekciónak és a génmanipulációnak köszönhetően, hatalmas bravúrral eljutottak végre az oly régen áhított cél megvalósításáig: társadalmunkból tökéletesen eltávolították a hűtlenségnek még a nyomát is.

Nincs több flört, nincs incselkedés, nincsenek beinduló fantáziák, nincs spontán merevedés egy nekivetkőzött hölgy láttán, nincs nedvesedés egy izmos férfi mellkas megpillantásakor, nincs munkahelyi nevetgélés, seggbámulás, nincs titkos e-mail váltás a volt osztálytárssal, nincsenek szexcsetek, nincs autós randi házasoknak, sőt, dolgozunk rajta, hogy a szinglik körében is megszüntessük, nincs üveges tekintet és álmodozás a szomszédról, nincs irodai dugás zárás után, nincsenek búvóhelyek, tönkrementek a garniszállók, a szwingernek még a nevét is eltöröltük a föld színéről. 

Tessék, csak tessék befáradni. Legyenek egészen nyugodtak, nem fognak kísértésbe esni még a legszexibb félmeztelen nő láttán, vagy a leghumorosabb és legcsibészebb mosolyú alfa hím megismerésekor sem, önökből kiirtottuk a kíváncsiságot, a játékosságot és a fantáziát. Szexuális energiáikat nulla érték közelében tartjuk, folyamatosan ellenőrizzük, csakis előre bejelentett módon abszolválandó házasélet érdekében aktiváljuk 1-es vagy 2-es fokozatúra (igénybejelentés telefonon, sms-ben, e-mail-en, illetve ajánlott levélben). 

Kísérleti csoportunkon belül sikerült megoldanunk a párválasztás nehézségeit is, sokezer éves, bevált módszerhez tértünk vissza. A házasságok még gyerekkorban köttetnek, de a párba rendezés természetesen nem egyéni döntés vagy családi megfontolás tárgyát képezi: a tudomány vette át a döntéshozatalt. Egyre több társadalmi réteg csatlakozik a kísérlethez, és hamarosan teljesen meg fog szűnni a szingliség átka. Nincs szükség egyedülállókra, túl sok energiát fogyasztanak és korábban folyamatos kísértést jelentettek a párban élők számára, most ezt a faktort is kiküszöböljük. 

Hogy mi van a válással? Természetesen nincs. Kedves vendégeink, önök a tökéletes monogámia világában járnak. Az özvegyek özvegyek maradnak. Mi nem teszünk kivételt senkivel. Mindenkinek csak egyetlen partnere lehet életében. Sajnáljuk, ezen nem áll módunkban változtatni. Hogy nem tetszik? De kérem, önök rendelték ezt a programot. Mi csak azt tettük, ami a szerződésünkben állt. Tetszettek volna korábban tiltakozni. 

Ezúttal egy női olvasónk vendégposztját bocsátom közre: Bogi ugyan elvált már, de kényszerűségből még mindig a volt férjével él, aki nem hajlandó elköltözni, se igazán elengedni a feleségét, érzelmileg zsarolja és pokollá teszi az életét. Mindeközben Bogi dolgozik, gyereket nevel és van egy szeretője is, aki akár lehetne a legitim partnere, de a körülmények ezt mégsem teszik lehetővé, hiszen haza nem viheti a pasit. De következzék ő maga:

Sziasztok, olvasgatom a posztokat és a hozzászólásokat, és sokszor találkozom azzal a véleménnyel, hogy a tisztességes megoldás, ha az ember házassága már nem működik, a válás, az újrakezdés valaki mással. Lehet, hogy itt rajtam kívül ezt mindenki megengedheti magának, de az esetemből meg fogjátok látni, mennyire nem egyszerű ez, ha a másik, ez esetben a férj, nem hajlandó tudomásul venni, hogy vége.

Évek óta rossz volt már a házasságunk, és egyre rosszabb lett, teljesen elidegenedtünk egymástól, de ahányszor ezt szóba hoztam, ő sose értette, miről beszélek. Azt a véleményt is sokszor olvasom, hogy a dolgokat meg kell beszélni. Hát, vele sose lehetett. Magának való típus, még barátai sincsenek, nem hallgat szinte senkire, amikor pedig a családomnak jeleztem, hogy mennyire nagy a baj, tőlük csak azt kaptam, hogy én vagyok a hibás, meg bírjam ki, ez az én feladatom. (Nagyon vallásosak.)

A szex vele már jó ideje fizikai undort váltott ki belőlem, teljesen lemerevedtem, és irtóztam tőle, de  őt ez nem érdekelte, addig járt a nyakamra, amíg olykor engedtem neki, mert féltem, hogy valami őrültséget csinál. Főleg a gyerekeket féltettem, de az is nagyon nyomasztott, hogy ha öngyilkos lesz tényleg, akkor az az én lelkemen szárad majd. Végül rászántam magam, kezdeményeztem a válást. A férjem úgy tett, mint aki erről se vesz tudomást, egyetlen tárgyalásra se ment el, végül kimondták a válást, csakhogy ettől otthon nem változott semmi, ő továbbra is velünk él, esze ágában sincs elmenni, szerinte én továbbra is az ő felesége vagyok. Ami azt jelenti, hogy olykor a veszekedés elkerülése végett továbbra is lefekszem vele, pedig ez nekem nagyon rossz.

Nincs hová lépnem, vidéken élünk, egy házban, amelyet csak áron alul tudnánk eladni, de a férjem hallani se akar róla, hogy kiköltözzön belőle. A családom szégyennek tartja, hogy elváltam, egyébként nem is beszélnek róla senkinek, mivel továbbra is együtt élünk, nem nagyon tudják az ismerősök. Mindketten dolgozunk, de egyikünk se keres eleget ahhoz, hogy önállóan éljen, a családjaink nem tudnak illetve nem akarnak segíteni, mind a két részről erős a nyomás rajtam, hogy úgymond fogadjam vissza a férjemet, és adjak neki még egy esélyt. Nem bírják felfogni, hogy irtózom a vele való együttléttől, persze részletesen sose meséltem erről. 

A válás után összejöttem egy régi barátommal, aki azóta a szeretőm(?), bár elvált nőként lehetne teljesen normális párom, de a körülményeink ezt nem engedik meg. Ő persze nem tudja, hogy a volt férjemmel olykor kénytelenségből lefekszem, a volt férjem meg nem tudja, hogy létezik a barátom, egyszerűen félek tőle, hogyan reagálna. Sajnos a barátom sincs olyan helyzetben, hogy el tudnék hozzá költözni a gyerekeimmel, albérletben lakik és elég keveset keres, ráadásul még tartásdíjat is fizet, ami a jövedelme egy részét elviszi. Hiába szeretnék én tiszta lappal indulni, meg őszinte lenni mindenkihez, egyszerűen nem megy. Nem várom, hogy bárki is megoldja a problémámat, csak azért írtam le, hogy lássátok, olykor a válás sem megoldás, és az őszinteség nem mindig lehetséges. Persze, tudom, biztos sokan azt mondják majd, minek kellett férjhez menni egy ilyen emberhez, de akkor szerelmes voltam belé, ma már magam sem értem, hogyan. Sajnos a múlt tévedései miatt most fizetek.

Sok szöveget kaptam az utóbbi időben, illetve folyamatosan olvasom az innen-onnan érkező cikkeket, könyveket. Az egyik gyakori érv a félrelépés ellen, hogy az ember úgyis lebukik, nincs olyan, aki soha ne követne el valami hibát, és ha felfedezik, mit tett, nagyon nagy bajok lesznek. Vagyis azért a kis gyönyörért, örömért, kalandért nem éri meg ilyen kockázatot vállalni.

Persze nem én lennék Skarlát Betű, ha egy ilyen általánosítást nem kérdőjeleznék meg. 

1) Tényleg mindenki lebukik? Vagy van, aki mégsem? Esetleg lebukott, de nem tud róla, mert a partnere nem jelezte a gyanúját, nem tört ki a botrány?

2) A lebukás tényleg mindig negatív következményekkel jár? Nem lehet belőle valami pozitívat kihozni? Például, hogy elkezdjenek beszélni arról, amit addig a szőnyeg alá söpörtek? Hogy kiderüljön, ki milyen reakciókra képes egy krízishelyzetben? 

3) Tényleg mindenki megbánja, amit tett? Magát a tettet vagy a következményeit? Mert a két dolog nem ugyanaz! Megbánhatok valamit, mert utána belátom, hogy helytelen volt, vagy megbánhatom azért, mert a következményei kellemetlenek, de attól maga a tett még nem feltétlen tűnik negatívnak. 

4) És a megbocsátásról: tényleg annyira nehéz megbocsátani? Kell egyáltalán? Mindig bocsánatért esedezik a félrelépő? Feltétlen bűnösnek érzi magát? Vagy ez egyáltalán nem kötelező? 

Összefoglalva: Hogy érzitek, ráfáztatok, és bárcsak soha nem tettétek volna meg, vagy épp ellenkezőleg, úgy gondoljátok, hogy ez volt a helyes döntés? (Persze lehet, hogy egyik alkalommal ráfáztatok, máskor meg helyesnek éreztétek.) Van olyasmi, amit keserűen megbántatok, és legszívesebben meg nem történtté tennétek? Vagy inkább örültök annak, hogy vállaltátok a kockázatot, mert ezzel javult az életetek? Belegondoltok néha abba, hogy mi lett volna, ha soha nem léptek félre? Hol tartanátok most, kik lennétek, és hogyan gondolkodnátok?

Többetekkel megtörtént már, hogy az addigi szeretőtökkel egyetértésben egyszer csak úgy döntöttetek, véget vettek a bujkálásnak, elhagyjátok a korábbi családotokat (esetleg csak egyikőtök, ha a másik egyedülálló volt), és együtt folytatjátok -  szinte mindegy, hogy házasságot is kötöttetek, vagy együtt éltek, a lényeg, hogy a szeretői, rejtett státuszból egy teljesen felvállalt, nyílt státuszba kerültök, kerültetek.

Van, akivel ez régen történt meg, és mostanra leülepedett benne az egész, akkor valószínűleg drámainak megélt változás, van, aki esküszik, hogy élete legjobb döntése volt, van, aki azóta megbánta, mert a szeretői kapcsolatban sokkal izgalmasabbnak tűnt az az ember, akivel utána együtt élni már nem is olyan csodás, van, aki most azt csalja, akivel régebben az előző partnerét csalta (vagy akinek szingli szeretője volt), vagy éppen ő csalatik meg. (Lehet, hogy olyan is van, aki később visszatért az eredeti családjához.) És persze ne feledkezzünk meg azokról sem, akiket e miatt a döntés miatt elhagytak. Akik talán nem akartak kilépni egy házasságból, kapcsolatból, de az új szerelem ellen nem tudtak mit tenni, vagy akik a hűtlenségről értesülve egyik pillanatról a másikra (esetleg hosszas tépelődés után) kirúgták a partnerüket, és az emiatt költözött össze a szeretőjével, bár talán magától sose döntött volna így. 

Ha gyerekek is születtek az első házasságból, együttélésből, akkor az exszel való kapcsolat valószínűleg megmarad (bár van olyan, aki annyira képtelen felülemelkedni a saját sérelmén, hogy a gyerekét teljesen elzárja a másik szülőtől, ezzel leginkább a gyereknek ártva), és ha van kapcsolat az exszel, akkor annak új partnerével is, ha másképp nem, a gyerek(ek) beszámolói alapján. Ki hogyan viszonyul a partnere korábbi családjához, illetve elhagyottként vagy válást kezdeményezőként az új partnerhez? Tudomást se vesz róla? Kígyót-békát kiabál rá? Féltékenykedik a múltra, a jelenre, a jövőre? Megpróbálja felhasználni a gyerekeket? Nyilván vannak pozitív példák, amelyekben a korábbi partnernek sikerül újraépíteni az életét, és ő maga is boldogabb lesz egy új kapcsolatban, de léteznek olyan emberek is, akik soha többé nem jönnek össze senkivel, és a sebeiket nyalogatják életük hátralévő részében. Hogyan élik meg mindezt a gyerekek, és a család, a környezet, örök harag lesz-e, vagy várható némi megértés, az elhagyóra hárítják-e az összes felelősséget, vagy a csábító lesz az ügyeletes gonosz? 

Mennyi konfliktusforrás, sérelem, hatalmi játszma! Vajon győztesnek érzi-e magát a szerető, mert úgymond kiragadta a férfit/nőt az eredeti családjából, vagy éppen rossz lelkiismerete van miatta? Megpróbálja saját gyerekekkel kárpótolni az eredeti családtól elszakadt felet (általában a pasit), vagy inkább nem vállal gyerekeket, sőt, a másik nő gyerekeit tekinti sajátjainak? Beleszól a nevelésükbe? Vagy ebből kimarad? Lehet ezt az egész folyamatot minden szempontból pozitív módon is megélni, vagy a veszteségérzés elkerülhetetlen, még akkor is, ha egy elvileg nem működő kapcsolat végére teszünk pontot és végre megkaphatjuk azt a maga teljességében, akire korábban annyira vágytunk?

Tudom, rengeteg kérdés, és ahány sors, annyiféle, de mindenképp érdemes beszélni róla, minden aspektusból. Várom a kommenteket!

Úgy tűnik, a vendégposztok korszaka köszöntött ránk, és ismét egy pasi billentyűzetéből. Gondolom, lesznek néhányan, akik magukra ismernek White Rabbit nicknevű posztírónk történetéből, ha nem is teljes egészében, azért részben igen. Talán gyakoribb jelenség ez, mint hinnénk... 

Előre bocsátom, még sose csaltam meg a feleségemet. Nagyon szeretem, és nem akarom megbántani, ezért mindeddig képtelen voltam megtenni. De néha úgy érzem, muszáj lesz, mert nem bírom tovább.

A történetünk szépen indult, szerelemből kötöttünk házasságot, minden rendben is volt közöttünk, a mai napig szerencsésnek mondhatom magam, mert szeretjük egymást. Kezdettől fogva terveztünk gyerekeket, de nagyon nehezen jött össze az egyetlen kislányunk, 6 év próbálkozás után, mesterséges úton, rengeteg kudarcot követően. Másról se szólt az életünk abban a hat évben, mint termékenységi kezelésekről, reményekről, kudarcokról. Én már lemondtam volna legszívesebben a gyerekvállalásról, csak ne kelljen többet órára szeretkezni, ne kelljen szorongva várni, hogy megjön-e a havi vérzése... De ő nagyon akarta, úgy éreztem, kötelességem mindent megtenni.

Végül sikerült, a feleségem teherbe esett. De nem lett könnyebb a helyzetünk. A terhességet nehezen viselte, problémák is adódtak, és a gyerek olyan kis súllyal született, hogy rettegtünk az életéért. Csoda, hogy ép és egészséges lett, most már, lekopogom, nem látszik rajta semmi, gyönyörű kislány, és imádjuk. De a születése utáni fél év rémálom volt. Ahányszor hazamentem este a munkából, a feleségem a kezembe nyomta a csecsemőt, és elment aludni, mert nem bírta tovább idegekkel. Nem tudom, hogy éltük túl, de hogy a házasságunk megsínylette, az biztos.

Én is hibás vagyok, nyilván, mert sokáig nem láttam mást benne, csak az anyát, nem is foglalkoztam vele, mint nővel, de nem ez az egyetlen gond. Valami történt vele, mert azóta nem kívánja a szexet, egyáltalán. Azt mondja, fájdalmai vannak, ahányszor hozzáérek, és őszintén szólva egy idő után belefáradtam a folytonos próbálkozásba. Elhúzódik tőlem, noha azt mondja, szeret, de a szexet, azt ne, arra nem képes. Sosem volt szenvedélyes természet, ez igaz, de a teljes elutasítás azért mégis más. 

Nem akarja kivizsgáltatni magát, persze, elmegy rutin vizsgálatra évente egyszer, de azt mondja, ő többé nem jár orvoshoz, elég volt az a hat év, nincs semmi baja, csak hagyjam békén ezzel. Még nem vagyok negyven éves, és mondjak le a szexről örökre? Úgy látszik, ő ezt várja tőlem, mert azt biztos nem fogadná el, hogy legyen valakim. Sose voltam egy nagy nőcsábász, félénk is vagyok, határozatlan is, meg nagyon tartok attól, hogy megbántom. Regisztráltam egy társkereső oldalra, de ritkán lépek be, ha valakivel elkezd alakulni valami levelezés, néha lelkesedem, de aztán mégis meggondolom magam, így persze a nők se vesznek komolyan. Eltűnök hetekre, majd újra bejelentkezem, mikor már nagyon úgy érzem, hogy ezt nem bírom tovább. De valahogy nem bírom rászánni magam. 

Van vagy volt valaki köztetek ilyen helyzetben? És meddig lehet ezt ép ésszel elviselni? Nekem a válás nem megoldás, szeretem a feleségem és mindenek fölött a lányomat, nem akarok nélkülük élni. De szerzetesi fogadalmat sem tettem, mikor megnősültem. Valóban a szerető lenne a megoldás? Hogyan szánjam rá magam? Vagy mit tehetnék még? 

Ma új posztíró mutatkozik be, mégpedig est ragon, aki nem olyan rég fedezte fel magának a blogot és azóta szorgalmasan, mitöbb kimerítően kommentel, számos kérdésre keresve a választ. Nem sűrűn fordult elő eddig, hogy férfi szánja rá magát posztírásra, úgyhogy ez most extra alkalom. Remélem, kommentelni fogtok szorgalmasan. 

Elöljáróban annyit, nem láttam az azonos című filmet. De maga a szóösszetétel önmagában gondolatébresztő. A hűtlenség blog asztaltársasága a kezdetektől fogva, bármely felvetésből kiindulva, gyakran jutott arra a felismerésre, hogy a hűtlenségre kényszerítő tényezők közül egy állandó, biztos ok mindig felmerült: az otthon kihűlő félben lévő, csak ritkán igazán gerjeszthető, de egy külső személy által kiváltott, sokszor megmagyarázhatatlan és leküzdhetetlen vágy.

Hát akkor lássunk hozzá az élveboncoláshoz! Mi is az a vágy? Persze, mindenki tudja, de mégis... megfogalmazva kiderül, hogy csak a jelzőivel tudjuk leírni. Például: az a mindent elsöprő érzés, amely..., az az erős késztetés, amely..., az a leküzdhetetlen sóvárgás, amely..., az a lélekemelő eufória, amely..., az az egyesülési kényszer, amely..., az az erkölcsi gátakat leromboló tudatmódosulás, amely... és a sor végtelen.

Meg hát persze ott van a kedvenc felmentőseregem, az evolúciós eredetű, stratégiai fontosságú genetikai trükk, az összeillö párok egybentartására, az utódok minél jobb megalapozására, ahonnan már csak egy paraszthajszálnyira van a biokémiai magyarázat a hormonok erkölcstelenségéről. Tehát már maga a meghatározás sem egyszerű.

Az igazán érdekes téma viszont csak ezután következik. Miként viszonyuljunk vágyainkhoz, vágyaink hiányához, vágyaink feltartóztathatatlan elhatalmasodásához, lassú elhalásához? Van-e technika, erkölcsi alap, ami a helyébe léphet? Lehet-e, kell-e szembeszállni vele? Használható-e bármely gyakorlat, praktika a vágy hőfokának megőrzésére? Lehet-e valamivel még emelni is rajta? Vagy szükségképpen múlnia, hűlnie kell? És ha kihűlt, elmúlt, kell-e keresni másutt? Vagy, ha kerestlenül sodorja elénk az élet a lehetőséget, el szabad-e, el kell-e engedni? Vagy épp ellenkezőleg, botor aki veszni hagyja?

A kérdésfelvetés szándékosan pártatlan volta ellenére is, azt hiszem, itt, ezen a fórumon kitűnik az én, érintettségem okán determinált álláspontom. Ami közel sem olyan sziklaszilárd, mint volt még nem is oly rég. Ámbátor nem bennem kezdett el motoszkálni valami vágyakozás extra, hanem a vágytól elbódultak "erkölcsi gyengeségével" szemben váltam elnézőbbé, megengedővé, de még mindig nem elfogadóvá :-)

Kedves Olvasóim,

mivel elég szavazat gyűlt össze ahhoz, hogy érdemes legyen létrehozni a zárt csoportot, ezt a hétvégén meg is tettem, mitöbb, már van 9 tagunk, ha jól számolom. És beindult a beszélgetés is. 

Jelentkezni úgy lehet, hogy ismerősnek jelöltök (Skarlát Betűt keressétek). Ha valaki ismeretlen nick-kel jelöl meg, legyen szíves küldeni egy üzenetet, hogy kivel is azonos ő, vagy, ha eddig nem kommentelt, mit kell tudnom róla. Nem szeretné egyikünk sem szerintem, hogy troll kerüljön be. A csoport rejtett, tehát állítólag nem lehet látni kívülről még azt sem, hogy ki van benne, azt persze igen, hogy Skarlát Betű ismerősei vagytok.

Jelentkezzetek, beszélgessünk, vitázzunk, és persze ne hagyjátok abba a blogon se!

Köszi az együttműködést! 

SB

Kedves régi és új olvasóim,

felmerült az igény arra, hogy jó volna valami fórumszerű kezdeményt indítani a blog mellett, ahol nem csak az aktuális posztot kommentelnénk, hanem kötetlenül bárki bevethetne bármilyen témát.

Az az előnye is meglenne, hogy a kommenteket senki más nem láthatná, csak a meghívott tagok, vagyis sokkal nyíltabban is lehetne akár vitatkozni bizonyos kényes témákról, biztos olyanok is hozzá mernének szólni, akiket egyébként az egyre nagyobb olvasókörrel rendelkező, és most már elég gyakran címlapra kerülő blog nyilvánossága visszariaszt a hozzászólástól. Trollmentes övezetről lenne tehát szó (remélhetőleg), amelybe jelentkezéssel lehetne bekerülni.

Kíváncsi lennék rá, hogy hányótokat érdekelne a dolog, ezért találtam ki ezt a kis szavazást. Amennyiben 10-20 ember szívesen beszállna, már érdemes lesz megindítani. Lévén, hogy a facebook-on létezik zárt csoport funkció, és oda könnyű új identitást kreálni, annak a keretein belül gondoltam megvalósítani a projektet. Június 15-én délig lehet szavazni. Nem az fog számítani, hogy többségben lesznek-e, akik szeretnék, hanem az, hogy lesz-e minimális létszám. 

Sokszor és sokat csevegtünk már azon, miért leszünk hűtlenek, legyen szó férfiakról vagy nőkről. És megnéztük azt is, milyen a női hűtlenség forgatókönyve - hiszen nekünk a jelek szerint még az is van, a férfiak képesek ezt script nélkül is végrehajtani. Kérdeztem már a hűeket, miért ragaszkodnak a hűséghez.

De arra még nem kerítettünk sort, hogy megvitassuk, milyen módszerrel lehet elkerülni, hogy egy nő vagy férfi megcsalja a partnerét. Nem arra az elkerülésre gondolok, hogy mindenféle biztonsági intézkedéseket vezetünk be - ezekről is volt szó. Hanem arra, hogy mit tehetünk érzelmi-szexuális vagy egyéb téren azért, hogy ne is legyen rá igénye, ne vágyjon rá, ne akarja megtenni? (Ha feltétlenül ez lenne a cél, persze.)

Most azt a kérdést teszem fel, hogy a férfiak mit tehetnek ennek érdekében, aztán majd sort kerítünk a nőkre is. Én a magam részéről nem hiszem, hogy van bombabiztos módszer, mert léteznek emberek, akik egyszerűen úgyse bírják ki. De ha most nem ezekre koncentrálunk, hanem abból indulunk ki, hogy ha kapcsolat kezdetén mindketten monogámiában gondolkodtak, mit lehet tenni azért, hogy ez így is maradjon? 

Néhány szokásos tipp:

- Döngessük meg heti háromszor. Vessünk be mindenféle újítást a szexben. 
- Segítsünk a házimunkában, a gyereknevelésben, hagyjuk, hogy elmenjen a barátnőivel, társadalmi életet éljen.
- Segítsük elő, hogy szülés után hamar visszamehessen dolgozni.
- Vigyük el színházba, táncolni, nyaralni - kettesben. 
- Bókoljunk neki sokszor, ajándékozzunk neki nőcis dolgokat, úgy mint virág, ékszer, fehérnemű, satöbbi.

A többi tippet tőletek várom, hogy ne legyen túl kerek a poszt. 

Bármilyen jó és kielégítő lehet egy szeretői kapcsolat, lehet, hogy eljön a pillanat, mikor az egyik fél úgy dönt, hogy neki fontosabb a házasságának rendbetétele. Ez sokszor lebukás után következik be, de olykor nem is kell hozzá lebukni.

Szerepet játszhat a rossz lelkiismeret, a bujkálásba való belefáradás, a veszélyérzet, hogy nemsokára szétesik minden. Vagy a házastárs megbetegszik, és ez új helyzetet teremt, jobban kell figyelni rá, és a hűtlen fél esetleg még hibásnak is érezheti magát a betegség miatt.

Nem könnyű döntés szakítani valakivel, aki valószínűleg nagyon fontos számunkra, és aki nagyon fog hiányozni. Ráadásul akkor nem, ha a kapcsolatunk teljesen jól működött, esetleg még szerelem is volt köztünk. Mi várja az embert otthon? Ha lebukott, akkor esetleg egy hosszú vezeklés, egy kínnal-keservvel megpróbált újrakezdés. Bűntudat, vádaskodás, kínlódás. Nem kötelező, hogy így legyen, de nem hiszem, hogy sok esetben kerülhető el ez a fázis. Lehet, hogy a házastárs elvárása volt a szakítás, és enélkül nem lenne esély a házasság rendbetételének megkísérlésére sem. Ez valószínűleg még nagyobb frusztrációt kelt a hűtlenben, mert azt érezheti, hogy a férje vagy felesége az őt éltető egyik legfontosabb érzelemtől és embertől fosztja meg, erőszakkal. A megcsalt fél persze úgy gondolja, hogy ez a minimum, ha bármit is kezdeni akarnak a kapcsolatukkal, a harmadiknak mennie kell. (Van olyan eset, hogy a házastárs belátja: ezzel csak újabb feszültséget eredményez, és nem ragaszkodik a szakításhoz, de ez nem ennek a posztnak a témája.)

De mi lesz a szeretővel, aki eddig kellett, eddig fontos volt, és továbbra is jó lenne vele, de meg kell értenie, el kell fogadnia, hogy a partnere nem akarja folytatni? Vagy nem engedheti meg, hogy folytassa? Ki van szolgáltatva, nem tehet semmit, őt itt nem kérdezte senki, nincs döntési pozícióban. Valószínűleg úgy érzi, hogy nincs joga megpróbálni rábeszélni a szakítani kívánó felet, hogy mégse hagyja ott, mert érzi, tudja, hogy a házasság prioritást élvez. Főleg akkor érzi ezt át, ha ő is házasságban él, és hasonló esetben kénytelen lenne megtenni ugyanezt. Ha szingli szeretőről van szó, annak talán nehezebb a helyzete. Mert ő tényleg az ürességbe esik vissza - feltéve, hogy egyetlen kapcsolata van vagyis volt. Ráadásul nem ritka, hogy a szakító fél teljesen elzárkózik a kommunikációtól, sőt, a szakítás csúnyán, méltatlan módon megy végbe, még csak személyes találkozás sincs, csak egy e-mail vagy sms, sőt, a szakító szerető úgy állítja be az egészet, mintha ő áldozat volna, a szeretője pedig agresszor.

Mihez kezd az ember, az elhagyott szerető? Még csak nem is gyászolhat túl feltűnően... Mert azt észreveszik, és nem tudja megindokolni semmi hihetővel. Főleg a nők tudnak ilyenkor órákig sírni, üveges tekintettel nézni maguk elé. De mindezt úgy, hogy közben ne legyen gyanús? (Persze, hogy gyanús.) Borzasztó tehet ez mindenkinek, ilyenkor legalább egy bizalmas barát nagyon jól jön. Eddig a szerető volt a bizalmas, akivel mindent meg lehetett osztani, de a szakítás legtöbbször az emberi kapcsolatot is hazavágja, meg hogy veszi az ki magát, ha annak panaszkodunk, aki a bajunk forrása? Nem ritka, hogy teljes csend következik a szakítás után, egyrészt azért is, hogy ne essenek kísértésbe, másrészt, hogy ezzel is bizonyítsák, mennyire komolyan gondolják, vagy, mert képtelenek civilizáltan kezelni ezt a helyzetet. 

Az egyedül hagyott szerető ott marad a millió kérdésével. Ha megbeszélték a szakítást, akkor is, de ha nem, ha hirtelen jött, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, akkor még nehezebb felfogni. Lehet választani a belenyugvást, vagy próbálkozni azzal, hogy legalább minimális szinten igyekezzünk fenntartani a kapcsolatot az életünkből kiszakadt exel. Majd írok a névnapjára, valamilyen évfordulóra. Hátha meggondolja magát. Figyelhetjük ilyenkor a facebook-on, az iwiw-en, a gmail-en a zöld lámpácskát, és szenvedhetünk, mert a lámpa már nem azért ég, hogy velünk csevegjen az ex. 

Megpróbálhat az ember belemenekülni a futó kalandok világába, mert iszonyú hiányérzete van, kell neki a szex, a tudat, hogy képes hódítani, hogy valaki még rajong érte (még ha csak órákig is). De ezek a kalandok legtöbbször csak keserű szájízt hagynak maguk után. El kell telnie egy bizonyos időnek ahhoz, hogy készen álljon egy másik, tartalmasabb kapcsolatra, de hogy valóban talál-e ilyet, az persze kérdéses.

A házasságban élő elhagyott szerető megpróbálhat a saját házasságán is javítani, ha még úgy érzi, hogy van rá esély.

És mi történik, ha a szerető, aki szakított és állítólag a házasságán munkálkodik, mégis visszatér? Nincs mit megmenteni a házasságon, vagy nem is gondolta komolyan a szakítást, vagy csak túlságosan hiányzik neki a szerelme? Elkezdik-e elölről az egészet? És nem lesz-e ott mindig a fenyegetés, hogy aki egyszer meggondolta magát, az máskor is megteheti? Esetleg ez válhat a kapcsolatuk dinamikájává? Szakítások, megjavulások, bűnbánó korszakok, majd újabb bezsongások? Ki bírja ezt elviselni?

Biztos vagyok benne, hogy ilyen vagy olyan szerepben rengetegen voltatok már és lesz mit mondanotok róla.

Előfordult már, hogy olyan vádak értek, miszerint én a hűtlenség-szeretőtartás témakörében nem nagyon foglalkozom a negatívumokkal.

Akkor most jöjjön az abszolút negatívum: a destruktív szerető. Igaz, én ilyet személyesen nem ismerek, de már hallottam, olvastam hasonlóról, és a filmekben meglehetős gyakorisággal fordul elő ez az emberfajta. Mert olyan jólesik borzongani egyet? Mert kiválóan szolgál elrettentő példaként is, miszerint nem szabad félrelépni, különben kinyitjuk Pandora szelencéjét és onnantól kezdve nincs megállás?

Most tehát elsősorban filmekre hagyatkozom, de várom tőletek az életből vett példákat is. Vegyük mindjárt az egyik friss élményemet: a Damage (Végzet) című opuszt. Az alapsztori egyszerű, mint egy görög dráma: a sikeres miniszter (Jeremy Irons) beleesik fia menyasszonyába (Juliette Binoche), aki valóságos femme fatale-ként minden pasit megbabonáz. A miniszter teljesen elveszti az önkontrollját, mint valami kivert kutya, úgy jár a nő után, aki a szeretője lesz, de nem szakít a pasi fiával sem. Végül egy fatális véletlen (?) folytán a fiú in flagranti felfedezi őket egy padlásszobában és leesik a valahányadik emeletről. Az apa összeomlik (bár még mindig jobban érdekli a csaj, mint a saját fia), a felesége pedig azzal esik neki, hogy az első félrekúrás után öngyilkosnak kellett volna lennie. A femme fatale az egyetlen, aki úgymond "épségben" kijut ebből az egész történetből, visszatér egy régi szerelméhez. A háttérben ott a lány gyermekkori, mondhatni szerelmi kapcsolata a bátyjával, aki miatta lett öngyilkos.

Nem mondhatnánk, hogy egy  általános szeretői kapcsolat forgatókönyve lenne, de annál hátborzongatóbb. 

A másik film egy klasszikus, az Utolsó tangó Párizsban. Itt is kéz az kézben jár a hűtlenség, a rögeszmés szex és a halál. Bár sokan ismeritek a sztorit, azért röviden összefoglalom. Egy fiatal, kissé butuska lány, aki egyébként egy filmes fiú menyasszonya (Maria Schneider) belefut egy kiadandó, üres lakásban egy kiábrándult, kiégett harmincas pasiba (Marlon Brando), akiről semmit nem tud: ott helyben egymásnak esnek. Kiveszik a lakást, találkozgatnak, de a pasi kiköti, hogy semmit ne áruljanak el egymásnak az életükről. Ő nemrég vesztette el a feleségét, aki öngyilkos lett (egy kis motel tulajdonosaként éltek, és a motel egyik lakója volt a neje szeretője, de hogy miért lett öngyilkos a nő, azt nem tudjuk meg). A pasi egyrészt taszítja, másrészt elképesztően vonzza a lányt, állatias vágyakat ébreszt benne, amelyekkel nem nagyon tud mit kezdeni. Mikor a férfi el akarja hagyni a névtelenség világát, és be akar lépni a lány életébe, mert beleszeretett, a lány lelövi.

A harmadik nagyon ismert film a Végzetes vonzerő, mivel amerikai, sokkal kevésbé rafinált, a lényeg, hogy a családos pasi (Michael Douglas) hagyja magát elcsábítani egy egyedülálló nő által (Glenn Close), aki nem akarja tudomásul venni, hogy a pasi számára csak egy futó kaland és addig erőlködik, míg a férfi meg nem öli (a kádban), mert másképp nem tud szabadulni tőle.

A valóságban is léteznek destruktív szeretők, nem kell, hogy mindenképp halálos tragédiához vezessen a felbukkanásuk, de sokféle módon lehetnek romboló hatással a partnerükre, a családjára, vagy mindkettejük családjára. Persze az is előfordul, hogy nem a szerető a destruktív, hanem maga a helyzet válik rombolóvá, attól függetlenül, hogy a szerető személyisége ezt indukálja vagy sem. A hűtlen vagy a megcsalt fél is destruktívvá változhat, és véghez viheti azt, amit a szerető nem akart és nem is tudott volna: szétrombolhatja a saját családját. 

Vajon vannak olyanok, akiket kifejezetten a destruktív személyiségek vonzanak szexuálisan? Hogy lehet ezt a csapdát elkerülni? És mit tehet az, aki tudja magáról, hogy romboló hatással van a partnereire? 

Az egyik legutóbbi kommentfolyamban vetődött fel a téma: haza lehet-e vinni a harmadik szereplő által bennünk felkeltett vágyat, és az otthoni szex csillapítja-e azt? Esetleg meg is szünteti? Mikor megkívánunk valakit, azt a konkrét személyt kívánjuk-e meg, vagy a szexet magát? Mennyire fontos, hogy azzal elégítsük ki a vágyunkat, aki felébresztette? Beérjük-e egy helyettessel, esetleg teljesen át tudjuk-e transzportálni rá a kívánást? 

A mással való fantáziálás szeretkezés közben biztosan sokaknál jellemző, bár éppen az egyébként annyira toleráns Popper tartja ezt aljas dolognak... (Akkor inkább a félrelépés.) Pedig meglehet, hogy a legtöbb nő fantáziálás nélkül el se jutna az orgazmusig. (Még mindig tartozom egy poszttal a női fantáziákról, de eddig nem volt erőm megírni. És az még a legszolidabb fantázia, hogy egy megkívánt pasival képzelik el az aktust, hol van ez a többitől!)

Kinél működik ez a transzportálás, és kinél vall teljes kudarcot? Vagy másképp: milyen esetben működhet és milyen esetben nem? Kiiktatja-e a külső szereplő utáni vágyat, ha otthon őt képzeljük el? Vagy túlságosan nyilvánvaló a különbség, és szánalmas a próbálkozás? Esetleg még a maszturbálás is célravezetőbb, mert ott legalább nem kell a valódi partnerünkre figyelni?